Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-17 / 114. szám
1981. MÁJUS 17. 9 Irodalom, művészet M i is a nőd szépség? A szabályos vonások? Az alak vonalad? A pillantás? A járás? Ki tudná megmondani : mi éhreszt szerelmet bennünk? S az én szívem mind a mai napig hevesebben dobog, ha régvolt kamasztaromnak amra a nyári reggelére emlékezem, amikor először pillantottam mag őt a dácsa orgo- nabokroktóll körülvett teraszán. Szalmafonatos hintaszékben ült, elgondolkodva rágcsált egy fűszálat, és olvasott — az árnyék hűvös csipkéje lengett a lápokon és fiatal, födetlen térdein, amelyek oly csodálatosnak tűntek, hogy csaknem fölfutöttam a kertből1 a teraszra. Még a fű illatára is emlékszem ebből a gyönyörű, nyár eleji reggeliből a seregélyek füty- tyemitéseire, a levelek zöldjére, a hintaszék finom nyikordulésaira és azokra a naptól) és árnyéktól1 becézett kerek térdekre, melyeken a könyv pihenhetett, szabad volt érintenie a meleg asszonyi testet. És emlékszem milyennek képzeltem lábai becéző melegét, amikor a különös ismeretlen fiatal nőnek — .aki egy szőke fiatalemberrel érkezett a dácsánkba . — bűvös tisztasága megfogta a lelkemet. A fiatalember szépen vasalt könnyű szövetnadrágot viselt, selyemfényű sportinget, és nem tudom miért, egyszerre a féltékenység keserű fájdalma szorította ösz- sze a szívemet, fizikai ereje, nagyszerű mozgása, egészséges fogsorát megmutató magabiztos mosolya láttán, és akkor is, amikor ugyanaznap alkonyattájt a dácsa sportpályáján röplabdázott — mesterien adogatott, passzolt, lecsapott, blokkolt, magasra ugrott, s láttam azt is, hogy ő hogyan játszott vele a háló mellett, tréfálkozva, nevetve^ törölte le homlokáról az izzadságot egy zsebkendővel, ám amit akkor éreztem, már nem féltékenység volt. hanem maga az engesztelhetetlen gyűlölet. Azon az éjszakán halk füttyentés ébresztett. Nyaraláskor esténként városszéli barátaim szoktak ilyen jelzést adni a kerítésen túlról, ezzel a megbeszélt jellel hívtak ki a házból. A szűk. fülledt sarokszobában összecsukható vaságyon aludtam, a hőségben is zárt ablaknál, így védekeztem a dühös júniusi szúnyogok hordád ellen. De amint meghallottam az álom függönyén át a hívó füttyjelet kiugrottam az ágyból, kitártam az ablak holdsütötte fél szárnyát, és éjszakai horgászásra számítva a közeli tavakon két kacsahápogással feleltem, ami azt jelentette: „Hallom, azonnal megyek a megbeszéBBBHHHHHBKfflSHHHHHHHBHBBEBBBHBBSHHBH S om egy délután kihajtott, ■messze maga mögött hagyta a várost. Szálingózott a hó. de a betonúton, s a földeken hamar elolvadt. Az országúiról jól látszott a szikes domboldallal határolt Iákatlan terület, ahol az lászaknyugaiti szélben füstoszlbpok dőlték a rétre. Itt égették a város szemetét. Som talált egy helyet, ahol leparkolhatott, és gyalogosan indult ■befelé. Lehetett addig majdnem egy kilométer. Nem messze onnan, ahol a szeméthalmok véget értek, s mellettünk láthatóvá vált a piszkos, kiaszott fű, egy bódé állt, amolyan kicsi irodaféleség, azé az emberé volt, aki sorrendi alapon bizonyos időközben egyszerűen alágyújt a szemétnek. Som nem a teherautóktól kinyomott úton, hanem az őszi nedvességtől süppedős réten át közeledett. Bepillantott a bódé ablakán, kopott szürke arc fogadta, olyan ■kifejezéssel, mint aki nincs gyalogosokhoz szokva. Erre nemigen sétálnak. — Keresek valamit — mondta Som, s maga is rájött, milyen ügyetlen ebben a pillanatban. Az ember a bódéból rést nyitott az ajtón, úgy bámult Som széles, szomorkás arcába. — Szétnézek egy kicsit — mondta Som, s tűrte, hogy méregessék. — Tessék — mondta az ember a bódéból. Som hálából hirtelen magyarázni kezdte, hogy valami a szemétbe került, mert nincs otthon, nincs már meg, nincs egyáltalán sehol, s ha lehetne, megkeresné. — Tessék. Az ember visszament a bódéba, Som pedig elindult a füstölgő rakások között. Egy darabig zsebre dugott kézzel járkált, nézelődött, aztán visszatért a bódéhoz, és megkérdezte, mégis, például merre van a frissebb szemét. Az ember a bódéból erre csak úgy kimutatott az egész szemétre. — Ott — mondta. Som visszaindult, de alig pár lépés után akaratosan megfordult és Bodor Ádám; Szemétégető bemosolygott a bódé ablakán. — Nincs magának egy lánya? — kérdezte, mintha a szemétben megpillantott volna valamit, ami a bódéban ülő ember családjára emlékeztetné. — Miért? — kiabált kifelé konokul az ember a bódéból. — Csak — mondta Som. — Ja! — mondta az ember a ■bódéból. — Aha! — És látszott rajta, hogy ezzel a maga részéről ■befejezte. Som láthatta, képtelen barátkozni, Tovább járkált a szemétrakások 's a ráfonódó füstpászták között, mintha egy kiállítás folyosóján bámészkodna, nem pedig kedvenc tárgyát keresné. Tulajdonképpen nem ás igen keresgélt, inkább a lába elé nézett. Sok volt az üvegtörmélék, üveg, ami nem ég el. Elérkezett a rakások széléig, ahol az északnyugati szélben megdőlt a füstoszlop. Egészen tisztán megpillantotta a férfi és a nő alakját az alacsony, szikes domb tetején. Előttük szürke gyermek- kocsi állt. mintha most érkeztek volna sétájukból a gyerekkel, s mint egy tűzhányó peremén, megtorpantak a látványtól. Aztán a férfi rátette a lábát a kocsira, és meglökte, hogy bukdácsolva elinduljon az égő szemétrakások felé. Ahogy nagyokat lendült a vakondtúrásokon, töredező furnér szilánkjai villantak körülötte. Som egy csecsemőre gondolhatott, mert szaladni kezdett, bár a távolság nagyobb volt, semhogy ideiében odaérkezhetett volna. S tényleg, miég elég távol volt, amikor a füst függönyén keresztül látta, hogy a gyerekkocsi rázuhan arra rakásra, ami épp útját állta. Amikor felborult, a benne lévő ezernyi kacat egy pillantra fölpor- zott, Som nem fordult vissza, mert a kiboruló kacat között valami fényesen csillant, s kíváncsivá tette. A gyerekkocsi ezerkilenszázhar- minchatos típusú volt, még benne maradt egy része annak, amit a szemétbe szántak. Törött ceruza, gyalufongács, kibomlott pliisspár- nácska, amin most kihunyó csillagként villant föl egy-egy olvadó hópehely. A csillogó valami sem hevert messze. Egy magnetofon mikrofonja volt. Fején megolvadt a műanyagrács, egészen beolvadt a hüvelybe. Tényleg el lehetett dobni. Som mégis zsebre tette. Elindult hazafelé, közben fölnézett a dombra, azokra, akiket az előbb még szülőknek vélt. De szülők is voltak: valahonnan előkerült a gyerek is már, vállukig ért, fázósan elkeskenyedve baktatott közöttük. — Megtalálta? — kérdezte az ember a bódéból, amikor Som már elhaladt előtte s leparkolt kocsija felé nézegetett. — Ö, nem — mondta Som. — Sajnos. — Akkor az mi ott a zsebében? — Ez? — kérdezte Som, és elővette kezét a zsebéből, a kezét, melyben a mikrofont szorongatta. — Találtam. — .Na, tegye vissza — mondta az ember a bódéból egészen nyugodtan. Som engedelemesen megfordult, és odadobta az első szemétrakásra. — Nem oda — mondta az ember a bódéból. — Oda, ahonnan elvette. Som megfordult, elsétált az első szemét rakásig, felvette a mikrofont, aztán továbbsétál.t a füstpászták között arra a helyre, ahol a- gyerekkocsiból az a sok miegymás kiborult, és oda dobta, ahol seitette, hogy épp heverhetett, mielőtt lehajolt volna érte. Most már hazamehetett. — Piszok — "mondta neki az ember, a bódéból, amikor másodszor is elhaladt előtte, s éreznie kellett, mennyire komolyan gondolja. lésre!” Am még be sem csukhattam ’ az ablakot, magamra sem kaphattam az ingemet, amikor újra hallatszott az ismételt füttyjel — a holdfényes kertből fölszálló langyos párával együtt óvatos léptek, ágacskák roppanásának hangja hatolt szobámba egészen közelről, a ház mefllől. A dolog mind kevésbé felelt meg egyezményes jellednknek, kikémleltem az orgonabokrok kékes homályába, és ott éppen a ház mellett egy pállamat- ra felvillant, majd kialudt egy zseblámpa sárgás fénye, s láthaJuri] Bondarev: Az ideális asszony részecskéje ■tóvá vált, hogy innen érkezik egy incselkedő, halk suttogás: — Ej ott a manzá rd ban. lehetetlen hétalvó. ne merészeljen aludni ilyen, éjszakán! Azonnál1 jöjjön le a kertbe, parancsolom, hallja? Ekkor pillantottam meg őt: ő füittyentett hát a 'kertbén, az alma- fák alatt járkált, és odalemtről csintalanul bevilágított zseblámpájával a monzárdszoba ablakán annak a szőke röplabdázó istennek, aki elkápráztatott bennünket mai játékával, férfias szépségével, remek alakjával, szabályos fogainak fehér ragyogásával. A továbbiakban akaratiamul is szemtanúja lettem annak, amit zöldfülű kamasz létemre egyáltalán nem volt szükséges látnom, s épp ezért ennek az éjszakának az emléke egész életemre megmaradt bennem. A férfi halkan válaszolt, és vállára vetett zakóban', fehér nadrágban lement hozzá, átölelte: a lány meglepetten, fiús füttyentéssel karolta át a nyakát, behunyt szemmel elmosolyodott, lábujjhegyre emelkedett, s a zseblámpa fénye az almafák ágaira esett, keresztülhatolt a lombozaton, maid a vakító sugár a föld felé közeledett. — Idehalilgass — mondta kibontakozva az ölelésből, és tréfásan, ujját a férfi mellének szegezve ■— nem akarsz elvenni? Jó feleség lennék ... — Kérlek szépen, elveszlek — felelte az könnyű kis ■ mosollyal. — Csak nem örökre. Szegény kis mérnök vagyok csekély lehetőségiekkel. Mit csinálnék én veled? — Hogyhogy mit? Szeretni fogsz engem, én meg elkészítem reggelente a kávédat... Este meg felolvasok neked csodálatos regényekből. Ez nem jó neked? — Ö,. a kedvessel kunyhóban is szép az élet? De nekem még egy kunyhóm sincs. Az is mind a másé. így hát mit kezdjek veled, különös, égszínkék szemű csecsebecsével? Mit? Hm? — Nos, természetesen szeress. Értek egy s más dologhoz. A volt férjem azt mondta, hogy van bennem egy parányi részecske az ideális nőből. — Érdekes, és milyen az a részecske? — Nem beszélek erről... Először is. mert túlzás lenne, másodszor, mert nem akarom magam tefegyverezni... — De mégis? Nagyop kíváncsi vagyok. Kérlek, nos? — Hogy beszéljek neked erről? Na rendben van, mindegy ... Azt mondta, hogy az ideális nőnek kedves, ravasz kópénak kell lennie ... Tartás szükséges hozzá, amely belőlem azonnal eltűnt, amint kettesben maradtunk. Féltem, s nem bírtam leküzdeni a szégyenérzetemet. Reszkettem mint. egy kisegér. Ó, borzasztó, szörnyű ilyen kópénak lenni!... — És velem? Velem is borzasztó? — Veled? Hogy is van veled? Miért épp veled? Magam sem tudom ... — Hanem, próbálj meg kópé lenni — mondta a férfi becéző fölénnyel, és zakóját ledobta az almafa alá a fűre.' Tudsz? Nos? A lány mosolyra készülő ajkai-* val még füttyentett egyet, a férfi szemébe világított a zseblámpával, ám az lefelé húzta a kezét, és egv pillanatra láthattam a sársás fénysugárban fehér kockás szoknyáját. a térdeit, s láttam, hosv ismét lábujjhegvre állt. ajkaik egészen közel kerülitek egymáshoz — és ekkor csaknem elsírtam magam. úgy éreztem, belepusztulok a kínzó féltékenységbe, a szerelembe, amit iránta érzek, a hangját, a nevetését ha hallom, s hogy 'látom a földre szegzett zseblámpát. amely •megvtilágí'tja a füvet, a zakót, a fehér szoknyáit, a fehér nadrágot (éz volt a divat a harmincas években); aztán halk nevetését hallottam: .. — Azt akarod, hogy itt az almafák alatt legyek a feleséged ? — Ha lehet feleség egy értékes csecsebecse, egy ékszer? És miféle bársonybélésű kazettáiban őrizzelek? A lány kihívóan az arcába világított. A fiú elmosolyodott fogai ragyogtak. — Furcsa’ — mondta a lány erőltetett, hangos vidámsággal. — Igen, valóban szeretlek, de ... ugyanion y- nyina gyűlöllek is! — Kedves, ez dosztojevszki ji hatás, két érzés összefonódása — felelte a férfi egyszerű mosollyal. — És te ma egész nap Fjodor Mi- hajlovicsot olvastad, ö hosszan rátelepszik az ember kedélyére. — Én a lövagregényeket szeretem, nem Dosztojevszkijt. — Hál’ istennek, csak nem fogunk okos dolgokról beszélni. Hol van a kópéságod? Elvette a lánytól a lámpát eloltotta és hanyag mozdulattal a fűbe hajította, majd könnyed leereszkedéssel átfogta a derekát és újra láttam, hogy hozzésdmul ajkára tapad, de a holdas félhomályba valami különös, fájdalmas kifejezést véltem fölfedezni az arcán. a szemöldöke hajításában. A férfi oly hosszan kínzóan csókolta, hogy felnyögött hátrahajlott, de az csak bontogatta blúzát lecsapott mohó szájjal gyötörve feltáruló telt melleinek finom fehérségét amilyeneket én először láttam életemben ilyen leplezetlenül. A mérhetetlen fájdalom keserű könnyei fojtogattak, fátyolként borították el szememet, és váratlanul, akaratom ellenére halk szakadozó sírás tört fel a torkomibóiL Reszketve vetettem magam az ágyra, a párnába fúrtam a fejemet beletöröltem könnytől nedves arcomat, s fuldokoltam a forró értelmetlen zokogásban. Olyan igazán, felszabadultan. oly végtelen egyedüllétben, amelyben feltűnik és kialszik minden, nem sírtam csak gyerekkoromban. Am kis idő múlva fölpattantam az ágyról megijedtem; hogy ők. ott, meghallhatják a sírásomat, kinéztem az ablakon, már világosodott az ég alja, kioltotta a fák közül halvány fénnyel átszűrödő álmos holdat; és az egész kert az almafák, a virágágyak körül húzódó füves utacskók kirajzolódtak a sötétszürke derengésben. Abban a pillanatban láttam meg őt, amikor lassan, kábulton a buján nőtt öreg orgonábokrok alkotta sövényhez ért, megállt, megigazította a haját lehajtott egy bokorágat és letört egy gallyacskát. Az ág rugalmasan visszapattant s harmatcseppek hűvös esőjét hullatta rá, ő fölemelte arcát nyaka fájdalmasan hátrahajlott s rázni kezdte, szinte révületben az orgo- rabokor ágait valósággal mosakodott ebben az esőben, friss nedvességgel mosta le arcáról a szívó ajkak ragadós hártyáját Reggel elutaztak, és soha többé nem láttam őket. Amikor a háborúból hazatértem, valaki a család ismerősei közül egyszer megemlítette, hogy ő meghalt a kitelepítéskor. De én mindmostanáig emlékszem a méltatlan sérelem érzésére. a keserű reménytelenségre, mintha ez a friss fiatalasszony, aki azon a reggelen besugározta a dácsánkat napsuigaras tisztasággal jóvátehetetlenül becsapott volna valami különösen titokzatos és szent dologban, s nem is gyanította, hogy nem az az öntett fe- hérnadrágos, cinikus fiatalember, hanem én szerettem volna őt jobban az életemnél kíméltem, védelmeztem, megóvtam volna minden durvaságtól. Ilyen védtelen és meghatározhatatlan érzése a szerelemnek a felnőtt embert megkíméli. Talán szép volt? De ismerjük-e a szépség lényegét és tartalmát? Elutazása után szinte homályban éltem. éjszakánként gyakran elsírtam magam, az első szerelemből kiutat nem találó féltékenység pokoli kínjait álltam ki: tizenkét éves voltam akkor. A z életem lepergett ő régen nincsen már. az idő árja elmosta a múltat. És most a nőiség teljes ragyogásában és tiszta ártatlanságéban látom azt a varázslatos nyári reggelt és őt. első szerelmemet: szalmafonatos hintaszékben ült. elgondolkodva rágcsált eav fűszálat és olvasott: a foltos árnyék a térdére fektetett könyvre vetődött... Fordította: Pethő Eszter összeállította: Rékasy Ildikó kő-magány kő-madár. Galamb képében hűtelen tilos légtérbe tévedt; másképp hordja a szívét, másképp feszül az égnek. Kő-galamb kő-Apám nem repül, sírján a kő-madár kőre ült. Hideg halált él. isten hidegét, csontvarázsolót. gránátos csendből súgja a Himnuszt. * szóra szót. Elkoppant drága pénzem szakadék ölében fényes, házunk vacsoráCsillaga halálba széledt. Kő-galamb. Kő-madár. Nem repül. Sírján a kő-magány kőre hűlt. Dienes Eszter: Csontvarázsló Hideg halál jön, isten hidege, csontvarázsló, lábunk alatt majd hópihék halálos surranó. Megszegett együttélés, elföldelt öl — védett — csókbiztos fekhely, onnan felküldött ének. Kő-darab. Kő-magány. Nem repül síron a kő-galamb. Kőre ül. Ittmaradt kő-galamb kő-Apám sírján a
