Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-29 / 75. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. MÁRCIUS 29. I Arcképvázlat I Mint a fenyő Amikor huszonhat éwel ezelőtt férjével hazaköltöztek Tiszavárkonyba. az apósa azt mondta neki. „Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Más a falu, mint a város.” ö pedig vett egy kis fenyő- csemetét, elültette a iház előtt, és ' azt mondta a papának: „Ha ez a fa itt gyökeret ereszt, akkor én is.” Ma Garai Istvánék háza előtt 16 méter magas, óriásfenyő vigyázza az utcát. Gyökerei mélyen beleágyazódtak a várkonyi földbe, mint ahogyan a háziasszony is ide gyökerezett már ebbe a kis Tisza menti községbe, ahol mindössze ezerháromszáz ember él, ahol minden tavasszal a folyó vendégeskedik a kertek tövében, sahol a legkisebbtől a legöregebbig, a falu apraja-nagyja híven őrzi a korona és a kard legendáját, lévén ez a föld valamikor I. Endre királyé, aki itteni várában kényszerítette választásra öccsét, Bélát. ö is nem egyszer felemlegeti beszélgetésünk közben, hogy Tiszavárkony 900 évesnél is öregebb település, s ha ma társközség is, a történelmi múlt mindenkit kötelez. Kötelez a hagyományok ápolására, arra, hogy a község mai arculata méltó legyen régi híréhez, ö amit lehet, megtesz ezért. És mit tehet egy községi vöröskeresztes titkár? Sokat! Például a helyi vöröskeresztes alapszervezet vállalta el. hogy rendben tartja Endre király emlékművének kör- ryékét. amit 1958-ban avattak tiszteletére. Aztán a Hazafias Népfront helyi környezetvédelmi bizottságával együtt évről évre agitálnak, magyaráznak, hogy minél több házra kerülhessen a tábla: Tiszta udvar, rendes ház. „Tavaly ötven háznak tudtuk adni a táblát, mert mi nemcsak azt nézzük, ami a portán van, azt is, menynyire virágos, rendben van tartva a házelő. nem gazos-e az árokpart. Most az ifjúsági klub tagjai elvállalták, hoev rendbe teszik a tanácsi kirendeltség előtti parkolót. Ha megcsinálják, ha mindenki szépíti a háza környékét, jövőre megpályázzuk a Tiszta, virágos község címet.” Ök igyekszenek példát mut- tatni: a 250 esztendős családi házuk udvarán, és előtte is — tulipánok virítanak, de nyáron kinyílik majd ott a kék rózsa is. Vezetésével előadássorozatokat szerveznek az aktívák a fiataloknak, a nyugdíjasoknak, szülőknek és nagyszülőknek. Terjesztik a Családi lapot, és mint egy figyelőszolgálat, számon tartják azt a tizenöt-húsz öreget, aikik esetleg rövidesen rászorulnak majd a közösség segítségére. „Most is van egy idős bácsi, orvoshoz kellene vinni, mert látjuk, nagyon rossz állapotban van, de magától nem megy, nem tudjuk még, hogyan fogjunk hozzá. Az emberek érzékenyek, nagyon sok tapintat kell az ilyen dolgok intézéséhez. Ezért mondom én, rögös út a társadalmi aktíváké.” Mivel tagja a népfront községi elnökségének, szervez társadalmi munkát. Reméli, hogy májusban elkészül a gyerekek által hőn áhított játszótér. Mit tehet egy vöröskeresztes titkár? Talán első helyen a szívének legkedvesebb feladatot kellett volna említenem: a véradás szervezését. Huszonegy éve tagja a szervezetnek, 16 éve községi titkár, és ez idő alatt a faluban ezeregyszáz- tizenegy ember adott vért. Helyesbít: nem vért. életet. <3 tudja, őt is a véradók mentették meg, mint ahogyan ő is megmentette egy kisgyerek életét azzal, hogy a karját nyújtotta. A történet megható, sokat mondó, érdemes a megörökítésre. Kislányát vitte mandulaműtétre a szolnoki kórházba — 1955-ben — amikor a mentők beszállítottak egy négyéves kisfiút. Egy autó ütötte el. A nővérek, az orvosok szaladgáltak: ritka vércsoportú gyerek, honnét szerezzenek donort? Ha nem kap vért, nem tudnak rajta segíteni. Akkor ő bátortalanul azt mondta: nézzék meg hátha az ő vércsoportja megfelel. És rövid idő múlva már ott feküdt az ágyon, a gyerek szomszédságában. Az asszony karjából folyt az élet a gyerek ereibe. Azóta véradó, ilyen ritka vércsoportúak, mint ő, ölen vannak a községben... „Ha hívnak, megyek, mert tudom, hogy azzal talán egy embernek segítek megkapaszkodni az életben.” A férje? „Amikor véradást szervezünk, segít megfőzni a teát, ellátja a donorokat, csak őt ne szúrják meg. Az is igaz, hogy minden egyes községi véradás előtt izgulok. Olyankor nem lehet velem bírni. A múlt héten is ' így volt, vasárnap már azt mondtam az uramnak, most elmehetsz sétálni. mert éreztem, jobb, ha egyedül maradok otthon. Látta rajtam, milyen állapotban vagyok, szó nélkül vette kalapját, és elment az ismerősökhöz kártyázni. Higgye el, ha a férjem nem lenne ilyen megértő, ha nem tisztelné az én társadalmi munkámat. nem tudnám csinálni.” Holott a férj joggal mondhatná a feleségének: beteg vagy, nem azért százalékosak le öt évvel ezelőtt. hogy a társadalmi munkában hajtsd magad, De nem. Megérti, mert ő is sokáig volt szakszervezeti elnök az ÁÉV-nél, ahol művezetőként dolgozott, míg nyugdíjba nem ment. Már jócskán belemelegszünk a beszélgetésbe, amikor elszólja magát: ő a társadalmi munkát 1945-ben a MADISZ-ban kezdte. Először csak táncolni mentek oda a háború után a fiatalok, aztán romot takarítottak .agitáltak ..........A férjem et is úgy ismertem meg. Volt több udvarlóm is, de de végül őt választottam. És tudja miért? Mert amikor mandulaműtét miatt kórházban feküdtem, ő inkább elvállalt ott egy szemináriumvezetést, csakhogy minden nap meglátogathasson. Harmincéves házasok vagyunk, van két gyerekünk, négy unokánk, és én mindenkinek ilyen házasságot kívánok, mint a miénk, mert akkor biztos, hogy boldog lesz az élete.” MADISZ — egy kedves emlék. Tíz évvel ezelőtt levelet hozott a posta Tiszavárkonyba Darnyi Margit nevére. Keresték: ki lehet az? Ilyen nevű nőt nem ismernek. A ceglédi KISZ- bizottság küldte, csak fiatal lehet az illető. Aztán kiderült: Darnyi Margit azonos Garai Istvánnéval, a község vöröskeresztes titkárával. És ő elment az egykori MA- DlSZ-osok összejövetelére. Üjra együtt volt a régiekkel, találkozott a 16 éves önmagával. Ki mire vitte az életben? Volt ott megyei pártbizottsági első titkár, volt tanácsi vezető. „Egy pillanatra mellbe vágott a gondolat: ha akkor én is másként gondolkodok, akkor én is többre vihettem volna.” Megkoszorúzta másodmagával a szovjet hősi emlékművet, úgy mint annak idején 1946-ban. „Tudja, mi volt a legszebb? Hogy valamennyien magunkkal vittük a gyerekeinket a találkozóra, hogy ők is velünk voltak.” És még egy vallomása: ma pártfeladatként látja el a vöröskeresztes titkári teendőket. Igen, nagymama fejjel, két évvel ezelőtt vették fel a pártba. Kicsit pi- rulgatott a taggyűlésen any- nyi jót mondtak el róla. pedig hát ő igazán nem nevezetes ember. Ö csak dolgozott és dolgozik, mindig úgy, ahogy a lelkiismerete diktálja. Kérdem tőle: mi a szép a vöröskeresztesek munkájában? „Hogy segíthetünk az embereknek” — válaszolja. s látszik, szívből, lélekből így érez. Azt mondta: többre vihette volna. Funkcióban? Hírnévben? Lehet! De amit elért, az sem kis dolog: ma ő egy község Margit nénije. Varga Viktória Készül a jó út. A debreceni Közúti Építő Vállalat egyik útépítő részlege kilométer hosz- szan aszfaltburkolattal látja el a tiszaörsi Bacsó Béla utat Tavaly ősszel harmincegynéhány faházzal toldotta meg Kunmadarast a nagyközség Kunhegyes felőli szélén a Mátraaljai Szénbányák külfejtéses bányaüzemének csővezetéképítő részlege. Láttuk egyszer, a késő délutáni órákban, ahogy az autóbuszokból az egésznapi munkától elnehezült lábbal lekászálódó munkásokat — egymásközt csak „csöveseknek” becézik magukat - sorban elnyelték a bódék. Tíz napon át ez az otthonuk, - jegyezte meg a kollégám, - hát élet ez? Csakugyan: Hogy élnek a „csövesek” MODOROSON? Napközben jószerivel kihalt a barakkfalu. A telep gondnokát, Szabó Gábort is elszólították Madarasra, Karcagra vagy Kunhegyesre a mindenes tennivalói. Mert ő valóban mindenes, a gondnoki titulus nála egyet jelent a postási, az anyagbeszerzői és még sok egyéb beosztással. — Előkerül Gábor hamarosan, — biztat Martinkovics András, a nappali őr. — Addig, ha meg nem sértem, tartsuk szóval egymást. Mi dologban járnak itt nálunk? — Riportot készítünk az otthonuktól, családjuktól napokig, hetekig távol élő munkásokkal. — Hát ahhoz meg kell, hogy várják a gondnokot vagy a főépítésvezetőt. Mert ugye megérti, nem engedhetek csak úgy be a telepre senkit. Most egymagámban vigyázom a bódékat. A két dekád között, amikor odahaza vannak a melósok, ketten is őrködnek. Hozzám hasonló, megfáradt bányászok. Én a nyolcadik nyugdíjas évet csőszködöm. — Nem lehet valami változatos elfoglaltság. — Hiszi, ha akarja, de én még nem unatkoztam életemben. Se aktív bányászként, se nyugdíjasként. Hol itt, hol ott verünk tanyát a csővezeték-építőkkel. Elolvasom délelőtt az őrbódéban a napi sajtót. Hozza mindennap a gondnok, a számunkra érkező levelekkel együtt. Aztán kiállók a telep kapujába. A nap minden szakában vetődik erre valaki a falubeliek közül, akivel szót lehet váltani a világ dolgairól. — Mégsem várnék, amíg előkerül a gondnok, vagy a főépítésvezető. Megkeresem inkább a munkásokat. Merre dolgoznak most? — A csövesek? Ahogy Tiszafüredről mennek Debrecen felé, valahol az egyeki elágazásnál. Kopár még ilyenkor, kora tavaszon a határ, biztosan messziről meglátják, hol tesznek-vesznek. A puszta . „előszobájában” A végtelennek tűnő puszta „előszobájában”, a Hortobágy szélnek azon a részén valóban csak két dolog hívja fel magára az arrajárók figyelmét. Az egyik a nemzeti park nyugati fogadójának nádfedeles, kúptetős épületcsoportja, a másik a mátravidékiek hétvégi ház formájú bódéja. — Víkendháznak azért szűkös lenne, — tolja homlokára a szeméről a hegesztőív fényétől védő szemüveget Marton András — de jó szolgálatot tett a télen. Meg még most is, ebben a csalóka március végi időben. Két esztendővel ezelőtt hóban-fagyban is a szabad ég alatt hegesztettük egymáshoz a csöveket. Emeltem is odahaza, Lőrinciben egy korsó sört annak az egészségére, aki ezt újította. Űjabb varrat elkészítése vár Marton Andrásra. Behúzza maga mögött a bódé ajtaját, az ablakban máris vakítóan villan a hegesztőfény.' Nádori István pedig nyúl a korongos villanyköszörűért, hogy újabb csővégeket dörzsöljön fémtisztára, de előbb még elmagyarázza: — Két ember fér el a faházikóban, a hegesztő és a segítőtársa, aki a védőgázas hegesztőberendezést ki-be kapcsolgatja. Látja? A két szemközti falon bedugnak egy-egy tíz méter hosszú, négyszáz milliméter átmérőjű acélcsövet, úgy hogy az összehegesztésre váró végeik a bódé közepén találkoznak. — Mióta csinálja ezt a, hogy is mondjam ... — Mondja csak nyugodtan, hogy cigányéletet. Már ami az ide-oda vándorlást, meg a faházban, lakókocsiban élést illeti. Huszonegy éve szegődtem a Szénbányák Vállalathoz, a csövesekkel tizenegy éve járom az országot. Táboroztunk már Özd mellett, Veszprém közelében, Algyőn, Kadarkúton, meg ki tudná számon tartani, hány helyen. Havi öt és fél, hatezerért nem találtam jobb munkát odahaza Hevesben. Bíró János sorolja, hogy tíznapos dekádban dolgoznak, utána öt-hat napot tölthetnek pihenéssel. — Én kevesebbért jöttem ide, mint amit Mátészalkán, az Erdértnél kerestem. KönyVágó István főépítésvezető csak rövid időt tölt a munka- területen. Látja, hogy rendben mennek a dolgok, óráról órára messzebbre „kúszik” az acélcsőkígyó Tiszacsege, Polgár irányába. A barakkfaluba visszatérve érdeklődöm* tőle, mi dolga a Mátraaljai Szénbányák Vállalatnak a Kunságban? — Két építés-vezetőségünknek, a ma'darasinak és a ken- deresinek nyolcvankét kilométernyi cső lefektetése a feladata Kisújszállástól Lenin- városig. A Tiszai Hőerőműbe viszi majd a vezeték a középalföldi fúrásoktól a háztartási tüzelésre alkalmatlan, alacsony fűtőértékű, úgynevezett nagy inert-tartalmú gázt. Harminc kilométernyi szakaszon végeztünk eddig a munkával, szóval egy ideig még itt tanyázunk ezen a faluvégen. A helybeli rendőrök közül érkezik az egyik, telexüzenetet hoz. — Éppen letettem a szolgálatot, mentem az asszonyért a tanácsházára. Megkért, hogy szaladjak már ki ezzel, hátha sürgős a megválaszolása. — Az elvtárs felesége a tanácsnál dolgozik — magyarázza Vágó István. Oda érkeznek az utasítások a vállalati központunktól. Láthatja, nem jöhet elkésett telexüzenet, mert ha sürgős, kiküldik valakivel. Esteledik, mire a Hortobágy szélről a vállalati busz meghozza a mátraaljaiakat. A tavaszi munkarend szerint most már tizenkét óráznak. Megélénkül a telep, türelmesen várakoznak a munkások a négy zuhannyal felszerelt fürdőbódénál. — Aki megtisztálkodott, — magyarázza a közben hozzánk csatlakozó gondnok — nekilát, hogy készítsen magának valami ennivalót a főzőkocsiban. Alighanem sokan lemondanak ma a vacsoráról is, nemsokára kezdődik a meccs a tévében. Telt ház lesz a kultúrszobánkban. Meccsnézés után a fiatalabbjai, akiknek nem vette ki egészen az erejét a napi munka, besétálnak Madarasra egy-két üveg sörre. Ügy tűnik, két indulófélben lévő fiatalember már a meccsnézés helyett is azt teszi. Mégsem: egy-egy ásót kapnak a vállukra a szerszámos bódénál. nyebb ez a munka. Nem mintha az acélcsövek kisebbek lennének, mint a farönkök — tréfálkozik — de legalább üres a belsejük. Meg az igazsághoz tartozik, hogy a dekádok közötti szabad napokon, odahaza Nyírkátán felhúzok akár egy egész házat is. Kőműves az eredeti szakmám. — Hiányzik, persze, hogy hiányzik közben a család, az otthon — veszi vissza a szót Nádori István. — Most is nehezen várom a dekád végét, sok a tennivaló a ház körül. Igaz, amióta a feleségem nyugdíjba ment, vezetőóvónő volt Mezőszemerén, többet tud az otthoni dolgokkal törődni. Dehát a kertben a szőlőmetszés csak énrám vár. Ideje megnézni azt is, hogyan teleltek a méheim a kaptá- rakban. — Mindenütt, ahol ideiglenesen letelepednek, ilyen jó a kapcsolat a községekkel? — Régebben, úgy értse, hu- szonévvel ezelőtt, amikor én is elkezdtem ezt a nomádéletet, még arra kellett vigyáznunk, nehogy súrlódás legyen a munkásaink meg a falubeliek között. Régen túl vagyunk már azon, hogy kötekedő vagy ittas dolgozónk miatt kelljen tanácsnál, rendőrségen röstellkednünk. A főépítés vezetővel benyitunk néhány faházba. Mindegyikben két-két emeletes ágy, katonásan bevetett négy fekhellyel. Szekrény, kis asztal ülőkékkel, rádió, rend és tisztaság mindenütt. Menetközben folytatja Vágó István: — Szóval nincs már baj az emberekkel, pedig ahány any- nyi féle, annyi felől jött hozzánk. Amióta szocialista brigádban dolgoznak, igyekeznek olyasmire fordítani az otthonuktól, a családjuktól távol töltött szabad időt, aminek a közeli települések, az ott élők hasznát látják. Nemrégen készítettek harminc méter kerítést a madarasi óvodának, és felásták a homokozót is. Minden dekádban egyszer készséggel jön filmet vetíteni a faház-kultúrtermünkbe a községi művelődési ház vezetője. Fáradozása fejében a moziban is. a művelődési házban is lefestettük, lelakkoztuk munkaidő után a székeket. — Nocsak fiúk, — kötekedik velük viccesen Szabó Gábor — ásókkal a söröskorsók ellen? — A presszó ráér — fordul vissza egyikük. — Hallottunk két egyedülálló idős néniről, itt laknak a közelben. Jobban esik majd a sör, ha felástuk a kertjüket. Helyesel a gondnok, aztán szóba hozza az elmaradt délutáni találkozásunkat: — Azért ugye boldogultak nélkülem? Tudják akadt egy kis maszek szaladgálni valóm is, bocsássa meg a párt- és a szakszervezet. Vásárolnom kellett egy fél birkát, meg néhány tyúkot, összedobtuk a rávalót. Mert, hogy többen is hallgatunk itt a telepen a Gábor névre. Holnap este összeütünk a családnak egy kis névnapi bulit. i — A családnak? — Mármint az ittenieknek, a csöveseknek. Temesközy Ferenc Nyolcvankét kilométernyi cső Ásókkal a söröskorsók ellen?
