Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-01 / 101. szám
8 Irodalom, művészet 1981. MÁJUS 1. A kapu mellett volt egy még nagyobb kapu, de mint egy vasúti átjáró. A leeresztett sorompó rúdjá- ról tábla lógott le: Idegeneknek tilos a bemenet. A kiskapu mellett egy szomorúfűz nőtt. Mit keres itt egy szomorúfűz? Sehol egy csepp víz, mindent beborít a szürke por. Vas, kő, beton, bazalt, földbe döngölt salak. Csermák Juliska sejtette, hogy a bánya bejárata ilyenforma. De mit keres itt egy szomorúfűz? A hajlékony, hosszú fűzfaágak apró rezdülései megbontották a hely mozdulatlanságát. Jó ötlet volt, hogy itt mondjam meg neki, gondolta Csermák Juliska, hátát a raktár poros falának vetve, nem leszek bőbeszédű, épp csak a lényeget... Te nem fogsz engem többé megütni. Dér Lajos, semmit se fogsz velem tenni, mert elmegyek. Amikor megszabadultam az otthoni verésektől, megesküdtem, hogy ha valaki még egyszer hozzám nyúl, kiugróm a kollégium szárítópadlásáról. Tudod, hogy megteszem, amit mondok. Otthagytam a ruhagyárat is, mert óvodába akartam kerülni. Pedig harmadrészét keresem, mint ott keresnék. De ettől ne félj, megélek én egyedül is, ebből a pénzből is--- Ne is beszéljünk többet... Csermák Julika erősen remélte, hogy ennél a pontnál se sírja el magát. A sorompó mögött megállt egy óriási teherautó. Alighanem ezt hívják bikának. Olyan is volt, mint egy bika. ösbika. A szürke köpenyes, sánta kapuőr körülményeskedve nyitotta a sorompót, a bika alig tudta kivárni, hörögve nekilódult, majd eltaposta az embert A kapu előtti téren szabályos kört írt le, fékezett, majd tolatni kezdett, egészen a meredély szélére tolta a farát. A motor hangja ekkor megváltozott, bőgött, ordítva erőlködött az ősbika, hátsója fölemelkedett,' és hatalmas kőtömeg ömlött zubogva a mélybe. Az állat, vagyis a teherautó szemlátomást megkönnyebbült, magasra emelt hátsó felét úgy hagyta, és játékosan nekiiramodott a kapunak. A visszatért csendben Csermák Juliska fölnézett az égre. A szürkéskék őszi égbolt valószínűtlenül mély volt, szinte látni lehetett, hogy végtelen... A végtelenből egy repülőgép bukkant elő, hangja valahol lemaradt mögötte, s nyomában fehér csík támadt az égen, olyan, amilyet Juliska szokott tejszínhabból a tortára nyomni. Mindig azt hitte, az édesszájú férfiak szelídek... Képek jelentek meg a mély égbolt vásznán: Lali, ahogy késhegyre szúrja a tortaszeletet, és kitátja a száját... Lali, amint! fakanálról nyalogatja a krémet, sárgállik a bajsza, orra hegye... Lali, elködösült szemmel, amint ütésre émeli a kezét... A következő teherautó nagy tempóban vágtatott végig az előző útvonalán, úgy tolatott, mint aki mindjárt hanyatt zuhan a szakadékba. Mokány, fekete képű sofőr tekerte á kormányt, vadul nyomta a féket, arca kihívóan nyugodt volt, derűs, szinte hányaveti. Csermák Juliska megborzongott. A sofőr olyan erőkön uralkodott, amelyeket ő valószínűleg sosem tud fölémi ésszel. Sose tud megszabadulni a gépek és szerkezetek, a kordába szorított fizika iránti babonás félelmétől. Legelső estéjén a kollégiumban nem merte meghúzni a vécét. Mondták, hogy ott a fogantyú, mégse mert hozzányúlni. A nevelőtanár csodálkozva nézte a zokogó kislányt, de nem szólt semmit. Egyszer Dér Lajos, akkor még éppen-csakhogy-udvar- lója, föl akarta ültetni a hullámvasútra ... Nem, a gépekben ott szunnyadt a brutalitás lehetősége. A fekete képű sofőr magas fülkéjéből a földre ugrott Apró, görbe lábú emberke volt, terepszínű vászonnadrágot és barna trikóinget viselt. A sánta kapuőr is magasabb volt nála. öngyújtó csattant, a sofőr a láng felé hajolt, tenyerét használva ellenzőül a gyönge szélben. Csermák Juliska nézte, milyen kicsi és görbe lábú ez az ember. Mint egy erdei törpe- gomba ácsorgott a salakon. Hányaveti volt, de nagyon kicsi. Beillett volna a kocsikerék küllőjének., akkora volt. Ma a gyerekek nélküle reggeliztek. Krisztosz, a görög kisfiú a napos, meg Galambos Évike. Hajtogatják a negyedelt szalvétákat, Krisztosznak szemébe hull a fekete haja. Két ügyetlen tenyerük közt hasasodik a pöttyös bögre. A tejeskávé, mint hosszú szőke bajusz, az állukig folyilj. Juliska mindig odaugrik, rá ne menjen a ruhájukra. A szülők délután mégis ösz- szecsapják a kezüket: uramisten, milyen maszatos vagy, kisfiam! De a szülők nem érdekesek. Délelőtt Anna óvónéni hazaugrik a kislányához, akinek torokgyulladása van, ugye, Juliskám, levezeted a foglalkozást? Ünnepi órák ezek. A papírlapokat égővörös virágok lepik el és krumplifejű emberkék bolondos sokasága. A szobát betölti a gyerekfecsegés és a guruló ceruzák otthonos zaja. Körbeáll- nak, papírkoszorút tesznek a fejükre, a repdeső hajszálakon átsüt a nap, koszorú, koszorú, énekelnek, Juliska visszafogja szép, erős, csengő hangját, csak zümmögve vezeti a sok csetlő-botló dörmögést Hallama Erzsébet: Koszorú, koszorú meg csilingelőst, akár a kotlós a csibéivel, ez éppen olyan, csak hangban megformálva, milyen érdekes, hogy a világon sok dolog lényegében ugyanaz, noha más-más formában jelenik meg, talán a végtelenség ismétlődő csillagainak rendje ez... Újabb teherautó érkezett, megtette az előzőek útját, lezúdította terhét, és elrobogott. Megint ketten maradtak, Juliska meg a szomorúfűz. Nem tudni, melyikük volt a szomorúbb. Az asz- szony úgy érezte, a sok súlyos kő mind reá hullott. Kétségek fogták el. Azért jött, hogy megmondja Dér Lajosnak, nem akar tovább vele élni. Sértettsége mélynek látszott, mint a csontot ért seb. Azért jött ide. S nem, hogy idegeneken s a világon sajnálkozzék. Nem, hogy beleélje magát ebbe a környezetbe, mintha valami lényegeset várna megint. Csermák Juliska ne szimatolj megint felfedezéseket! Ne légy olyan érzékeny! Ne légy olyan----„Koszorú, koszorú! Mért v agy olyan szomorú? Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú ...” Ettől még nem kell sírva fakadni. Ez csak egy gyermekdal. A szomorúfűz mintha növekedne. Apró leveles vesszőit tán addig- addig növeszti, míg rá nem borul erre a bányára, mint egy eleven sátor... Az is igaz, hogy ronda hangon kiáltottam rá. Ne lépj a koszos cipőddel a parkettámra! Először nem is volt rosszkedvű, inkább mint egy rakás szerencsétleríVóli István: Típustanulmány ség, részegen imbolygó feje akár egy rokkant játékmackóé, amit egy szál cérna tart... Ki tudja, mire gondolt. Ügy viselkedtem, mint a nénje. Az lehetett ilyen hisztérika. És a hangja, ahogy mondhatta: „Amíg az én kenyeremet eszed, édes fiam. Lehet, hogy a nénje helyett ütött meg engem. Mert azt mondtam: ne lépj a koszos cipőddel a parkettámra. Nem is az én parkettám. A kettőnk parkettája. Megint a feketeképű jött. Fennhéjázó képpel gyötörte a kocsit, a gép hörögve engedelmeskedett. Hajszál híján lezuhant, a kerekek őrjöngve hányták maguk alól a földet. Meghunyászkodva lódult neki a gép. De Juliska már tudta, hogy a sofőr hetykesége csak egy erdei törpegomba hetykesége. A következő kocsi mint egy nagy, jámbor állat tért rá a keréknyomokra. Fék, tolatás, fék, emelés, döntés, indítás ... Kiderült, milyen takarékos, pontos mozdulatokkal dolgoznak ezek az emberek. A kocsik mindig ugyanazt az utat tették meg. Irdatlan mennyiségű követ döntöttek ki magukból, Pedig alig egy órája jöttek-mentek. A meddőhányó távoli hegycsúcsai most mutatták meg rejtett értelmüket. S ekkor hirtelen megértette, honnét jön ez a sok kő. Lentről, a föld alól, onnan, ahol Dér Lajos az élete egyharmadát tölti. A teherautók szenvedő bőgése, keréknyomuk mélysége, a kitaposott út szigora, az a centrifugális erő, amely mozgatta, de nem hagyta eltévelyegni őket, megsejtetett Valamit az ember életét kitevő munkanapok roppant kalapácsütéseinek tébolyító s egyedül üdvözítő monotomságából. Ez a kalapács zuhan le Dér Lajosra is minden áldott nap, s mindegy, reggel, délben vagy este lép ki a kapun, a fülében mindig ott van a kalapács dörrenése, tagjaiban a ránehezedő súly nyomára, idegeiben az egyhangúság pusztító szúpercegése. Csermák Juliska egy másodperc tört részéig még a torok fojtogató szomjúságát is érezte, a port, ami a nyelvre, a szájpadlásra, a tüdőre rakódik, kiszikkasztja a nyálkahártyákat, beül a pórusokba, ahonnét minden nélkülözhető nedvesség rég elpárolgott, s a hajszálereken át láthatatlanul ellebeg-úszik az idegekbe is, fátyolossá teszi a figyelmet, ködfüggönyt emel az elvont világ elé... S mivel a kapu mögött olyany- nyira lapályos volt a vidék, mintha a Föld semmiről se tudna, Csermák Juliska szívét apróra szorította össze a rémület Dér Lajos szinte nyomtalanul eltűnt a világból. Dér Lajosné könnytelen szemmel meredt a kapura, s rettegve várta, hogy az ura felbukkanjék. Csak még most az egyszer lássa meg.... A várakozás megfeszült, belső csendjében egy hang azt énekelte: koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú ... talán Galambos Évike hangja. Csak még egyszer élve jusson ki! A kék ég alá, amire tejszínhab csíkokat húznak a repülők. A föld felszínére, ahol rebbenő levelű szomorúfűzek nőnek mozdulatlan bazaltkockák és vasoszlopok között. A levegőre, ahol benzinszagú öngyújtók fedele csattan ... Mindennek jelentősége lett. Az élet ott feküdt végesteien végig a föld alatt, s úgy reszketett, mint vakító napfényben a tűz áttetsző lángja. A világot egyetlen pókhálószál tartotta össze. Aztán mozgás támadt, a sánta ember kinyi toga tta a kapukat. Csermák Juliska ebből rájött, hogy Dér Lajos él. A műszaknak vége volt. A falak is üvöltenének itt, ha valami baj volna. De azért az a súlyos valami, amit nevezhetünk szomorúságnak is, megmaradt. Olyan volt, mint egy vastag, átlátszatlan, kék üveggolyó. Mintha Csermák Juliska verejtékéből született volna, miként kagylók esetében a gyöngy. A nyúzott sokaság nagyban tülekedett kifelé a kapun, vaskos szavak záporoztak a méltóságteljes kapuőr fejére. A mikor Dér Lajos bizonytalan medvealakja megjelent a kapuban, a felesége nekiiramodott, és a nyakába ugrott. A többi kifelé türemkedő odafordult, valaki cuppantott is. — Nem kaphatnánk egyet mink is? — mondta ki végül Tóth IV. János, igen nagy tetszést aratva. S ezzel a dolgok viss^augrottak eredeti helyükre. ■MBMHaHBMRraB Antalfy István: Bérházudvar, új tavaszon Kisárgultak ismét a házak. Kékre festett ég felettük. Fiúk, lányok csoportosulnak az oszlopok előtt. Majd. egyik eldob egy labdát, s mindahányon — és mert már felnőttek is* kissé, hát félszegen, de a tavaszban átváltozva ismét gyerekké — a labda után iramodnak, vidám kacajjá kanyarodva, és felszabadult nevetéssel futnak, egy új, fénylő tavaszba. Bertha Bulcsu: Fekete-fehér villanás Izzadságától savanyú szaga lett az ágyneműnek. Zavaros szemével a képek helyét nézte a falon és az apró, fekete szegeket. Két hete leverte őket dühében, azóta fehéren fénylett az egész falfelület. Másnap újra lekéste a vonatot, s akkor már törni sem volt kedve, meg káromkodni sem. Lezökkent égy székre, és órákig ült mozdulaüa- nul. Végül arra gondolt, hogy harmincéves, és a napok nagyon egyformán telnek. Hatkor fel, gyors mosakodás, öltözés. táska a kézbe, s fél hétkor elragadja a vonat. Villanyfák, szigetelt fogók, zümmögő, semmibe futó drótok. Este bőséges vacsora, bor. aztán újra bor, kódorgás a fekete utcákon, néha kiabálás. Aztán elölről. A többiek is isznak, de kevesebbet, s nem késik le a vonatot, feleségük, vekkerórájuk, kertjük, gyermekük van, Nézte a szegeket, és arra gondolt, hogy olyanok, mint a legyek. Aztán meg arra, hogy nyújtózkodni kellene, vagy ásitani. De nem ásított, csak feküdt gémberedett tagokkal, kedvetlenül. Amikor fütyült a hatos, mégis megmozdult. Megnézte az óráját. Nála hat óra nyolc perc volt Kilépett az ágyból. Vizet locsolt az arcára, aztán mélyen a lavórba hajolt, és egy bögrével öntött a tarkójára is. Pár perc múlva már az utcán volt. Németék háza, aztán a trafikosné zöld, örökké zárt kapuja, végül ismeretlen, egyforma házak következtek. Csak az utca végén vetette fel a fejét egy pillanatra a bérház előtt. Ezt alig egy fél éve építették. Az egyik erkélyen néha megjelent egy szőke lány, és apró, rózsaszín zászlókat tűzött a korlátok között feszülő kötélre. Most üres volt az erkély. A brigád már beszállt, amikor megállt a vonat mellett. Kocogtak neki az ablakon. Ketten a forgalmistát lesték az üvegen át, a többiek cigarettáztak. A füst átnyújtózott az ülések fölött, és összekötötte, majd kék ködbe burkolta a hajnali embereket. Bakancs-, alma- és mozdonyszag terjengett az olajos padló felett — Mindjárt indulunk — mondta az ablak mellett könyöklő fiú, és belekotort a tüskés hajába. Lassú rándulással elindult a vonat. Valkó Sándor a térdére könyökölt, és a gondolatait rendezgette. Szeretett volna visszaemlékezni egy régi tavaszi napra, egy akármilyen tavaszi napra, amikor történt vele valami. Később már azt sem bánta volna, ha egy olyan napra emlékezik. amelyiken nem történt ugyan semmi különös, de pontosan rendszerezni tudja, hogy hol 'járt, mit dolgozott azon a napon. Belefáradt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a rázkódó vonat elaltassa a gondolatait. A brigádvezető hangjára riadt fel: — Ederics! Itt leszállunk. Egy pillanatra megcsillant e'lőt- tük a Balaton. Átballagtak a vasúti átjárón, aztán libasorban vonulni kezdtek g
