Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
1981. ÁPRILIS 19. Irodalom» művészet 9 0 pincér, tálcáján egy adag marhabéiszínnel és uborkasalátával, már majdnem mafeányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Ügy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka. Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marha- bélszín volt, rendesen kimért körítéssel, szabályosan tálalt uborkasalátával. Mégis azt nézte. De az egész nem tartott sokáig, talán öt másodpercnyit, aztán a pincér megtette még azt a három lépést, ami a vendég asztalától elválasztotta. Ki dugaszolt egy üveg sört, és töltött. Amikor üres tálcájával visszaindult á konyha felé éreznie kellett, hogy az a pár másodperc arcát több vendéig emlékezetébe véste. — Volt valami a hússal? — kérdezte egy másik pincér, aki a konyha bejáratánál utolérte. — Semmi — mondta a pincér. — Mért nézed. Vagy nem azt nézted?. — A húst néztem, de nem volt vele semmi. Arnikpr ismét elhaladt magányosan ülő vendége asztala előtt, az odaintette. — Mondja, van ezzel valami? — Nincs, kérem. Abszolút semmi. —• De valamit nézett rajta, nem? — Néztem, de nem volt vele semmi. Bodor Ádám: Kivágott filmkocka — Nem szeretném, ha mégis lenne vele valami — mondta a vendég inkább óvakodva, mint haragosan. — Csajt azért mondom. — Kérem. Jó étvágyat. Ezzel a pincér továbbment, hogy egy másik asztalnál vegye fel a rendelést. — A vendég még mindig nem eszik — mondta a másik pincér, a konyhaajtóban. — Ügy álltái ott, mintha vissza akarnád vinni. Mi jutott eszedbe? — Valami eszembe jutott. De nem tudom, mi. Később, amikor két, rizzsel és zöldborsóval körített karajt vitt egy másik asztalhoz, látta, hogy vendége most már lassan enni kezd. — Ügy látszik, megeszi — mondta a másik pincér. — Persze, hogy megeszi. Miért ne enné meg? — Az ember félti a gyomrát, ezt tudhatod. A másik pincér a konyha függönye mögül Fgyelte a vendéget, aztán amikor befejezte, azt mondta: — Megette. Amikor a vendég fizetett, elég kedvetlennek látszott, pedig megette az egészet. — Magát hogy hívják? — kérdezte a pincért. — Dunyha Jánosnak — mondta a pincér, miközben tárcájába helyezte a pénzt — Kedves egészségére. A vendég kimenet egy másik pincért is megkérdezett. — Dunyha Jánosnak hívják — mondta a másik pincér. Dunyha Jánosnak hívták. Ebben a városban több Dunyha nevű pincér volt rokonok voltak. Ennek a Dunyha Jánosnak például az apja meg a nagyapia is pincér volt és azokat is Jánosnak hívták. A mindenkori törzsvendégek a maguk idején „János bátyám”-nak szólították a nagyapát, az apát és most a deglifjabbat is. De ő is már tulajdonképpen ötven éves elmúlt, harmincöt éve dolgozott a szakmában. Szolgált a Bagolyvárban, a Savoyban. a Tivoliban és a Didóban. egtorpanása, mellyel vendége előtt az ételt 'gyanússá tette, s arcát megjegyeztette a többi vendéggel, szakmájában valóban szokatlan, de úgy Játszik, igen nagy szüksége lehetett rá. Hirtlen megijedhetett, hogy leejti a húst, esetleg eldobja, vagy tartott magától, „hogy beleharap. Talán meg sem riadt, csak épp eszébe jutott valami. Mondjuk, csak annyi, hogy harmincöt éve szolgál a szakmában most éppen a Lido- ban, és tálcáján roston sült mar-* habélszínnel és uborkasalátával vendége asztalához igyekszik. Meggyes László rajza Czinder Antal rajza Pákozdy Ferenc: Tavasz elé A tél már balingában, itt-ott még csöppnyi hó van. fehér nyomok, és muzsikálva halkan, mint üde, tiszta dallam, egy ér csorog. Kelti a vágy a fákat, nyújtják is már az ágat a Nap felé; csivog a sok picinyke, lármás, jókedvű cinke tavasz elé. Birtalan Ferenc: Örökség kaptam fillért fényeset vihart vértől ékeset halántékomra kék eret halottaimhoz könnyeket virágom hétszer hét színű kenyerem föld és vér ízű hazug hangok közt élezek acél csengésű éneket halált dalolok szerelmet vétkes ősöknek kegyelmet zúgó szavaim harangok koldus kezében aranybot Pinczési Judit: Vackorfa Pálmák, őstuják közt lágyabban lép a nap lángjának magján a Vackorfa termete. Meghajol a Vackor arccal a fénynek hólyagzó kérge napszítta-színű. Rátör a remegés ledob egy rügyet de rázkódnak a hernyók is pitypang-huppanással. Keményen áll ez a kis megperzselt lény lombok közt őrzi sűrű türelemmel üszök-állapotát. Péntek Imre: Városszél A folytonosság és a megszakí- tottság viszonyát jól példázza környékünk, a város legszélső utcája. A növényi vegetáció és az urbanisztikai elrendeződés ütközik itt egymásba, vált át egyik forma a másikra. Egyik oldalon ligetes rét, folydogáló erek. buján benőtt egykori vasúti töltés, a másikon a panel-mértan tömbjei, szögletei, idomai; mintha a falak, a fák és bokrok ostrom gyűrűje ellen emelkednének. A kétféle létforma kíméletlenül egymásba hatol, pusztulva és ron- csolódva a találkozások pontjain. A városszél erre is figyelmeztet. Hatalmas olajfolt: feketére le- csupaszodott talaj, s körül füves tolongás; a szélben úgy tűnik, odanyomakodna minden szál fű, virág, hogy megnézze, mi történt— Akár egy utcai balesetnél. Ez az ökológiai mini-katasztrófa a vegetációnak próbatétel, nekünk közömbös látvány. Legalábbis egyelőre. A töltés mellett, a mély árokban alkalmi roncstelep pompázik: bicikli-alkatrészek, rozsdarágta edények, műanyag flakonok, lavórok, huzalok, rongyok, dobozok, és mindaz, amit egy lakótelepi ház ki tud okádni magából, mint fölösleges, elhasznált holmit az mind itt éktelenkedik föltornyosulva, önnön dicsőségét és a romlás lebirhatatlan erejét hirdetve. A kis akáccserjék, kökényvesszők óvatosan kerülgetik a betolakodókat, s ágacskáikat kidugják a lyukakon, réseken, repedéseken, különös maszka-bál-szerű jelleget adva a komikus egymásbafonó- dásnak. Másutt földbe süppedt, szétmál- lott autógumit látni, melynek köpenyéből árvacsalán árválkodik elő vagy per je dugja föl, és rezgeti bolyhos termését. S az elheverő betongerenda — ki tudja hogy került ide — pórusaiban apró gyökerek kapaszkodnak meg, ozmotikus nyomásukkal milliméterenként mállasztva szét a törhetetlennek vélt kristályláncot. Vereségek és győzelmek határán élünk öntudatlanul, békésen közlekedve e határterület útjain és ösvényein. Mert itt az utak átváltozása is megfigyelhető: akár a történeti fejlődés alakzatait vehetjük leltárba, ha éppen erre támad kedvünk. Az aszfaltos burkolat mint vedlik át lekavicsozott emelkedéssé. melyet autónyomok szalagoznak föl, s a traktorok vájta kettős mélyedés — közepén a bakháttal — hogyan kanyarog a kis gyümölcsösök és a nagyüzemi táblák félé. S persze, a magányosan álló családi házakhoz is befordul, mert mindig vannak olyanok, akik a határban (két életforma határán?) telepednek meg, a várostól való idegenkedésüket szimbolikusan is megjelenítve a tájban. S milyen csüfondáros az élet: most a legtöményebben zúdul rájuk a szélre szorított gyárak, ki- rendeltségek. lerakatok, telephe-. lyek füstje, bűze, zaja. az erre csellengők emberi ártalma. Gyanakvó riadalmukat a gondosan zárt kertkapuk jelzik, s bent az udvaron egy-egy láncon futkosó- őrjönigő farkaskutya ad nyomaté- kot a szinte már népművészeti ággá divatosodó táblácskának az ismerős felirattal: A kutya harapós! S ne feledkezzünk meg a gya- logutakról, ösvényekről sem. Ahol egy ember elhalad, ott a nyomokat eltörli a kíméletlen na- túra. mint a táblán felejtett érvénytelen írást. De ahol tíz-száz ember jár naponta, ott a nyomok egymásba érnek, a pontok egybefolynak, s kirajzolódik a fűtorsok közt az ösvény keskeny csíkjai, A lakótelep peremének megvan a maga sajátos út-ösvény hálózata, melyet nem tervezett senki sem, mégis kiválóan szolgálja az itteniek igyekezetét. Némelyik idővel elhalványul, eltűnik, a másik döngölt simaságára kopik az ismétlődő lépésektől, ösvények: cipőtalpak emlékművei! S akik rajtuk járnak, azok is jellegzetes alakjai a környéknek, akiket hiába is keresnénk másfelé. A bokor tövében akkurátuson kiválasztott helyen mámorát kialvó férfi nyúlik el a füves árnyékban: még a bogarak is vigyázva mászkálnak ruháján, arcán; a kaszával-kapával fölszerel- kezettek a telek telé húznak kerékpáron. A kutyasétáltatók kasztja ugyancsak ide tartozik: külön szertartás a nyakörv, póráz leol- dása. és a nekiszáguldó állat önfeledt ugrándozásának gusztálása. Zavart tekintetű párocskák tűnnek fel, akiknek felrezzentett nyu- iak, elkóborolt macskák adnak díszkíséretet kirándulásukhoz. Gyerekcsapat a patak medrét vizsgálja : halat ugyan -elvétve, ha látni, de a csobogó víz, a felrebbenő szitakötők, lepkék, a menekülő csíborok bőséges élményt kínálnak a messzire elcsavargott kölykök- nek. Alkonyattájt felbukkannak a városszél újmódi figurái, a melegítőbe bújt kocogok, akikben még mindig él az optimizmus, hogy megszabadulhatnak fölösleges kilóiktól. A kismamák gyerekkocsit tolnak: a késő délutáni séta, a levegőztetés gyakran mér családi kivonulás is: a férj meghurcolása az ismerős ablakok előtt. A szél erősebb itt, a fagy csí- pősebb. A kizöldülés vehemensebb. Aki késő éjszaka tér haza. megpillanthatja a csillagképek tankönyvből jól ismert ábráit. A Göncölszekeret, a Nagymedvét, s el lehet vitázni azon, melyik a Kis és Nagy Göncöl, az Est-hajnal csillag és a Sarkcsillag? Az éjszaka félelmetesebb: egyfelől a városi kivilágítás fényszigetei, másfelől az áthatolhatatlan, sötét derengés, kiismerhetetlen neszeivel, zajaival moccanásaival. A reggel fényesebb.* S aki kora hajnalban munkába indul, azt kedélyes pitypangok totyogják körül, hol sárga virágot, hol bolyhos búrét kínálgatva. Egy sorba tégla szilánkjain harmatcseppek csillognak : szinte vonzzák a tekintetet. Ide visszatérni kényelmetlenebb: messze van. De aki itt él, annak otthon, hajlék menedék, megszokott távolságok, beidegződött mértékek viszonyítási pontja. Néhány száz év múltán pedig minden eltolódik: a határvonal távolabb kerül. A szél, a városzél, meglehet, a centrumot fogja jelenteni a jövő utcáin erre téve- dőknek. (Összeállította: Rékasy Ildikó)
