Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-19 / 92. szám

8

Irodalom» művészet

1981. ÁPRILIS 19.

80 éve született Németh László

„Igazságkereső és tanító elme volt”

Dienes Eszter:

Szilvafák között

Csóróra égett mostoha, szelíd istenű árva elkékült szilvafák közt a csönd esését várja

s lehull a csók függönye, egymásra dől a szükség; sírsz, mintha fájna, fáj, mintha ütnél.

Németh Miklós metszete

Marasztaló

Mégis, ha elmégy, gondolj a nyárra, utak homlokán lázrózsa-fákra.

Sarkon egy gyerekre, lehet, hogy sír is ... Ha nem gondozod, bedől egy sír is.

a magyar ifjúság új orientációját látta benne, más csupán az élet minden területére bekenntárkodó műkedvelőt öt évtizedes pályafutása során nevezték racionalistának és misztikusnak, szellemi ölcsójánosnak és enciklo- pédistának, vallásalapítónak és kútimérgezőnek, felhőgyártő zseninek és szenvedélyes igazságkeresőnek. Sokan a magyar próza megújítójaként üdvözölték, mások szerint magamutogató volt. S tegyük hozzá: bélyeget nem csupán ellenfelei, hanem rókongomdolkodású pályatársak is ütöttek rá jócskán.

E végletek nemcsak értéktudatunk zavarát, s Németh László tüneményes széliemének kihívását jelzik, hanem azt is sejtetik, hogy milyen nehezen is kifürkészhető volt a pálya iránya, hova is tart, lejt vagy emelkedik? Pedig Németh László nem volt rejtőzködő egyéniség, leginkább az életelvvé tett átiátszésájg a za- varbaejtő benne. A születés, formálódás folyamatában azonban nehéz volt őt bemérni, biztos támpontot csak a pálya kezdő és végpontja kínált. Illyés Gyula írta Németh László alkonyán: „Föllépésének szinte első esztendejétől Németh helyzete azé az előőrsé volt, akit, ahogy mondják, saját tüzérség is lő.

Nem azért lőtték, mert azt hitték, ő nincs azon a területen, vagyis mert nem látták. Azért, mert ellenségnek nézték. Hogy voltaképpen hoya tartozik, azaz hova tart, az olyan fokban derült ki, ahogy megmutatkozott,'hogy ide sem, oda sem, amoda sem. Merre mó|gis? Nem a maga irányát kereste, hanem egy népét”.

Most. évtizeddel már az írói pálya lezárulása után, midőn a művek (az 1945-ig sorskérdéseinkről írt tanulmányok kivételével) az életműsorozat jóvoltából közkézen foroghatnak, talán az utókorban egyberendeződik, ami a pályatársaknak még zavarbaejtő ellentmondás volt, s az életműből, mint különös érték sugárzik majd elő Németh László magatartása, embersége, az egész pálya (nem egyes tételek) igazsága.

„Az én kísérletem ez volt, életem értelmiségi korlátáit egy jövendő, mindenkit magába ölelő értelmiségi élet utópiájává tágítani kii” — összegezte Németh László munkássága végső tanulságát. Mindig élesen bírálta az úgynevezett úri-középosztályi magatartást,

ugyanakkor egész életével az értelmiség hivatását példázta, erről kötetnyi tanulmányt is írt. Fontos tehát, hogy pontosan értelmezzük a szavait. Az értelmiségen nemcsak társadalmi réteget, hanem emberi minőséget is értett, magasrendű képességekre épülő életformát. Az „értelmiségi élet utópiája” kísérlet ama, hogy az emberi létezés függetlenedjen az elsőrendű biológiai szükségletek kizárólagos nyomása alól, az ön- és fajfenntartás jutalomhelyzeteiből, ehelyett felszabadult alkotó tevékenységgé váljék.

Német László nem drámákat és regényeket akart írni elsősorban. hanem „tiszta, idea-vi- lágosságú megoldást mutatni az életre, mindenek előtt a saját életére”,. Ezért számára a legfontosabb az „életrajzi esztétika” volt: az elvei és az életvitele azonossága. Magasra csigázott igénynyel licitálta ki önmagából képességei legjavát, amibe belefogott (vagy belekényszerült), azt vállalkozássá alakította, felkutatta benne az értelmes, lélekkel végezhető cselekvést. Vallotta, hogy az ember nem lehet önmaga célja, a tetteink túlmutatnak rajtunk.

Tüneményes, szellemileg megismételhetetlen teljesíítményben

mindannyiunk közös lehetősége, az emberi minőség töltötte be hivatását. Az önépítkezése ezért lehetett közösségteremtő. Mindenkor a legtágabban értelmezett kultúra befogadójának és alkotójának tudta az embert, a fölénk tornyosuló nagyobb erők függvényének, de cselekvőnek, a társadalmi viszonyok formálójának is: „Handabamdázni a történelem ellen: nevetséges, handabandázni a történelemmel együtt még nevetségesebb. A történelem természete és az ember természete nem egészen azonoisak; az ember alkalmazkodik a történelemhez, de ellenállva alkalmazkodik. Ezt az ellenállást nem szabad az emberből kibeszélni; a sorsa erősebb, mint ő, de ő több a sorsnál”.

„ígazságkereső és tanító elme

volt — írta Lev Tolsztojról, akiben az ragadta meg, hogy háttal is meg tudott állni a korának, bűnnek minősítette a vagyont, s megtagadta osztálya fényűző életét. magát a korabeli orosz társadalom fundamentumát.

A korral dacoló háttal-állás eltérő magatartástípusokat takarhat. Tartalmát a konkrét társadalom jéllege és a tagadás célja minősíti. Az adott kor, hogy érvényesül-e benne az ugazs ág-ten den ci a, hamis normákat vagy értelmes célokat k'nól-e? De minősít az is, hogy az elfordulás csupán befelé fordulás avagy a hamis normák kötelékeit elvágó változtatásvágy. „Napról- napra jobban kellett éreznem, hogy a társadalom nem lehet bírám ... Az ember, akinek nincsenek nagyobb igényei, mint a társadalomnak, még szörnyeteg is lehet; ahol az egyén csak a társadalomnak felelős, ott a legkamatozóbb erény a képmutatás”.

A kor, amely ellen Németh László e sorokat írta: a két világháború közötti Magyarország; a látleletét annyiszor, majd minden korabeli írásában felvette. A Horthy rendszert a magyar progresszió mindig, mindenestől elutasította. Tagadta, hamis normáinak háttal állt meg Németh László is. Konok változtatás-vággyal, egy új Magyarország álmával szívében, amely nagy utópiájába, a minőség- forradalmába omlott bele.

Az ú; Magyarország azonban nem az ő álmai szerint, hanem a történelem méhébő; született meg. Az olyan formátumú egyéniség, mint Németh László, nem tagadta meg a maga normáit. Mégis arccal fordult a változás felé, mert háttal- állása kényszerét feloldotta a korban felsejlő igazság-tendencia. Németh László az új társadalomban más, de nem idegen, sőt, céljaival azonos eszményt látott életre kelni. Nagyságát, 3 közösségi érdekek elkötelezett szolgálatát igazolta, hogy a jövőre készülő különféle szociális irányzatok Horthy-rend- szerben elkezdett „vitájának” végeztével, most, a „történelem határozata” után félretette a saját út igényét. A közös cél érdekében az együttműködési lehetőséget kereste, feladatot vállalt és teljesített népe érdekében, tervet készített például az új oktatáshoz, amelynek alapeszméje „az osztálytalan társadalom megteremtése a növő nemzedék műveltségében”.

E magatartás nem jelentett sem változást, sem fordulatot Németh László pályáján. Logikája egyéniségében, előzménye korábbi írásaiban rejlik. 1935-ben például, amikor a Magyarság és Európa című történelmi esszéjében kifejtette a „minőségszocializmus” elvét, ugyanott az új Európa „legalaposabb” és legnagyobb jövővel bíró” kísérletének tekintette a szocializmust építő Szovjetuniót. Egy másik írásában az októberi forradalom és Lenin jelentőségét azért méltatta, mert emberi élethez juttatta az orosz milliókat. Kevéssel az új Magyarország megszületése előtt, amikor már látszott, hogy a baloldali pártok kezébe kerül a háború után az ország vezetése, miközben kötelességének érzi, hogy felhívja a figyelmet a megvalósult szocializmus, a személyi kultusz néhány veszélyére; hangoztatja: hamarosan „óriási rés nyílik a magyarság számára, hogy minél nagyobb tömegek javára rendezze be az életét”.

A későbbi események is azt igazolják, hogy Németh László egyénisége legmélyebb igénye szerint fordult arccal az új kor felé. 1956- ban, amikor a társadalom építménye megingott. Németh László hangsúlyozta, hofey „a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk”. E kiálláshoz az emberségnek az a mértéke kellett, amely a jelenségeken és a személyességen túlemelkedve az ügyre lát. Hiszen Németh László pusztán a sérelmein is érezhette, hogy a jó alapra vont társadalomban évekig elhalványodott az igazság. Fordítások gályapadjába kényszerült. nem adták ki műveit.

Németh László vál- Nemcsak lalta a kort, az elmúlt évtizede^ szocialista művelődéspolitikája is kezet nyújtott neki. A kommunista párt álláspontja és Németh László felelőssége a kompromisszum nélküli együttműködés érvényes lehetőségét éreztette.

Zimonyi Zoltán

A temetésre óriási tömeg feyűlt össze. Mindjárt ebéd után megindult a fekete alakok szállingó- zása. Fekete szélű keszkenőket szorongató asszonyok tolták félre nehéz, beárnyékolt képpel a konyha függönyét, s a bizonytalan járású férfiak báránybőr sipkájukat a kezükben tartva tisztogatták csizmájukat a sárvason. A férfija éppen csak bekukkantott a koszorúktól és égő gyertyáktól fülledt szobába, s aztán káprázva visszatámolyogtak az udvarra, melyen hidife márciusi szél lóháttá a két kis diófa közit a ruhaszárító-kötelet. Nem úgy az asszonyok, már aki befért. Ök makacsul megátalkodtak a koporsó közelében; egy szempillantásnyit sem engedtek el a mozdulatlan fiúcska körüli színjátékból; számon tartották Zsófi vállának apró rándulásait, a Kurátomé piros orrát beharmatozó könnyeket, Ilus új, városias bundáját. az öreg Kovács- né erőltetett szemdörgölését. A figyelemtől merev, kissé ostoba tekintetük vissza-visszajárt a gyertyák közt úszó angyalarcra, mely mintha a virágok nehéz illatán libegne lassan tovább. Hátulról új jövevények törtettek előre apró csokraikkal, de az elölállók, akiknek a nagy része nem is volt rokon, nem mozdultak, épp a legszegényebbek ragaszkodtak legjobban az előjoghoz, hogy innen őket nem lehet ki tessékelni. Zsófi körül egyre szűkült a kör, úgyhogy végre is néhány rokon asszonynak kellett jó példát adni; utánuk aztán mások is kikászálódtak, s a fekete kendők gyapja, mint egy megkavart nyáj. lassú áramlásban mozgott el egymás mellett.

— Megöregszik más, és nem kap ennyi virágot — mondta Kovácsné, ahogy kiértek a levegőre. — Még a méltóságos úrék is eljöttek — mondta Horváthné. — Mondják, hogy a méltóságos asszony is nagyon sajnálta a Zsófit. — S csakugyan, a szikár városi főügyész s a gömbölyű méltóságos asszony ott álltak oldalt, néhány intelligens ember társaságában; kis félrehúzódó kolónia, tudják, hogy ha a farakás tövébe vonulnak is, mindenki őket figyeli. Az öreg Kurátor épp széket vitt a méltóságom asz- szonynak, s látni lehetett, amint a méltóságos úr hosszan megszorítja a paraszt kezét finom ujjaival.

—• Amióta szegény apósom meghalt. nem láttam ennyi népet dgyütt egy temetésen — mondta Horváthné. — Énnekem csak az fáj, hogy nem a fiam mellé kerül — bólintott rá Kovácsné —, de hát a Zsófi még haló porában sem akarja őt Kovácsnak tudni. Isten látja én nem kívántam, de tudja az Isten, kinek hajlítja meg a derekát.

Amikorra két legény kihozta a kis koporsót a leterített faállványra, mely fölött a pap, mint valami asztali áldást, szokta elmondani a búcsúztatót, a kis udvaron már nem volt egy talpalattnyi hely, néhány gyerek a farakásra szorult, az urak fölé. sokan az utcai kapu résén kandikáltak be; a szobából kiözönlők pedig nem tudtak kijutni a tornácra. Zsófi, amikor a kis koporsó mögött az udvarra lépett, megszédült egv kicsit ettől a tömegtől. Jobbról anyja, balról Ilus támogatta, a nyilvánosságnak szóló gyöngédséggel. Ahogy Kurátorné kilépett az ajtón, elsírta magát, s fölkiáltott; — Jaj, édes unokám. — Zsófi tudta, hogy most neki el kellene kiáltania magát: — édes fiam. Úgy szokás ez; a koporsó kiNémeth László:

GYÁSZ

(részlet)

Nyolcvan éve — 1901. április 18-án született Németh László, a 20. századi próza- irodalom egyik kiemelkedő képviselője. Életművének talán legértékesebb részét a nyugat-európai nagy realista regény technikájával megírt regényei alkotják. Legelső ezek sorában a Gyász (1936), melyben egy özvegységre jutott, s gyermekét is elvesztő fiatal parasztasszony sorsának bemutatásával a falu erkölcsértek végzetessé váló bonyolultságát ábrázolja.

tételekor, s a tömegben a zsebkendők már meg is indultak a nedves szemek fölé. ő azonban nem kiáltott, és nem sírit; valahogy megkeményedett ennyi ember láttán, s egy szó sem jött a torkára. A dereka kissé előreesett, de így is magasabb volt az anyjánál és Ilusnál. A fekete kendő alatt keményen, konokul világított márványarca.

— Nézze, mint egy nagyúri nő — súgta a bérlő a főügyésznek. — Csodálatos típusok akadnak köztük. — Zsófi szeme egy pillanatnyi kaszajárásban őket is látta talán, s a gondolatukat is megérezte a szereplő emberek csodás találékonyságával. — Nogy tisztesség — súgta benn a paraszt tanítás. — Eljöttek bámulni, kíváncsiak rá, hogy szakad meg a más szíve — búgta a keserűség. S a szemeiben hideg dac lobogott, gyűlölet, elutasítás, keserűség.

A pap híres ríkató pap volt. Hajjdan szép hangja megfakult, fekete hajP m>?deresedett. s a talárját minden mondat elején rángatni kellett, ahogy nekigyűr- kőzött a gondolat kapaszkodójának; szemöldökét föi-fölrántva pótolta a hajdani érccsengést. Már nem ejtette bámulatba a hallgatóit, mint amikor fiatalon idekerült, s prédikációit is rövidre kellett fognia, hogy a hallgatók ne türelmetlenkedjenek. Üjabban • már csak a búcsúztatóban telt valami ikis papi öröme. Kínzó realizmussal részletezte el az e^yes családtagok veszteségét, ogész kis idilleket költött melyektől ez a haláleset végképp megfosztotta őket s minden mondata után meg_megállt, bevárta még a szólítottak zokogását, mellverését, jajongó közbeszólásait. Úgy ment végig az atyafiságon, mint a Így ász adószedője, aki mindenkit fölszólít az illető adó beszolgáltatására. Zsófi hallgatta, hogy vonszolja szavait, s hogy erőlteti a régi zengésre kopott hangját. De az egészből csak a fel-felfutó szemöldököket figyelte s a magánhangzókra aránytalanul elnyitott szájat, a piros nyelvet a száj szélén, mely ezzel a túlzott produkcióval szerzett időt a této- gondolatoknak. — Az anya örömét. bimbót a fiatal fáról, még meg sem melegedett szívén, s már mindörökre leszakadt róla — hallotta a kattogó szavakat. Mögötte néhányan szipogtak, de neki száraz volt a szeme, érezte, hogy most jajgatni, zokognia kellene, a pap is szinte biztatóan nézett rá szürke

szemével mondata hosszú szüneteiben; de ő mereven állt, inkább még anyját is ő tartotta, aki a jó nagyszülők említésére hirtelen el- jajveszékelte magát, s úgy borult Zsófinak, mintha tőle kért volna vigasztalást. A kapunál állók ki- özönlöttek az utcára, s a kis fehér koporsó ott szállt a berlinerkendők fölött, Pali és egyik unokatestvére vállán. A pap is összekulcsolta talárját, s Zsófit előrebocsátva bele- belerontott a zsolozsmázó dalár- d isták énekébe. Zsófi ott állt a kopottas halottas kocsi mögött, az anyja és Ilus között, s a kis koporsót nézte, s a kocsi tetején lobogó koszorúk szalagját. A Kurátorék kocsisa nem nagyon tudta a tempót, s ők elmaradtak a kocsi mögött, a Palinak kellett a kocsit időnként meg-megállítani. Oldalt az útszélen valami külsősori asz- szony loholt a gyerekével. Nagy, brutális asszony volt, erős pofacsontjai fölött apró, kíváncsi, ostoba szemek ültek; le nem vette volna őket Zsófiról. Ha a bámulásban kissé lemaradt), szaladni kezdett, s ahogy a gyereket nvya után rántotta, az kalimpáló lábakkal úszott a levegőben. A nap sütött, de a szeles égből dara kezdett esni; az egyik koszorú papírszalagja az akácfákba keveredett, s a gallyak közt ragadt, ahogy az új temetőbe befordultak.

Mindjárt összeesik — súgta valaki a háta mögött, s ahogy ő visz- szanézett, két megzavarodott lány- fejet látott: az egyiknek a könyöke mé? ott volt a másik oldalában, amaz meg késve dugta a szája elé az öklét szégyenletében. A kétségbeesés szállta meg irtózatos ürességéért, hogy itt áll egyetlen gvermeke koporsójánál, ez volt az ö életének az értelme, sikítani kellene összeesni, s neki nincs egy gondolata sem. Engem is temessenek oda — sikoltott fel hirtelen —; enitem is temessenek el, ha őt eltemetik. — S ő, aki dactól égő szemmel állt ki az udvarra, a tömeg elé most sikongatva a gödörbe akarta vetni magát, mintha végül mégiscsak elkapta volna a tömeg várakozása. Az apja fogta fel hátulról, s míg a koporsóra megindult a rögök zuhogása, őfö- léje síró asszonyfejek hajoltak. — Zsófink, legyen eszed. Juj, Zsófi, ne káromold az Istent, — S ő mint egy megijedt beteg gyermek engedi át dacos lelkét a felényúló embereknek s a lélekkoncoló részvétnek, mely szétoldja egyéniségét, de fölold az egyéniség kínjai alól is.

A

kik tanúi voltak Zsófi hirtelen rohamának, sokat rágódtak a fiatalasszony kitörésén. Más gyászolók is kiáltoztak a sírnál, s fogadkoztak, hogy a halott után vetik magukat; ez azonban csak afféle szertartás volt; ki meghatódott rajt, ki méltatlannak ítélte. Zsófinak a könnytelen szeme, merev dereka arra vallott, hogy ő küzdött a fájdalmával. Úgy ment a koporsó mögött, mint egy lábra- kelt szobor, s az egész menet bámulta a kemény természetét. Ennek a keménységnek a hirtelen meg- pattanása libabőrt csalt a férfiak hátára is, mintha egy acélszív robbant volna szét, s annak a szilánkjai lettek volna azok a kétségbeesett szavak. De valami elégtételt is éreztek, hogy mégiscsak meghasadt az a mozdulatlan fájdalom, s az ő segítségükre szorult a száraz szemű asszony.

Volt aki