Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

8

x

Irodalom» művészet

1981. MÁRCIUS 29.

Gelléri Andor Endre:

A VÁMRAKTÁRBAN

aggéi hatkor megérkezel a Váci ú t £elől. áitmész az egyes kapun, és köszönsz a poros arcú pénzügyőrnek, aki az ablakba könyökölve alszik. A Nyugatin befutnak a rézfényablakos vonatok, nagyot liheg az egyik, olajütemben lassít a másik; az indul, emez pedig érkezik.

Te pedig félretolod a vámraktár csikorgón szárnyas ajtaját, s hallod, mint neszelik a raktárbeli bálák, s a tövükben alvó macskák ezt a kavicsropogtató zajt; várod, hogy nyávogjon a Cirmos, a rak- tárbeli macska, s megkérdezd:

— Na. hány egér van, kisörag? — A Miska bácsi ordítását is várod:

— Fene a hasadat, ilyenkor kell jönni? — Avagy így: — Üssön beléd az a mennydörgés mennykő ...

Mert így szokott fogadni a szuty- kos arcú Miska, aki itt ébred, itt alszik, s ha felriad, hát egeret megy vadászni. Ha kicsike a mauzi vagy hasas, akkor átteszi a szomszéd raktárba: — Ez nem a miénk, kérem — és egy kis cédulát akaszt a nyakára a szomszéd raktár jelével.

Te belépve azt várod, hogy folytassa a tegnapi mesét, az oroszt, amit ládatalicskázás közben kezdett el, de abbahagyta, mert te felmentéi a ládák tetejére, s ő nem akarta a dolgot az égbe kiabálni. Pedig keserves éjjeli álmodban láttad őt, amint orosz hadifogolyként átballag egy szép mezőn, ahol valami öreg orosz pofa bottal veri az arató asszonyok hófehér ingét. Miska odamegy, és megragadja a karját: Atyafi — mondja —. ha még egyet ütsz eme asszony ingére. a halál fia vagy!

Aztán eltűnik a sok fehér asz- szony, és vöröshagymáról álmodsz, és pirított szalonnáról, miközbeen alig várod, hogy reggel megkérdezd a Miskát: — Na. Mihály, mint ment az a turkesztáni asszony-dolog tovább?

— Na, Miska bácsi — ordítod, mintha az álmodat folytatnád —, hol az izében vagy?

Nem felel. Hű. ez berúgott az éjjel, vagy esetleg felakasztotta magát. Először végignézed a plafont, hogy nem csüng-e valamelyik lámpahorgon. Ugyanis erre könnyen sor kerül, ha az ember elérte a hatvanat. a tenyere -hólyagos, az ujjait feltépte a szög. s nincs kedve ki rakni a mára várt húsz olasz műselyem-ivagont. Ha nincs rá kedve, miért nem megy el? — kérded magadban. — Az lehetetlen — rázod a fejed csendes harangként —. a jóeszű ilyesmit nem tehet. Ha elunta a munkát, inkább felköti magát. Miska bácsi is talán leült, és azt mondta: — Hatvanegy éve tart már nálam a komédia — és úgy elfáradt e roppant gondolatra, hogy belehalt.

Hát hatvanegy éves volna már a Miska bá! Nem, most nemrég múlt hatvan éves. — De fiatalúr, én már születésem előtt is dolgoztam — szokta mondani —, a mifélénknél az az egy év is hozzá- számíttatik

S ez is olyan furcsa most (míg a Miska bácsit keresem), hogy miért dolgozik nagy hassal utolsó percig a mi anyánk. Hát nem hány, amikor a konyhát mossa fel vagy al- sóruhát szappanoz? Én is gőzben születtem, gondolom az Üllői úton. Miska bácsi pedig a Szabolcs megyei krumliföldeken. Kovácsnak, aki harmadikként velünk dolgozik, szülőhellyé egy adjusztáló terem. És ez így van sokfelé, mindenütt. És ez így is lesz, ugye? Ezeket gondolom.

Útközben pedig ráakadok Miska bácsira. Alszik, hortyog és valamit motyog. Ránevetek: — Tűz van!

— tutulom.

— Bánom is én! — s alszik csak tovább.

— Pedig már nagy a láng — ug- ratgatom.

— Felülnék — spróbálgatja is —, de nem tudok.

— Mi az? Hát neked mi a bajod?

— Bedöglött a mécs — mondja —. ej de rendesen rosszul, vagyok.

— Hát nincs jól? — kérdem én.

A hosszú Kovács is beérkezik.

Megtapogatja: — Hű magának hőfoka van.

— Meggypiros — mondja Miska bácsi. S aki kovács volt. az tudja, hogy ennél a színnél lágyítani lehet a vörösrezet, s ennél a színnél nyújtható a Bessemer-acél. S hogy amikor ez a szín jön. akkor még a vas is nagyon meleg.

— Harminckilenc fok.

Kovács félrefordul:

— Van negyven is.

— A meggypiros?

— Az bizony.

Ilyenkor szaladni illenék orvosért ; ilyenkor, akinek otthona van, azt el lehet vinni valahová haza. De hát ki gondol arra, hogy egy raktári munkás egyszer csak meggypiros lesz?

— Hozzak rumot? — kérdi tőle Kovács.

— Lemegy, lemegy — mondja az öreg —. csak hagyjatok.

— Betakarjalak?

— Hát azt lehet.

— Aludni fogsz?

— Oszt mit csinál a húsz vagon? — éled fel.

— Bejön majd. Miska bá, és mi ketten a Kováccsal nékiállunk. és minden rendben lesz.

Folyt még egy kis beszélgetés, de minek dadogjam tovább? Betolták az első öt vagont, s lám, lágy tíz árára mindegyik lement. De Miska bácsi nem volt sem hidegebb, sem melegebb.

Ellenben azt mondja nekem a Kovács:

— Te András, én máma eskü- szök.

— Mit mondasz?

— Hogy esküszök.

— Mikor?

— Ebédidő alatt.

— A Marissal?

— Azzal.

— És ilyen hirtelen?

— Muszáj.

Megtörölte a homlokát:

— Azt hiszem, fia lesz.

Hát egészen őszintén, nem olyan volt, mint egy vőlegény.

— Még az orromon belül is izzadok — mondta, és izzadt neki a cipője is, és a hátán az ing is tiszta pára volt.

— No — mondtam —. egyszer nálunk is minden összejött. A tehén borjazott; a macska kölyköket szült; egy embert agyonlőtt a csendőr, mert a hasába rúgott, fújt a szél, esett az eső — egyszóval az is éppen így volt.

Hívhattunk volna valakit segíteni. de akkor Miska bácsi elveszti ezt a munkabér-napot. S a lázba lehet hogy nem. de ebbe biztosan 'belehal. Ügyis mindig feí akart kelni, mondta, hogy ő nem lopja tovább a napot, és egy kicsit kiabált is, hogy mindent rosszul rakunk.

Ebéd után a pontos időben megjött a Kovács.

— Na. mi az?

Mutatta, hogy itt van a házasságlevél.

— Hát a Maris?

— Az is visszament. Hová? Hát a mosodába, ahol dolgozik. — Ezt tudtam úgyis, nem kellett a Kovácsnak mondani.

Húsz vagon — mondjátok. Hiszen csak kétszáz láda az. Sok- ennyit kirakni egyetlen nap alatt? Húszezer kilót. Aki nem próbálta, az el sem tudja képzelni, hogyan lesznek közben az emberek gőzölgő. véres hátú lovak. A raktámok tudja, hogy elég. de mit tegyen? <5 álljon neki. vág*; telefonáljon be. hogy húsz vagont kirakni egy nap alatt nincsen mód?

A központ erre mit felél?

Muszáj.

Dehát nem is ez a fontos, hanem 'hogy este nyolcra a Miska bácsi valahogy jobban lett. Tüsszögött és könnyezett, körülnézett a felhalmozott stószokon:

— No. gyerekek — mondja. — ezért egyszer megfizetek.

Máskor talán megkérdeztük volna, hogy mit fizet, lássuk! De nekem olyan álmos lett a szám a nagy fáradtságtól, hogy azt sem tudtam, hazáig mint megyek. S a Kovács is csak ásított. S oly mesz- sze volt nekem az Árboc utca. Kovács a Sömb utcáig ment.

Az Árboc utca sarkán kezet fogtunk.

— Na, szervusz. Kovács! Üdvözlöm a feleségedet

— Hát. ha tudom, pajtás, majd átadom.

És egyszerre tüzes, harapós szája lett a csendes ifjú férjnek.

Hogy ő nem így képzelte él valaha az esküvőt. És hogy az öreg Miska betegségét is a fene egye meg. És miért jött be éppen máma ez a húsz vagon?

— Hát akkor menj villamossal — mondtam neki csendesen.

És ha ő repülőgépen is megy; nézzem meg a kezét, nézzem meg a saját hátamat, hát kellene máma nekem a szerelem? Tartanék én máma nászos éjszakát? Hát szabad ezt így. hát lehelt?

— Ne tüzelj — suttogtam —, attól még fáradtabb leszel. Menj haza, hát hová mehetsz? és mondd meg, ha tudod, hogy üdvözlöm a feleségedet.

Milyen kemény volt nékem akkor este a máskor puha ágy! És a lepedő is' milyen tüzes! Aludni szeretnék, de minden csontom fáj. És ha egy tündér maga jönne be csókkal, őt is aludni küldeném.

S most az a Kovács odahaza forog/ S az asszonyfajta, ha előre kapott is valamit, ha esküvő volt, csak nászéjt akar.

És ha nem lehet, ha hiába vár? Ha az ember szégyelli néki elmondani: nézd. anyám, kiraktam húsz vagont, és húsz vagon után én aludni szeretek.

Forogsz, Kovács? Forogtok, mindannyian? És a világ a mi számunkra mindenhol vámraktár? Dolgozol benne évekig, és nem tudod, kiért és nem tudod, miért?

e így van ez. „Miért nem lettél püspök?” — szokták a panaszodra mondani. És Miska bácsi is meg- ' gyógyul egy nap alatt, mert nem lehet beteg. És a Kovács, ha húsz vagont rakott ki: legföljebb nem az esküvője napján szeret. S a szegény ember álma egy jobb világért még sokáig nyugtalankodik.

— Na — mondom Kovácsnak —, hát mi volt veled?

— Hát semmi se — teleli —, maid talán máma. ha lehet.

És aznap nem jött be. csak kilenc vagon.

— És — az ilyesmi közöttünk nem olyan nagy titok — így aztán a nészéj is bekövetkezett.

75 éve — 1906. márc. 30-án — született Gelléri Andor Endre. Irásművészetének legmagasabb szintjét novelláiban érte el. Elsősorban a hétköznapok, a munkásélet egyéni hangú, kiváló ábrázolója

Varga Géza:

Felgöngyölítem az ügyet

zükségesnek tartom, hogy bemutatkozzam olvasóimnak: Q. W. vagyok. a központi nyomozóiroda nyugalmazott detéktivje. Valamikor az egész alvilág (és az égvilág is) rettegett tőlem. De visszavonultam. Hogy miért?

Egy köztiszteletben álló polgár villát épített, abban nincs semmi különös, a dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor a Hóvirágdomb lejtőjén a kilencvenhatodik villát kezdték építeni. A telek, amelyen ezt a villát emelték, ott van már az említett diófa közvetlen közelében, és az a veszély fenyegetett. hogy a kilencvenhetet- dik villa építése miatt a diófát ki fogják vágni.

Ekkor magához hívatott a parancsnokom.

— Ide figyelje«. Q. — mondta szigorú, hivatalos» hangon. — Meg kell tudnia, hogy a Hóvirág-dombon levő villák tulajdonosai miből építkeznek!

Tiltakoztam, nem akartam átvenni az ügyet, de főnököm hajthatatlan maradt, azt mondta, csak az én ügyességemben, tapasztalatomban. kitartásomban és becsületességemben bízhat meg. Ebből a szempontból igaza volt neki. Mit tehettem mást. munkához láttam.

Nagyon óvatosan kezdtem a nyomozást. Egy heti alapos munka után rájöttem, hogy mindegyik villatulajdonos ugyanabban a vállalatban dolgozik. Kutatásaimat tehát ebben az irányban kellett folytatnom. A másik felfedezésem még meglepőbb és még különösebb volt. Mert kiderítettem, hogy az első villát a vállalat igazgatója építtette. a másodikat az igazgató helyettese. a harmadikat a számvevőségi főnök, a negyediket a, műszaki igazgató, az ötödiket a vállalat titkára. a hatodikat a munkástanács elnöke, a hetediket a személyügyi osztály főnöke, és így tovább. A huszonkilencedik villa már egy munkavezetőé volt. a harmincadikat pedig egy közönséges kishiva- talnok építtette. Ennek megállapítása ultiin tudományos elemzésbe kezdtem. Nyolc napra elzárkóztam a külvilágtól, és a kriminalisztika minden tudományos módszerét felhasználva kiderítettem, hogy a száznyolcadik villát a vállalat éjjeliőre fogja építtetni, mert a hierarchikus sorrendben ő volt a vállalat száznyolcadik, vagyis az utolsó alkalmazottja.

Igen. de miből?

Nagyon rejtelmes kérdés.

Mivel a nyomozást teljesen titokban akartam folytatni, rábeszéltem az egyik barátomat, aki különben első osztályú könyvelő hírében áll. hogy éiszaka töriünk ügyviteli dokumentumokat. Négy éi jelen át megfeszített erővel dolgoztunk. de nem találtunk semmit, ami fényt derített volna a titokra. Hogy miből építtetett villát a köztiszteletben áldó igazgató és néhány közvetlen munkatársa, azt kiderítettük. De mi van a többivel? Ez még mindig rejtély maradt Miből építtetett villát a vállalat portása és fűtője?

Puhatolóztam, tapogatóztam — főleg a titkárnőknél —. de minden eredmény nélkül. Voltak ugyan némi eredményeim, de ezek nem segítettek a nyomozásban. Egyébként semmilyen gyanús iratra, semmilyen biztató nyomra nem találtam. Mégis biztos voltam abban, hogy az egész nem éppen becsületes dolog.

Végül is beláttam, hogy más megoldás nincs: kénytelen leszek cselhez folyamodni.

Gyönyörű őszi nap volt. kiballagtam a Hóvirág-dombra. Végigsétáltam a villasoron, egészen a diófáig. A kilencvenhatodik villa is befejezés ’ előtt állt.

Ennek a cselnek 'be kell ugor- niuk!

Leültem a diófa alá. és néztem a szorgalmasan dolgozó munkásokat. Rágyújtottam egy hatalma« szivarra, s miközben pöfékeltem, le nem vettem a szemem a kilencvenhatodik villáról. Már vagy két óra hosszat ültem ott. végigkísértem tekintetemmel minden egyes tégla útját, amikor egy alacsony kopaszodó férfi elém lépett

— Maga mit csinál itt? — kérdezte

— Szivarozom! — mondtam ridegen.

— Miért éppen itt? — kérdezte.

— Azért, mert szeretem az őszt. és szeretem nézni, ahogy építkeznek ! — válaszoltam közömbösen, de kissé vészjósló hanglejtéssel.

— Ah! folytatta ő.

— És szabad tudnom, kihez van szerencsém.

Bemutatkozott:

— Podagra Emil vagyok, ez az én vto.ám.

— Ügy! Szóval maga az! — mondtam, de olyan hangsúllyal, hogy még a legnagyobb szent is lelkiismeretfurdalást érzett volna.

— Miért mondja ezt így? — kérdezte és elsápadt

— Mert tudom hogy miből építteti ezt a villát! — mondtam szigorú. hivatalos, fenyegető hangon.

— Tudja!?

— Igen! — válaszoltam nyugodtan.

zzel a történetnek vége. Visszavonultam, és most villát építtetek a Hóvirág-dombon. Hogy mit tudtam meg. azt nem tudom. • de a villám néhány nap múlva felépül. Hogy miből? Azt sem tudom. Nem is fontos.