Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-08 / 57. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. MÁRCIUS 8. I Arcképvázlati Nem születünk hiába A kislány szalagavatójá­ra készültünk, amikor csöngetett a postás. A férjem kiment ajtót nyitni. Visszajön a konyhába és azt mondja: Anyukám, hadd gratuláljak én először. Mihez akarsz gratulálni? Ehhez, és a kezembe nyom egy levelet, amiben értesítenek, hogy az Elnöki Tanács kitüntetésben részesített, és hogy 6-án dél­előtt a Parlamentben jelen­jek meg. összeszorult a tor­kom, és elkezdtem sírni. Alig tudtak megvigasztalni... Mi­ért volt a sírás? Tálén mert abban a pillanatban átvil­lant az agyában egész élete. Talán mert akkor érezte igazán: a becsülettel végzett munka nem marad észrevét­len. Talán azért mert nő, és mert az asszonyoknál köny- nyebben törik el a mécses, ha nagy öröm éri őket. Feltételezem, hogy a tö­rökszentmiklósi baromfifel­dolgozóban hamar híre ment: Visnyeiné megkapta a Mun­ka Érdemrend bronz fokoza­tát. És azt is feltételezem, hogy a munkatársai örültek e hírnek, mert Visnyei Kál­mánná, született Nyeső Má­ria baromfihús-feldolgozó szakmunkás, életének na­gyobbik részét ebben az üzemben dolgozta végig. Csitri lány volt még, amikor szerződéssel beállt a feldol­gozóba. Kézzel kopasztotta a csirkét, mint a többiek, és nem nagyon lazíthatott, ha keresni akart, mert akkori­ban mindössze 12 fillért kap­tak egy csirkéért. Ennek hu­szonöt éve. Dehát ő azelőtt napszámba járt, és annál még ez a munka is, bár ne­héz levegőjű teremben vé­gezte nyolc órán át, köny- nyebbnek számított. A gyárban beszélték rá: végezd el a nyolcadik osz­A forgácsoló üzemben dolgoznak a gépek, az emberek. Fönt, a 30 tonnás daru vezérlöfülkéjé- ben jó szemű asszony ül. Fi­gyel, szeme az üzemen, az embereken. Műhelyzaj, em­berzsivaj, meleg van — a jászberényi Aprítógépgyár­ban megszokott dolog ez. Ró- zsikával lent állunk. Ünnep­lőbe is, gyászba is öltözött. A haját frissen fésülte a fod­rász, s mint ő mondja, ké­szülnie kellett, hiszen először hívták meg kitüntetésre, az Országházba Az öröm bánat között érte, nemrég maradt magára, eltemette az édes­anyját. Kimondani is sok, hogy Rózsika — Nagy Jánosné — hány évet töltött el az üzem­ben. 1353-ban, huszonöt éves fi a talasszon yként jelent ke­zeit a gyárban munkára. — Akkor nem volt nagy válasz­ték nőknek, s amikor meg­hallottam, hogy darutanfo­lyamra mehetek, örültem neki. Elvégeztem, s azóta da­rus vagyok. Az ujján hatalmas, gyári címeres pecsétgyűrű igazolja mirdezt. A huszonöt éves törzsgárdtagság bizonyítéka. Bizonyítja a ió munkáját is a kétszeres vállalati kiváló dolgozó kitüntetés, az is, aho­gyan a gyárban ismerik, tisz­télik. tólyt! „Lány voltam még, független, könnyen rááll­tam.” De amikor két évvel ezelőtt arra noszogatták, hogy tegye le a szakmunkás- vizsgát is, csak azt hajtogat­ta: „Én nem megyek. Negy­venkét éves fejjel már nem tanulok.” Aztán mégis letette a szak­vizsgát, pedig nehéz volt. „Különösen a humán tár­gyakkal kínlódtam. A kislá­nyom Karcagon tanult, így a kisfiam segített.” 1961 óta párttag, és az üzemi párt­vezetőségben gazdaságfelelős. Utólag elismeri, hogy a töb­bieknek volt igazuk, amikor őt tanulásra ösztökélték. Aki ilyen funkciót lát el, aki ala­pítója a gyár egyik legjobb szocialista brigádjának, aki­re odafigyelnek a többiek, annak a tanulásban is pél­dát kell mutatnia, bármilyen nehéz is. Ma sincs könnyű élete, bár férje és fia nagyon sokat se­gít neki a ház körüli mun­kákban. Beteg édesanyját gondozza, a mama velük él. Minden reggel negyed ötkor kel, ellátja a beteget, odaké­szíti neki az ételt, 6-ra megy a gyárba, délután 3-kor ér haza (ha éppen nincs valami társadalmi munka), akkor jön a takarítás, a főzés, „Nem nézek tévét. Este a mamával beszélgetek, szegény egész nap egyedül van, a rádió a társa, hát neki is jól esik el­mondani, mit hallott”. Vágyai ? Nyugodt, boldog legyen továbbra is a családi élete, a kislány érettségi után jó munkát kapjon a karcagi kórházban — egész­ségügyi szakközépiskolában tanul, — a fia főiskolát vé­gezhessen. Aztán legyen ke­vesebb a havi kiadás, mert Ügy adódott, hogy először telefonon szerettem volna vele beszélni. Máshová kap­csoltaik. Az illető megnyug­tatott, ismeri Rózsika nénit, segít érdeklődni utána. Az­tán, hogy ott álltunk a mű­helyben, nem ment el mel­lette senkj köszönés nélkül. Nemcsak a munkájáról is­merhetik. Alig egy évvel az­után, hogy a gyárba jött, már szakszervezeti bizalmi volt, aztán műhelybfcottsági tag — A szakszervezeti munkát mindig nagyon szerettem, az emberekért tenni, szólni, igazán nem voltam rest, úgy gondolom. Talán ezért is ja­vasoltak párttagnak. Persze, ez már régen volt. Régen. 1964-ben. A szak- szervezeti munka után a pártszervezet adott feladatot Rózsikának. Most a pártbi­zottság tagja, gazdasági fele­lős. És — „Nézze, egy párt­tagnak kötelességei vannak!” — még a hetvenes években elvégezte a marxista közép­iskolát. Azt mondja, tanult volna ő fiatalon is, szívesen. De egy párholdas parasztcsa­lád gyerekeként meg kellett állnia a nyolc eleminél, őszinte: tanulhatott volna később, amikor már a gyár munkása volt. Igen ám. de 1955-ben megszületett a kis Rózsika, aztán 1959-ben el­vált a férjétől. Nehezen, de egyetemre tudta küldeni a lányát. Orosz.—német szakos tanár, férjhez ment, Győr mellett laknak, dolgoznak. — Amikor megjött a levél, hogy kitüntettek, először sírtam, aztán' megírtam a lányom­nak. Képzelem, hogy megle­pődik majd. amikor megtud­ja. hogy megkaptam a Mun­ka Érdemrend bronz foko­zatát. Hát az én munkáséle­temben már biztosan nem lesz ilyen még egyszer. Akár­hogy szeretem a gyárat, bi­zony. két év, és nyugdíjba megyek. Maradhatnék, de tudja, azt mondom, el kell szépen menni. És hátha uta­bizony mindig spórolni kell, hogy kijöjjenek a havi kere­setből. Újjáépítették a csa­ládi házat, fizetik az OTP- részletet, a kislány iskoláz­tatása is havi ezer forintba került! Villanyi, tiiz.ellő, új­ság ... 3 ezer 300 forintot ke­res havonta, férje kőműves a gyárban, körülbelül ugyan­ennyit. Be kell osztani.­Mit kell ezért a pénzért tennie? Négyezernégyszáz csirkét, libát darabolni, vagy 55 ezer tojást, osztályozni egy műszak alatt. Még leír­ni is sok. Elhiszem, hogy el­fárad a nyolcadik óra végére. „Csak az a baj, hogy el­avult, kicsi, zsúfolt az üze­münk. Fáj az embernek, le is sújtja, ha látja, hogy a munkahelye nem fejlődik, nem korszerűsödik úgy. ahogy kellene. Pedig a ter­mékeinkre nincs panasz, máskülönben nem vennék meg sem itthon, sem külföl­dön.” Nem beszél róla, de tudom: ő is beteges. Lehet, hogy az üzemben az állandó magas páratartalom az oka? „Ilyen­kor, amikor az idő is gyor­san változik, még rosszab­bul vagyok. De a család, a munkatársaim mellettem vannak, segítenek. És látja, most kitüntetést is kaptam. Ha pedig a vágyaim is tel­jesülnek, elmondhatom: nem születtem hiába a világ­ra. !. Varga Viktória zó nagymama lehetek? Bese­gítek majd az unokám neve­lésébe, úgy várom a hírt, lesz-e már? A daru húsz vagy huszon­két méter magasan jár az emberek feje fölött. Nyáron ventillátort adnak mert na­gyon meleg van a fülkéjé­ben. Télen voszont hűvös, és ráadásul a darus minden percben figyel, nem ér rá az­zal foglalkozni, milyen az idő. Rózsika nagyon szégyen­né, ha tapsolnának neki. Be­látja az egész műhelycsarno­kot, az emberek kezej órásá­ból, mozdulataiból észreve­szi, ha szükség van rá? S ak­kor a daru, ott a magasban, elindul. Türelmesen vár, amíg felkötözik a munkara­bot, aztán elindul a terhé­vel. Legtöbbször gépbe kell illeszteni, forgatni, s aztán úgy letenni, mint egy pihét. — „A szemem jó, néha azt is látom onnan föntről, amit nem kellene, különben is fönt olyan más a világ ...” A műhelyfőnök szerint Ró- zsdka nagyon pontosan, gon­dosan dolgozik. Ugyan, hogy lett volna balesete, nem, ar­ról szó se lehet, ura a gép­nek ... Pedig tizenöt éve há­rom műszakban dolgozik ... A daruhoz kétfelől korlá­tos, meredek lépcső vezet. Egy elnehezült alakú asszony kapaszkodik rajta épp fölfe­lé. Rózsika megérti a pillan­tásom, s azt mondja, az jó lépcső, kényelmes, van kes­kenyebb, s egy fogód7.ós is, azon már tényleg vigyázni kell. Kérdezem, ha újra kezde­né az életét, akkor is darus lenne? Először rábólint ne­vetve, hogy igen, aztán el­komolyodik. — Az. az igaz­ság. hogyha elölről kezde­ném. tanulnék. Elhiheti, nem volt könnyű az. életem, nem engedhettem meg magamnak sok mindent. Még a tanulást se. felnőtt fejjel. Azt sajná­lom nagyon. A darut külön­ben tényleg szeretem! S. J. VALAMI ÉPÜL Történt — olyan régen, hogy talán igaz se volt, — hogy az egyszeri falu fele azért nem járt moziba, mert a mozi — állítólag — bolhás volt, s azokat akik a moziba jártak, nem engedték be a művelődési házba, mondván, elég baj az, hogy a fél falu bolhás. , Legyen tapintatos a króni­kás, hallgassa el a tisztes fa-- lu nevét — hiszen tényleg régen, történt mindez, bár, nem múlt el nyomtalanul. A Tallinn filmszínház — tekintélyes pénzbe került — mint mozi kihasználatlan és gazdaságtalan, — ugyanak­kor az egész környező város­résznek nincs kielégítő mű­velődési intézménye. — Mi bárkivel szívesen társulunk, bármilyen hasz­nos ügyre, nekünk a közmű­velődési mozi megteremtése a fő célunk — mondja a Moziüzemi Vállalat igazgató­ja. A rossz állapotban levő fa­lusi moziépületek, művelődé­si otthonok nagy száma szin­te kiált: valamit tenni kelle­ne! De mit? A kérdéssel Dajka Miklóshoz, a Moziüze­mi Vállalat igazgatójához kopogtattunk be. A szokás az úr — Huszonegy klubkönyv­tárban már „bent” vagyunk, rendszeresek a vetítések, nö­vekszik a közönség száma, aránya. Van persze olyan község, nem is egy, ahol még „nem egy a szoba a ke­mencével”. A moziépület ugyan már életveszélyes — például Tiszagyendán —, de még nem sikerült megegyez­ni a helyi illetékesekkel, hogy a mozi a művelődési otthonban, vagy más, arra alkalmas helyen működjék. — Nehéz elképzelni— ne haragudjék, — hogy vannak közművelők — akik magukat szakembernek vélik — vagy vezetők, akik száműzik a fil­met a művelődés eszköztárá­ból. — Mindenki tudja, hogy a mozikat vállalati rendszer­ben működtetjük. Ráadásul mesésen gazdag cégnek vél­nek bennünket, amelytől hol ezt, hol azt követelnek. Napjainkban viszont már frontálisan ütközik a „válla­lati” mozi és a közművelődé­si mozi elve. Valahogy úgy alakult az évtizedek során, hogy a mozi „nagyhatalom” volt. Természetesnek tartot­ták, hogy minden közösségi, kulturális megmozdulást a mozi játszási napjaitól te­gyenek függővé. Pedig a film — a mozi — ugyan­olyan része a közművelődés­nek mint bármelyik más, kultúrát közvetítő szolgálta­tás., Sajnos, mélyek a gyöke­rek. A mozi falusi „egyed­uralmát” a két világháború között kialakult művelődési eszközrendszer sajátosságai­ban kell keresnünk. A ma­gyar faluban a felszabadulás előtt — az iskolán kívül, ha az is nem volt egyházi! — hiányzott az állami művelő­dési hálózat. A falusi kul- túrházak funkcióit a külön­böző iparos- és gazdakörök épületei töltötték be, — már amennyire. S ezek rétegigé­nyeket elégítették ki. A mo­zis szakma, mint megélhetési forrás, ezekkel párhuzamosan alakult ki. Természetesen magántőkével. 1945 után erre az eszköz- rendszerre alapozták a nép­művelést, majd új művelő­dési otthonok és mozik épül­tek. Tulajdonképpen „szen­tesítették" azt a speciálisan magyar visszásságot/, amely a filmet gyakorlatilag kizár­ta az államilag primér mó­don támogatott művelődési otthonhálózntból. Sőt! 1953- ban a filmforgatást — a mozit — vállalati rendszerbe „utalták”. Nagy hiba volt, de talán még nagyobb, hogy azóta . is e hibás koncepció keretei érvényesülnek. Az egyoldalú tervezésre jó példa a szolnoki Tallinn filmszínház vagy a mezőtú­ri Béke mozi, — s ezek sze­rint nem is kizárólag falusi gond a szűklátókörű szer­vezés. Üres viták, tekintélyelvek A kérdést több helyen fel­tettük, „mozisoknak”, „kul- túrosoknak”. — Miért kutya-macska ba­rátság a művelődési otthon és a mozi részleges fúziója? Válaszok: — A mozis közönség be­piszkítja a művelődési há­zat! Íme a tisztaszoba elv kö­zösségi megjelenése! — Nehéz eldönteni, hogy honnan meddig a mozié a művelődési ház, s mettől meddig a miénk?! Vagyis: kinek fütyül a ri­gó! — Nem takaríthatunk egy vállalat után, amelyik belé­pődíjat szed. — S ha a művelődési ház színtársulatot fogad, koncer­tet, stb. rendez, nem szed be­lépődíjat? — Dehogynem. — S a moziba nem ugyan­azok a falubeliek járnak? — A mozi nem a tanács­hoz tartozik, a művelődési ház meg igen. Nem azonos a jogviszony! Avagy „Ki a legény a csárdában?” A károsult a közművelődés. De olyan esetekről is szép számmal tudunk, amikor egy-egy község közművelődé­si életének további kibonta­kozását a helyhiány akadá­lyozza — például Tiszakür- tön —, de a tanács túlontúl „tiszteletben tartja" a mózi „szuverenitását”, s nem tett már régen lépéseket a közös használatbavétel érdekében. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a csak „mozinak” tervezett épüle­tek mai formájukban alig használhatóak más célokra, ám a művelődési otthonok nagytermei sem a legmegfe­lelőbbek „filmszínházi” cé­lokra. Sajnos, ezek a terve­zés hibái, pedig a több célú hasznosítás előbb-utóbb ki- kerülhetetlenné válik. En­nek ellenére — néhol — még ma is a sültgalambvásár a jellemző: „Rossz a mozink, rossz a művelődési házunk, dehát majdcsak kapunk újat...” A jászladányiak járnak jó úton... A megtalált modell A nagyközség József Attila művelődési háza hosszú idő óta a megye legjobban mű­ködő művelődési otthonainak egyike. Kalmár István tíz éve irányítja az intézményf. — S majdnem azóta raj- zolgatok magamban — mond­ja — mi kellene, hogy a művelődési ház valóban a művelődés háza lehessen. Igazából, nemcsak szavak­ban. Aztán annak is eljött az ideje, hogy papírra vet­hettem elképzeléseimet. No, ez persze csak arra volt jó. hogy letegyem a tervező mérnök. Makai István asz­talára: „Nézd csak. Pista, ezekben a laikus, ákom-bá- kom rajzokban tízéves mun­kám tapasztalatai vannak, így jó lenne, valahogy, ha megterveznéd a művelődési ház bővítését”. Én mindent funkció szerint terveztem. Az építész elfogadta az elgondo­lásaimat, s megtervezte a házat a maga tudása sze­rint. Lassan befejeződik a jász- ladányi mozi építése. Nem, nem tévedés! Néhány év múlva a jászladányiak — a mostani gyerekek — már ter­mészetesnek tartják majd, hogy filmélményeik is a mű­velődési házhoz kötődnek.' Az alig öt és fél milliós építkezésből a Moziüzemi Vállalat is részt vállalt két­millió forinttal, — ebben már benne van a modern mozifelszerelés is. — A nagytermet —, ha úgy tetszik a mozit — úgy alakítottuk ki, hogy bárme­lyik színház előadásának fo­gadására alkalmas legyen, de egyben a város — a jászladányiak városnak mondják a nagyközséget — közéletének színtere lehes­sen. A „mozi” mellett jókora terem. Jobb híján kulturális szolgáltatószobának nevezik. De titulálhatnánk olvasóte­remnek is — 24-féle újságot, folyóiratot talál majd itt a közönség — vagy mondhat­nánk kulturális diszpécser­szobának is; különböző mű­sorajánlatok, utazási és tú­rajavaslatok között válogat­hatnak az érdeklődők, — ám ha zenét akarnak hallgatni ott a rádió, lemezjátszó, magnetofon. — Az előcsarnokban tűk- . rök lesznek — mutatja a belsőépítészeti tervet az igazgató — a mosdóknak is ragyogniuk kell a tisztaság­tól. Hiszek abban, hogy a hely kötelez. S aki még nem tud civilizált ember módjá­ra viselkedni, — hol tanít­suk meg, ha nem a művelő­dés házában! A nagyterem mellett L- alakú, kiállítások rendezésé­re alkalmas folyosó vezet az új épületszámyba. A stú- dióbszoba — ebben lesznek az ismeretterjesztéshez szük­séges audiovizuális eszközök — egyik oldalán a 'százsze- mélyes előadótermet, a má-. sik oldalán az ifjúsági klu­bot rendezik be. Nemcsak Jászladányban A stúdiószobában helyezik el a művelődési ház kertjé­ben kialakított szabadtéri mozi technikai felszerelését is. A most kialakuló épület­tömb közepén sártenger. — S itt, mi lesz.. ? — A, díszudvar. Ide hoz­zuk a himesegyházi haran­got. A falu — Jászladány elődje — a török idők alatt elpusztult, de lakói elásták a harangot. múlt század vé­gén találták meg... Harang­lábat építünk ide, arra tesz- szük... De el ne felejtsem, a könyvtár is ide költözik,a szomszédba, egy verébugrás- nyira. Ha lassan is haladunk, júniusban itt már „nagy­üzem” lesz. Jönnek a szoci­alista brigádok takarítani, parkot rendezni, szabadtéri mozit csinálni... — Máshol is lehetőségét látná a „mozikérdés” jászla­dén,vihoz hasonló megoldásá­nak? — a kérdést újra a Mo­ziüzemi Vállalat igazgatójá­nak tettük fel. — Igen, több helyen. Nem­csak pénzkérdés, hogy a közművelődési célú mozit a komplex művelődési intéz­mények keretein belül meg tudjuk valósítani. Akkor hát? Eszünkbe jutott a jászla­dányiak panasza: lassan épül a „házuk”. Megkér­deztük a mestereket, miért? A vállukat vonogatták: „Nem is tudjuk, tényleg mehetne jobban, gyorsabban is az építkezés, hiszen nagyobb akadályok nincsenek.” Tehát gyorsítani kellene. A szemléletváltozást is. Tiszai Lajos Asszony a magasban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom