Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-15 / 63. szám

Irodalom, művészet 1981- márciusig

Battyón Kiss Mihály:

Három varjú sétái

A havas mezőben A havas mezőben Három varjú sétál Három varjú sétál Tollúk igazgatják Tollúk igazgatják Szárnyukat mozdítják Szárnyukat mozdítják

Havas némaságban Havas némaságban Hová szállanának Hová szállanának

Mégis elindulnak Mégis elindulnak Magasba fölszállnak Magasba fölszállnak

Szárnyuk sudarával Szárnyuk sudarával Egem beborítják Egem beborítják

Híremmel szánjatok Híremmel szánjatok Útnak induljatok Útnak induljatok

Egyik száll Gyánra Anyám udvarába Másik száll Majtényba Apám szállására

Nem száll a harmadik Szerelem útjára Kapj szél a szárnyába Kapj szél a szárnyába

ényelmesen hátradőlve ült a fotelban. Lábát keresztbe vetette, ujjai közt pohár billegett. Rövid pillantást vetett a lányra. A lány intett a szemével, fölállt, kezébe vette retiküljét, és kiment a folyosóra.

„A fenébe is” — gondolta.

Bocsánatot kért a többiektől, és kiment a lány után. Az éppen akkor jött ki a mosdóból.

— Rosszul vagy? — kérdezte.

— Azt hiszem, igen — mondta a lány.

Dühös volt.

— Mondtam, hogy ne igyál any- nyit!

Zsebre tette a kezét.

— Utálom az ilyesmit — mondta. — Ha tudod, hogy ez a vége, miért csinálod?!

— Akkor ne kíséri haza — felelte a lány, és megindult a ruhatár felé.

Elkapta a karját.

— Nem erről van szó. Csak idegesítenek az ilyen dolgok. Vedd ki az én kabátomat is. Addig bemegyek, és elbúcsúzom a többiektől.

Bement, eltette a cigarettáját.

— Mi baja van? — kérdezte Máté.

— Az isten tudja csak, mi minden bajuk van ezeknek!

— Hazaviszed?

— Igen, ne haragudjatok, szervusztok.

A lány már várta, ö is gyorsan magára kapta a kabátját, és lesiettek a lépcsőn.

A taxiban hideg volt. A lány feje a jobb vállán nyugodott, úgy aludt.

— Nem fázik így éjszakánként? — kérdezte a sofőrt.

— De. Fázom — felelte a sofőr.

Amikór megérkeztek, fölébresztette a lányt.

— Itt vagyunk — mondta.

A lány kinézett az ablakon.

— Ilyen hamar? — kérdezte, és nyújtózkodott.

— Elszundikált a kisasszony —

Bácskai Bertalan linómetszete

mondta a sofőr, aki hátrafordulva nézte őket.

— Hát akkor szervusz — mondta.

— Nincs kedved feljönni? — kérdezte a lány.

— Jó — mondta határozottan, és nem volt hozzá kedve.

— Akkor végállomás? — kérdezte a sofőr.

— Végállomás — mondta. — Mennyivel tartozom?

— 29 pénz — mondta a sofőr.

— Tessék, 33 pénz.

— Köszönöm. Jó éjszakát kívánok!

— Mi is köszönjük. Viszontlátásra !

— Viszontlátásra.

Ott álltak a járda szélén. Hideg volt.

• — Mire várunk? — kérdezte a lány?

— Jobban vagy? — kérdezte.

— Sokkal jobban vagyok.

Elhúzta a száját.

— Jót tett a levegő, igaz?

— Most megint mi bajod van!

— Mi lenne?

— Azt hiszed, csak megjátszottam magam, és közben kutyabajom, igaz? — mondta a lány.

Legyintett, és azt mondta.

— Fázom.

— Akkor meg menjünk már — mondta a lány.

— És a házmester?

A lány megállt.

— Na és? Mentünk már föl többen is éjfél után ...

— Éppen ez az.

— Micsoda?

— Hát akkor többen voltunk. Most meg jóval kevesebben vagyunk.

Annak ellenére, hogy nagyon fázott, kivette kezét a zsebéből, és szavalni kezdte.

— Vagyunk!

— Nagyon unatkozol? — kérdezte a lány, de nem törődött vele. Fölemelte a hangját.

— Vagyunk mi fázok idelenn!

A lány nevetett.

— Jóval kevesebben vagyunk!

Leguggolt, és befűzte a cipőjét.

Aztán fölállt, és azt mondta.

— Felelj nekem!

— Igen — nevetett a lány.

— Hányán vagyunk? Ketten vagy nem ketten? Ketten vagy hárman vagy négyen, öten, hatan ..,

— Ketten — mondta a lány.

— Ez a baj. Nem megyek föl.

Ugyan, hiszen olyan álmos, hogy

nem lát tovább az orránál.

— Menj csak föl...

— Egyedül?

— Egyedül menj föl. Aztán amikor fönn vagy, kijössz az erkélyre, és én fölmászom.

Amikor egyedül maradt, az első emelet magasságát kezdte méregetni. Halkan fütyörészett.

Fönn kinyílt az erkélyajtó, és megjelelt a lány.

— Szervusz — mondta.

— Szervusz — felelte a lány.

— Persze hágcsód az nincs?!

— Nincs.

— Az baj — mondta, és állát dörzsölgetve járkálni kezdett az erkély alatt.

— Akkor köss össze két lepedőt.

— Nem lehetne inkább pokróccal? — kérdezte a lány. — A lepedő nagyon gyorsan piszkolódik.

— Nem bánom — mondta.

Amíg a lány a pokrócokkal volt

elfoglalva, sétálgatott.

Álmossága elmúlt, élvezte a friss levegőt, nyakán meglazította a sálat.

— Itt a két pokróc — mondta a lány.

— Jól megkötözted?

— Amennyire csak tudtam.

— És ha kioldódik a csomó? — kérdezte mosolyogva, és a lány arcát fürkészte.

A lány hallgatott, állt egy helyben, és tartotta az összekötözött pokrócokat.

— De miért is oldódna ki? Engedd le, légy szíves!

Belekapaszkodott a végébe, és jól megrángatta, aztán nekirugaszkodott.

Mózsi Ferenc:

Ifjúság

Már a félutat megtette, amikor észrevette a kábelt.

„Az istenit” — gondolta. Egy darabig még lógott, aztán visszaereszkedett a járdára.

— Mi van? — kérdezte a lány.

— Semmi. Kicsit pihentetem a karomat.

— Nehéz? — kérdezte a lány.

— Tudod, az a baj, hogy a pokróc elég vastag. Így aztán nehéz megmarkolni. De nyugi van, mindjárt fönn leszek!

— Nem lenne jobb mégis, ha csöngetnél?

Nevetni kezdett.

— Mit képzelsz, csak nem hátrálok meg?!

„Az ördög vigye el” — gondolta. »

A kábel vastagsága két-három centi lehetett. Közvetlen az erkély alatt húzódott, és mivel az erkély éppen csak hogy kiállt a fal síkjából, elkerülhetetlennek látszott, hogy mászás közben valahogy meg ne érintse.

„Hát ez szép — gondolta. — Lehet, hogy öt perc múlva halott vagyok?!”

— Mit csinálsz? — szólt le a lány.

— Már megyek is, csak még kifújom magam. „Halál”?

— Jössz? — hallotta föntről.

„Hülye” — gondolta.

— Megyek már — mondta.

Mászás közben egyre a kábelt figyelte.

„Semmi föltűnő rajta. Sötétszürke, szorosan tapad a falhoz, és holnap is ilyen lesz.”

„Ennek a fele sem tréfa” — gondolta, és megint visszaereszkedett.

— Még három perc, és fönn va- ' gyök — mondta a lánynak. — Halál komoly — tette hoz2á, és elvi- gyorodott.

— Számolom — mondta a lány.

— Számold Száznyolcvanig kell

számolnod!

A levegő csípős volt, és mintha hajnalodott volna. Nagyokat lélegzett. Fölnézett a kábelre.

— Száz — mondta a lány.

Csinált néhány gyors guggolást, aztán megmarkolta a pokrócot. Ahogy közeledett a kábelhez, habozni kezdett.

— Nincs itt „halál” — zakatolta az agya.

Nagy lendülettel elrúgta magát a faltól, és még mielőtt visszacsapódott volna, elkapta az erkély korlátját. A kábelt nem érintette.

— Száznyolcvan — mondta a lány.

Nem mondott semmit. Belépett a szobába, leült az ágy szélére. A lány megsimította a vállát.

— Vedd le a kabátod, mert megfázol — mondta.

Fölállt, levette a kabátját; a szíve a torkában dobogott.

— Van egy kis söröd? — kérdezte.

— Van. Te iszákos.

Elmosolyodott. A lány előtte

állt, és fölemelt mutatóujjával dorgálta.

— Hoznál egy pohárral?

— Hideget vagy langyosat kérsz?

— Mindegy — mondta, aztán amikor a lány már az ajtóban volt, utánaszólt.

— Hideget, ha lehet.

* * •

Már világos volt. Lefekvéskor nem eresztették le a redőnyt, és így akadálytalanul hatolt be a szobába a fény.

A lány, arcát kézére hajtva, csöndesen aludt mellette.

Óvatosan megemelte a paplant, és kimászott az ágyból. Magára borította a. hálókabátot, és leült a fotelba.

Az asztalról elvette a cigarettásdobozt, és rágyújtott. A lány fölsóhajtott álmában, és a másik oldalára fordult. A gyufaszálat a hamutartóba helyezte aztán hátradőlt, lábát kényelmesen kinyújtóztatta, és elfújta sj. első füstöt. Valaki elkopogott az ablak alatt, aztán újra csönd lett.

Nagyot szívott a cigarettából, és a plafon felé fújta a füstöt. Aztán fölkelt, és járkálni kezdett. Odament az erkélyajtóhoz, és kinézett.

„Nem létezik.” •

Az ágy felé pillantott, mert a lány ismét megmozdult.

Odalépett az asztalhoz, és lassan elnyomta a cigarettát.

Aztán óvatosan kinyitotta az erkélyajtót, és kilépett. Az utcán nem járt senki.

„Na lássuk!”

— Gyerünk! — mondta.

Leguggolt, karját átdugta a korlátok között, amennyire csak lehetett, kinyújtotta a kezét úgy, hogy válla, arca szorosan a rácshoz feszült, és megmarkolta a kábelt.

mikor a lány fölébredt, első pillantása a fiúra esett. Oldalára fordulva aludt, félig kitakarva. A lány sokáig nézte *az arcát, aztán fölkelt, és kiment a konyhába, hogy reggelit készítsen.

Császár István:

AMNÉZIA

H

ajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította.

— Hazajöttem — mondta az asz- szonynak.

— Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony.

— Nem.

Bementek a konyhába, az asz- szony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartva. „

— Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asszony, és elvette a kabátot.

Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába.

— Még meg sem melegedett — mondta az asszony.

Hajdú abbahagyta az evést és felnézett.

— Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó.

— Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme.

Belekotort az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asz- szony otthagyta és lefeküdt.

Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beránci- gálták egy pofa sörre. Hajdú erős- ködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már előtte volt a deci cseresznye és. a korsó sör..

Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is.

Tellett a szerelőknek, mert lopták gz anyagot, és maszekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében, és valószínűleg így lesz ezután is. Nem azért itatták Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett. Nem volt erre szükség. Sajnálták inkább. amiért olyan nagyokosnak hiszi magát.

— Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott.

— Te szakítottad le — mondta a felesége.

— Hozzá se nyúltam.

— Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől.

— Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam.

— Arra se emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem?

— Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul elő az ilyesmi. Az utosló emlékem tegnapról, hogy integettem egy taxinak. Kész. Utána felébredtem itthon.

— Még beszélgettél is velem“— mondta az asszony.

— Nem emlékszem — mondta Hajdú.

Valamikor később iszogatás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak.

— Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás.

— Végre van valamim — mondta Hajdú továbbra is harsányan kacarászva. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója!

A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú.

Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat. titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat

kínált a füstszagú éjszaka. Egyszer egy ősz hajú ember ment a túlsó oldalon kézen fogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az efféle jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha csak kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta vojna megmondani, hogy miért várja a férjét. Ügy várta, mintha azt hinné, nem az az igaz, ami van, hanem, ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon.

— Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást?

— Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Este itt volt a Sanyi, ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.

— Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét.

— Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje.

— Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált.

•Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent* látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott kon- fekciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, aki irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásba, az életébe.

— Persze hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki ke-