Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-29 / 75. szám
1981. MÁRCIUS 29. Irodalom» művészet 9 Szervác József; Mint önmagámmal Mint önmagámmal, élek már veled már életemre épült életed De koszorúnak közben odahordott gondból az idő akkora tornyot hogy már szerelmünk ki se látszik hogy már életünk ki se látszik S míg év rakódik évre (vagy csak napra nap) már órák óta nem csókoltalak! * Már napok óta nem öleltelek közben egy város nőtt körém naponta elnyelt fölzabáit aztán elé bed kiokádott s lett öled testem roncstelepe lett öled feneketlen kút előttem lettél előttem régi ismeretlen motoznék bőröd alatt is: ki vagy? szerelmünkre, mondd van-e még szavad? de hát van-e még szó? .. .szavak?.. .szavam? már nem tudom, már csak emlékezem: égni akartam testeden a testedben oltom ki magam. O z az igazság, hogy te nem szeretsz ehgem, szívem! A háztartási könyvnek kinevezett vonalas spirálfüzetbe írta be Gyuri piros golyóstollal ezt. Olyan nevetséges, hogy valójában nem is tudok nevetni rajta. Mert előtte annyi van, hogy kenyér meg hagyma meg fogkrém és ezeknek az ára, amit tegnap vettünk. És alája már be is írtam, hogy tejföl meg krumplislángos készen, ugyanis ezt vettem vacsorára. * Lehet, hogy minden házasság ilyen, de azért ez mégis elviselhetetlen néha, már a mi életünk. Oda jutottunk, hogy már semmiben nem értünk egyet, és idegesítjük egymást azzal is, ha késünk hazamenni, de attól a pillanattól is, ha belépünk a szobába. Mert — persze, ezt elfelejtettem megmondani — egy albérleti szobánk van, ez az otthonunk. Itt mosakszunk egy lavórban, és itt vacsorázunk, alszunk, és itt szeretkezünk, meg azért általában a pokolba kívánjuk egymást. Néha úgy ébredünk, egy-egy vasárnap, hogy mindketten változtatni szeretnénk ezen. ö kel ' fel előbb, megmosakszik, és kávét tesz fel kettőnknek. Aztán —, de miért van a mosolyában annyi gúny — odahozza a kávémat az ágyba, cukrot is tesz bele. — Köszönöm — mondom, és igyekszem tényleg kedvesnek látszani, de akkor meg elfordul, mintha megbánta volna, hogy kiszolgált Azután felkelek, és én is megmosakszom, de idegesít, hogy ott áll a hátam mögött és érzem, hogy néz. Az ember nem szereti, ha nézik, amikor mosakszik. — Milyen fura az az izmod, ott a térdhajlatodban — hallom hirtelen a hangját. Lehet, hogy nem akart rosszat mondani, de nekem rQsszul esett... — Miért? — fordulok feléje ellenségesen —, olyan, mint mindenkié! — Hé, most mi bajod? Miért kaptad fel úgy a vizet? — kérdezi ártatlan arccal. — Mert válogasd meg a szavaiRatkó József; Bűnnek állítják Szeretnék már sás lenni vagy fehér fű vagy gólyahír, hogy hasznomat vegyétek, olyan növény, akinek dolga semmi más, csak nőni, amíg lehet, és újra nőni s teremni■ bármit itt, ez édes honi tájon; lenne latin nevem, hogy meg ne gyanúsítsanak, ha más talajból nem tudok kihajtani; szeretnék már sás lenni vagy gólyahír, létemmel elbeszélni azt, amit létemmel mondok most is, s oly hiába, mert bűnnek alítják szavaim. Bán Zsuzsa: OTTHON dat ha nem akarod, hogy megsértődjem! Mi az, hogy fura? — Miért, szerinted mit jelent ez a szó? — Szerintem nem túl hízelgő, és ezt nyilván te is tudod, de különben is lehet, hogy tényleg ilyen ez az izom itt a térdhajlatomban, viszont akkor is tartsd meg magadnak a véleményedet! . — Nahát... — elhűlve mered rám, és én ettől még dühösebb leszek. — A fura azt jelenti, hogy furcsa, és én ezzel semmi rosszat nem mondtam, tudtommal! Na mindegy. Folytathatnám a végtelenségig, mert egész vasárnapokat töltöttünk ilyen párbeszédekkel. Este meg akart csókolni békülékenyen, de én elfordultam, mert keressen magának olyan nőt, akinek nem furák az izmai! És akkor egyszer csak itt van ez a mondat a spirálfüzetben. Miért írta ezt ide? Hogy miért ebbe a füzetbe, azt értem. Mindennap beleírom a kaját meg a rezsit, — de miért mondja ezt nekem? — Nem szeretem... Lehet. De az is lehet, hogy igen. Az biztos, hogy rossz itthon egyedül, de általában már dühös is vagyok rá, mire hazaér. És ha dühös vagyok, minden régebbi sérelmem eszembe jut. — Fáj neki, hogy nem szeretem? De hát miért nem szeret ő engem? Nekem talán jó így? Először szeressen ő, és majd akkor én is! Volt, hogy éjjel felébresztett, és azt mondta, szenvedés csak így élni mindkettőnknek. Látja, hogy én is kínlódom, 'és nem érti... miért nem találjuk meg az utat egymáshoz? Miért pont nekünk, kettőnknek nem sikerül? Egy pillanatra összeszorult a torkom, és kis híján a nyakába borultam, hogy kibőgjem magam, de aztán eszembe jutott a sok hülyesége, és nem tettem. — Kínlódom — mondtam —, mert ilyeneket csinálsz... Képes vagy éjjel kettőkor felébreszteni, — Tizenkettő van csak még — hogy... mondta, és kiült az ágy szélére. Oltári jó! Csak tizenkettő... De kaparta a torkomat a sírás, mert persze, hogy teljesen almás, menynyi az idő. Di filozofálással még nem lehet a dolgokat rendbe hozni. Meg különben is, végre olyan jól aludtam, és amíg aludtam, ő itt kuporgott az ágyban és szenvedett. Ha belegondolok, ez olyan szánalmas azért. Tegyen valamit, hogy ne így legyen, és kész! Például hagyjon el! Visszafeküdtem, és úgy tettem, mintha elaludnék, de közben elképzeltem, amint összecsomagol, és nekem utoljára jól megmondogat. Én hidegen a szemébe nevetnék, és hagynám, hogy kilépjen az ajtón, a sportszatyorban cipelve összvagyonát. ^ Hirtelen összerándultam, amint képzeletemben becsukta maga mögött az ajtót, úgy éreztem, nem bírom elviselni a hiányát. Képzeletben már utána akartam szaladni, de a valóságban odabújtam hozzá az ágyban. Akkor átölelt, és gyengéden azt mondta, hogy ne sírjak, és le akarta törölni a könnyeimet, az ujjá- val, de nem is voltak könnyeim, mert már megint félreértett. apogatta a száraz arcomat, és nekem .már nevetnem kellett azon, hogy milyen hülye, és hogy én is milyen hülye vagyok. Akkor megbántva ki- kászálódott az ágyból, és odaült az asztal mellé trikóban és egy szál gatyában. Érezhettem, hogy újra csalódott bennem. Pedig akkor már tényleg sírtam, mert igenis fájt az egész, de ő bezzeg nem sejtette meg, hanem ült a félhomályban és ingatta a fejét. Pedig, ha egyszer akkor jönne a könnyeimet letörölni, amikor tényleg éppen sírok... Á, ezt az egészet senki nem hinné él rólunk, amikor egyforma ingben, farmerben és egyforma apródfrizurával kóborlunk összeölelkezve a városban! Irodalmi oldalpárunkat Pál Gyula festményeivel illusztráltuk Mogyorósi Erika! Ima Kit a halál egyszer megcsap azon többé átok nem fog Időtlenné nő — akárcsak romlatlan tüdejű hegyfok Fényes-árnyas-szárnyas tánccal szerelme földre ha dermed ölelésből fűzött lánccal terem majd ének és gyermek S melyekért annyiszor lakolt vétke ha volna — csak morzsák Krisztusnak Veronika volt Szemében mosdik egy ország Költő, ha volna — csak álnév hívhatnánk madárnak tónak Nem marad utána emlék Róla csak balladák szólnak Szervác József: Szavak hazáig c. kötetéből (Magvető, 1980.) Oláh János; Találkozás gazán hálás lehetett volna, hogy gondoskodnak róla, nem dugják szeretetházba, kórházba... S ki tudja, hova el nem lehet rejteni a hasonszőrű, magatehetetlen öregasszonyt. ö azonban nem volt hálás, terhes volt neki minden, még ez is, a gondoskodás. — Viszontlátásra, Máli néni — hallotta az előszobából Julika éíes, kellemetlenül fiatal hangját, a férj dörmögését, meg ahogy az anya — Juli anyja — már odakintről sürgette őket: — Elkések, nem értitek, hogy elkések... — dolgozni mentek. Az üresség hirtelen megrohanta a házat, mégse lehetett benne egészen biztos, hogy itt van. Gyanús neszek lapultak mindenütt ugrásra készen. Az emeleti padló, az egész fagaléria megrecsegett Szú rágott a gerendákban, az eresztékek kiszáradt hézagaiban ügrásra készülődve ült meg a por. Egyetlen lépés fölriasztott volna mindent. Ez a lépés azonban szerencsére egyre késett. Pedig a recsegés mintha azt ígérte volna, hogy mindjárt itt lesz. Aztán amikor elhangzott, és nem lett semmi következménye, már nem volt érdemes többé törődni vele. Talán az a sok apró változás, amit az idő okoz a fa rostjaiban, és ami fönnakadva egy görcs vagy egy szál gátján, összegyűl, egyenlítődött ki az imént, hirtelen legyőzve az eddig fékező erőket. Így figyelmeztet néha a nem-történés rejtett valójára egy- egy megmagyarázhatatlan hangzás vagy mozzanat, amit nem értünk, s ami ezért jobban nyugtalanít száz megszokottnál. Félt tőle, hogy idő előtt hazajönnek, és a lépéseikkel, a beszédükkel milyen durván föl tudnak bolygatni mindent, elöntik a lakást, és véget vetnek ennek a süllyedésnek, ami most olyan akadálytalanul sodorja valami felé, hogy már-már kénytelen boldognak érezni magát. Szeretett volna mélyet lélegezni, de ez túl nagy erőfeszítést követelt tőle, ezért félúton abbahagyta, még a rekeszizom mozgása közben, a mellkasa már alig emelkedett meg. Jobb így, épp annyi levegőt véve csak, amennyi e félig-álom. félig- éberség megtartásához elegendő. Most végre nem érezte a betegséget. Mintha hirtelen, és önmaga számára is váratlanul megtalálta volna a helyét a világ mindig is idegennek mutatkozó tárgyai között, amit annyi évig hiába keresett, az most ölébe hullott. Nem volt szüksége másokra, hogy megerősítsék igazában. Nem is vágyott rá. hogy .megélje az igazságszolgáltatás ítéletét, meghallja a szavát, elég volt neki, hogy önmagával legalább, ha ideig-óráig is, de békességre jutott. Tudatában volt mindannak, ami eddig' nyomasztotta. és bűnösnek érezte magát mindabban, amiben eddig bűnösnek érezte magát, de már nem tulajdonított annyi fontosságot ezeknek a dolgoknak, mint amikor még ezek irányították az életét. Kezdte azt hinni, sohase volt lehetősége másként cselekedni, mint ahogyan cselekedett És hiába volt ez nyilvánvalóan hazugság, nem tudott szabadulni a gondolattól, beleragadt, mint a kutya bundájába a bogáncs, és minél jobban igyekezett lerázni, csak annál jobban belegubancolódott. Arra gondolt, hogy talán jó volna, ha mások is tudnának mindarról, ami vele most történik, de jobban örült neki, hogy mgr nincsen lehetősége megosztani másokkal a gondolatait, és elviszi őket magával oda, ahova, most úgy érezte, végül is sikerült elindulnia. Egy darabig megpróbálta a lélegzetét visszatartani, jobban mondva gondolt rá, hogy meg kéne próbálnia, de az ilyen hiú erőfeszítések a kigondolás pillanatában kisiklottak akarata szorításából, és még szerencsésnek is érezhette magát, hogy nem kell többet- vesződnie velük.' Szomjas volt, és éhes, de fájni legalább nem fájt semmije. Mégsem tudott fölkelni, hogy odamenjen a csaphoz, vizet vegyen, az evésről nem is beszélve, egyszerűen nem volt kedve hozzá, az éjjeliszekrényen álló kancsóból se volt képes az állott vizet kitölteni, pedig evvel is beérte volna, el se tudta képzelni, hogy idáig jusson a cselekvés ezer bűnével kikövezett úton, hogy aztán a poharat a felgyöngyöző állott vízzel a szájához emelje. Ha valaki segített volna, könnyebben boldogul biztosan a jelentkező szükségletekkel, és mégse így várta őket haza. nem a segítőkészségükre gondolt, hanem a durvaságukra. Tudta, hogy ellátják majd mindennel, gondolatban már készült a nem-kívánt erőfeszítésekre, amit a > jelenlétükkel "akaratlanul is okoznak neki. És ez egy pillanatra megakasztotta igyekvésében. rezte, ahogyan mind dunnák közé, de nem fasztott párnák és re süllyed a fölpuf- mélyebbre és mélyebb- bánta. Képzeletében olyan sokszor lejátszotta már, hogy maga sem tudott különbséget tenni az elképzelt és a valódi ajtócsapás között, így ' történhetett meg, hogy jó ideje azt hitte, itthon vannak, amikor pedig még mindig egyedül volt. S amikor tényleg megérkeztek, akkor meg nem volt képes fölfogni a változást, hiszen a szeme csukva volt, a fülében halk zsongás fészkelt ugyanúgy, mint annak előtte, ha kinyitották az ajtót, hogy benézzenek hozzá — mert amikor megjöttek, mindig benéztek —, nem látta, ha szóltak hozzá — egy-két szó mindig akan a tarsolyukban —, nem hallotta. Csak a szél álmos búgására figyelt, ahogy átüzent a napfényes ablaküvegen, és gondolatban a nyomába eredt, hegyen át, völgybe le vitt az útja, remény és bizakodás nélkül vágott neki, fáradtság nékül viselte, és csalódottság nélkül hagyta abba. Egyetlen véget- nem-érő lüktetés fonalán függött. Még idekötötte valami, de ez már nem volt számottevő, akármi volt is. Amikor föléje hajolt az az arc, nem lepődött meg, pedig minden emberi számítás szerint meg kellett volna lepődnie, ö volt az egyetlen, akivel még találkozni akart. Akart? Az is túl erős kifejezés, hogy szeretett volna. Föl- rémlett előtte, de csak ennyi, mi lenne. ha... — Mennyit veszekedtünk a babaruhák miatt! A hajamba mart, hogy fölvérzett a fejem. — Nem felejtett. — Piszok — ezt sziszegte a fülembe —, piszok, kitépem a hajadat, ha nem adod ide. — Hát testvér az ilyen? — de most nem bánta volna, ha még egyszer megcibálja. És tessék, itt volt. Pedig már végképp nem remélte. Olyan régen elveszítették egymást, hogy tényleg nem gondolhatott komolyan a viszontlátásra. Tálán ezért nem készült föl, kellően, pedig ahhoz, hogy akár csak megszólaljon, az összes maradék .erejét össze kellett volna gyűjtenie, föl kellett volna áldoznia. Ha számot vethetett volna vele, bizony isten, nem sajnálja, de a döntés itt, ezen a ponton már nem reá volt bízva. A szavait se hallotta meg, pedig látta, hogy az üres. tátogó száj elejti őket, s a gyomrát is megremegtette a tudat, hogy nincsen, aki összeszedegesse őket. kkor egy pillanatra elállt a lélegzete. Nem, nem kellett visszatartania, magától maradt abba. Nem bánta, hogy nincs ereje ellenkezni, szinte jókedvűen hagyta szembe áramla- ni magával a sötétséget, és kíváncsian olvasta az üresség jeleit, amik ugyanilyen akadálytalanul áramlottak bele a fülébe, és szinte örömmel vette tudomásul, ha egyáltalán tudomásul vett még valamit, hogy ilyen magától értetődően sikerült elkerülnie ezt a találkozást. amit pedig, ha rajta múlik, biztosan nem került volna el. A távozást jelző ajtócsapásra még félig fölemelkedett, de talán csak azért, hogy annál mélyebben süppedjen vissza teste makacs súlyától vonva a párnák közé, a szalmazsák horpadásába. Összeállította: Rékasy Ildikó
