Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-17 / 114. szám
8 Irodalom, művészet 1981. MÁJUS 17. lámpagyára nehéz levegőjű műhely viliódzott a kemencék tüzétől, a korongon forgó tüzes villanykörtéktől, és csörömpölt, sikongott a vágógépek kései alatt elmetszett testű üvegtáblák hangjaitól Az ilyen veszélyes, az emberi húsra éhes gépek mellett csak férfaik dolgozhattak. Azok közül is minden étben csonka kezű lett egy-kettő. Csupán Markos- né jelentett kivételt, ő mindenáron üvegvágó akart lenni, hogy a veszélyességi pótlékká] is többet keressen. Ritka megbízható, pontos munkaerő volt. Így azután, jóval túl a nyugdíjas koron, a főművezető teljesítette a kérését. Nappalos volt vagy éjszakás, ugyanazzal a megbízható pontossággal végezte a munkáját. Serényi, a művezetője sűrűn emlegette a hanyag és figyelmetlen dolgozók előtt: — Ez a hatvanegy éves asszony túltesz magukon! Példát vehetné- neek róla! Hogy a dicséret jólesett-e Markosaiénak vagy sem, azt nem lehetett tudni. Vastag lábain, amelyek szilárdan tartották nagy testét, rendületlenül állt a hosszú gép előtt. Ha olykor hallótávolságban is beszélt róla Serényi, nem fordította feléje a fejét, mozgása egy pillanatig sem szünetelt. Kesztyűs kezével fáradhatatlanul irányította a sikló, kés élességű csíkokra, előírt idomokra hasadó, rosszindulatúan és fenyegetően villogó üveglapokat. Szorgalmát és szinte szenvedélyes odaadását — ezt a többiek is érezték — a tettváfeynál, a munka több évtizedes megszokottságánál sokkal nagyobb erő irányította. A súlyt, amit testi valósága jelentett, egy még nagyobb, összpontosult erő növelte még jelentékenyebbé. Két esztendeje tartozott a műhely közösségéhez. Tizennyolc évig dolgozott a szülőhelyére telepített lámpagyára részlegben, azután jött fel Budapestre, az anyaüzembe. — Most kezdi itt elölről? Ilyen életkorban? Ha eddig otthon volt, miért nem maradt meg a városában? — kérdezgették az első hetekben a nők. — Otthagytam az uramat — felelt panasz nélkül, a már végrehajtott, vissza nem vonható elhatározás komorságával Markosné. — Mennyi ideig éltek együtt? — Negyvenegy esztendeig. — Uramisten! Negyvenegy évig! Hátha már addig kibírta ... Csodáló, irigykedő sóhajok keltek és haltak el, álmélkodó, értet - len vagy megrovó szavak csúsztak ki az ajkak sarkán, kis nevetések pukkantak, mint hibásra sikerült villanykörték. Markosné sötét nyugalommal nézett a rátekintő szemekbe. — Negyvenegy évig bírtam. Egy nappal se tovább. A kiváncsiak elnémultak, mint-, ha felfogták volna a néhány szó és a roppant hosszú idő terhét. Később kiderüli, hogy Markosné tizenhárom gyermeket hozott a világra, s valamennyi ott él a megyéjében. — Hogy így el tudta hagyni őket... — csodálkoztak megint az asszonyok. — Mind szárnyon van már, egy se maradt meg a faluban. Aki fiú, az megházasodott, aki lány, az férjhez ment. — Mégis, hogy tudott így elszakadni tőlük... — Ök szakadtak el... — Markosné megvonta széles, húsos vállát. — így megy az, ilyen az élet sorja. — De az unokák... Azoktól is ... Mert vannak, bizonyosan. — Mégis csak ilyen nagy családot elhagyni... Méghozzá az ő korában ... — mormolták az értet - lepek és szigorúak. De Markosné, ingerültséget keltmost is az. Mindig sokat keresett, és minél több pénzt hozott össze, annál többet ivott Megértő sóhajok lebbentek fel, és oszlottak szét a nehéz, gázos levegőben. De néhányan a nők köOBBBBBHBiBSBHBBBHUBHBBHBBHBHBHHHSBBBHHBBBHBBB Bihari Klára: MICSODA SZERENCSE ve, ezeket a véleményeket látható szándékossággal nem vette tudomásul. Lerázta, mint akinek tompa az erkölcsi érzéke, vagy közömbös a tisztesség némely parancsolatával szemben, amelyre hatvanegy éve kötelezné. Serényen, megállíthatatlan lendülettel dolgozott tovább, mint akiben a gépével egyforma, kifogyhatatlanul újra termelődő villamos erő működik, s szinte villámlott körülötte a kés alatt hasadó üvegidomok sikolyai. Közben a negyvenegy évre gondolt, amit az urával a szapora terhességek, szülések, szoptatások, éjszakai marakodások s a nappali, egyre vadabb és nezebben elviselhető ütlegek közt leélt. Erős volt, viselősen is a szülés órájáig ellátta a nagy családot. Mosott, főzött, takarított, baromfit, disznókat nevelt, gondozta a nagy kertet, mert az abban termett gyümölcs, főzelék nélkül nem tudta táplálni a lgyerekhadat. Hiszen az ura azt a sok pénzt, amit keresett, jóformán mind elitta. Vad verekedések árán tudott tőle valamennyit elcsikarni. Hiába volt erős, az urának baromi vadságot adott az ital, minél .inkább telt az idő, annál gyakrabban történt meg. hogy ' ő húzta a rövidebbet. Azután pedig, hogy az utolsó gyerek is elmenekült a háztól!, még rosszabb lett. Az ura minden pénzét a kocsmában költötte el, otthon meg rohamok jöttek rá. Sokszor ébredt arra. hogy késsel hadonászik, vagy felrulgdosta az ágyból, és vicsorogva, tajtékzó dühvei kergette az udvaron. Hát ebből elege volt. Miért, miért csinálta volna tovább? Mit tudják ezek a fővárosi, meg Pest környéki asszonyok, a földbe, hányszor cipelte a vályúhoz a moslékot, hány ezer vödör vizet húzott fel a láncos kútból, hányszor nyomta ő az ásót, kan- mennyi ütés, rúgás hasított ordító fájdalmat húsába, csontjába. Aki megérti, annak tisztelet-becsület, de a többi csak szólja meg, ha'jól- esik neki, őt ugyan nem érdekli, lepereg róla. mint kacsa tolláról a víz. — Harminchat unokám született eddig. — Markosné először mosolyodon el. — Azokat nagyon szeretem. Megint csak álmólkodva néztek rá. Mint egy rendkívüli, gyümölcscsel noskadásig rakott fa gyökérzetére, amely ezt a termékeny bőséget táplálta. Később óvatosan, de kitartással tapogatták körül az izgató, legfontosabb kérdést: — Ha már egy gyereke sincs otthon, ha már túljutott a nehezén ... Mért nem maradt az urával? Mért nem bírta ki tovább? Az asszony megi nt végignézett a maga életének tudásától sötét pillantásával a kíváncsi arcokon. — Az én uram kőműves volt, zül tárgyilagosan vagy megrovó, ítélkező hangon megjegyezték: — Mégis, ily^n nagy családdal.. már csak az unokák miatt is... Ilyen hosszú házasság után... Ki kell már azt az időt bírni, ami még hátravan... — Ami még hátravan! — Markosné megint csak sötéten nézett a kérdezőkre. — De könnyen lefetyelnek erről, ha nem magukról van szó! Lehet az tíz esztendő is! Meg még ennél is több! — Az már igaz... — bólogattak néhányan. A nagy mellű, tömör testű, nehéz asszonyra néztek. Kiélhet ez még sokáig. A tarkóján megkötött világos kendőből barna arca kereken, húsos keménységgel vált ki. Nem volt ráncos, csak egy mély, tört vonalú redő húzódott végig rajta, szemétől az orráig, és onnan, új kezdettel, a szájánál mély zugot ásva, állkapcsán ért véget. Az első év vége felé új segédmunkás került a műhelybe, a harmincnyolc éves Pandúr Samu. Hamar elterjedt a híre, hogy Markosné szerezte ide, s hogy együtt laknak Üjpest szélén egy vén öz- vegyembemél bérelt albérleti szobában. ő is törvényesen elvált már a feleségétől, mint Markosné az urától. — Az a magányos, elanyátlano- dott öreg nem jobb lenne magának? — kérdezgették csak úgy, a tréfa kedvéért a nők, de néhányan gúnyos éllel jegyezték meg ugyanezt. — Tudják, mit válaszolok én erre? — Nem lenne jobb — mondta Markosné nyugodtan. — Nem a maguk tanácsára vártam. Pandúr nagy csontú, széles váL lú férfi volt, de az iszákosság lemarta arcáról, karjairól, testéről a húst. fején kiritkította sima szálú, barna haját. Kész lámpákkal, méretre vágott üvegekkel teli tartályokat tolt a kemencétől, a formázó gépektől a raktárba,* meg onnan anyagot a gépekhez. Mogorva volt és szótlan, arcán a ki nem elégíthető, szüntelenül gyötrő szomjúság komor, tompa kínjával. Már a kezdeti napokban észrevehető volt, hogy Markosné erősen szemmel tartja. Ha behúzódott valamelyik ládarakás mögé ha tétlen ácsorgással dőlt a sarokba, Markosné odament hozzá, és kilódította az elereszkedett semmittevésből. Később ehhez már elegendő volt a tekintete, fejének parancsoló intése. A ná)gy, erős, görnyedt hátú férfi lassú cammogással ugyan, de engedelmesen visszatért a munka körforgásába. A műhely ámulva tapasztalta, hogy Pandúr ugyanilyen engedelmesen adja át kéthetenként kézhez vett keresetét a szürkülő hajú asszonynak. — Megdézsmálja Pandúr azokat a borítékokat mégis ... Kijátssza ő magát valamilyen ravaszsággal ... hiszen olyan a liehelete, hogy egy gyengébb valaki elszédül tőle... — mondogatták az öltözőben a vetkezés-öltözés szoros közelségében az asszonyok. — Valamiből csak inni kelil neki. Valaki halkan, de érthetően hozzátette — Talán csak előttünk mutatja, hogy övé az is, amit a kedvese keres... Az utcáin vagy otthon visszaadja legalább a felét. Meg kell azt neki fizetni, amit tőle kap. — Ugyan már, mit feyanúskod- nak! Ideadja a pénzét, mert kell neki a gondoskodás! Tudja jól, hogy arra csak így számíthat tőlem. — Markosné emelt hangon beszélt, az igehirdetés tiszta, kemény biztonságával. — Csakis a külön keresetét ihartja él. — Igaza van ... Jól tette... Az italos embert fogni kell... — Már ameddig tudja a hatvankét évével... — morogta az iménti ellenkező hang. — Egy szép napon úgyis arra ébred, hogy nincs a férfija sehol. Fél esztendővel később Markosné azzal az újsággal lepte meg a műhelyt, hogy összeházasodik a vele együtt lakó férfival. Előző délután megvette a két karikagyűrűt. Az övét az ura, a sajátját meg Pandúr itta el. — Ez azért mégiscsak... Még hogy odavette, hagyján! De hogy még meg is esküszik vele... mire való ez... Ne legven könnyelmű. Sári! — mondták az öltözőben az asszonyok. — Könnyelműség vagy se, így határoztam, hát meg is teszem — felelt erős. támadó hangon Markosné. — Kinek mi köze hozzá ... — Jól van, nincs közünk — felelt az egyik ötvenöt év körüli asszony türelmesen. — Mégis a javát akarjuk. Látjuk, milyen igyekvő, milyen sokat dolgozik, meg munkára szorítja azt a... — Kis szünetet tartott, azután félredön- tött fejjel megkérdezte: — Mégis, ha megmondaná, hány éves a legidősebb fia? — Most van a negyvenkettedikben — mondta keményen Markosné. összehúzta sűrű mé|g mindig fekete szemöldökét, és sötét várakozással nézett a másik nőre, aki körül kíváncsian figyeltek a többiek. — Na lássa. Pandúr meg a harminckilencedikben jár. Mégiscsak több, mint huszonkét esztendő a különbség kettejük között. A maga korában már komolyabban kell gondolkozni, mert hiszen ... — Nem a kor teszi azt, hogy két ember összeesküdhet vagy sem — vágott közbe Markosné. Szétvetett, vaskos, magas szárú cipőbe fűzött lábain kifeszítette nalgy testét, mint aki eleven pajzsként veti vissza a korlátolt józanság érveit. a jó, 'Legyen magának igaN za — bólintott a másik asszony olyan módon, mintha nehéz felfogású gyerekkel győzködne. — Dehát legalább azt vegye számításba, hogy ez is csak olyan kocsmatöltelék, akár az otthagyott ura. Iszik, akár a gödény. — Inni annyit iszik, mint a régi, elismerem. De ez nem üt! Ez csak ordítozik, de soha meg nem üt! — kiáltotta Markosné. Kihúzta rövid, vastag nyakát, magasra emelte a fejét, barna arca sötétpirosra gyűlt. — Nekem is lehet egy kis jó az életemben! A korom miatt nem vetem el, kiérdemeltem én ezt a sorstól nagyon is! Farkasszemet nézett a némán rátekintő asszonyokkal, és még feljebb emelte a fejét. Szenti Ernő: Még ébren tart a fáradtság egésznyi létet szorítok Imagamhoz a töredékben lecsukott szemem mögött láztalan esők fekszenek míg ébren tart a fáradtság képzeletem mozijában végig[ nézem miként érnek partot a hajótörött évszakok Sárándi József: Tanácsok önmagámnak Élj egyedül vagy váltott szeretőkkel Érzékeid még visszatartanak a végső bölcsességtől A múlt felől nézve aggastyán a jövő szerint koravén vagy A jelen ítéletére pedig rá se hederíts Prohászka Antal: Anyaság I—II,
