Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
1981. MÁRCIUS 15. Irodalom» művészet Bajor Andor: látogató udvarias volt, de ez valahogy nem tűnt természetesnek. — Város- rendezési Központ megbízásából kerestem önt — mondotta. És igen szúróson nézett. — Szeretnénk, ha kifejtené véleményét mint ennek a városnak a lakója — mondotta. Azután mereven reám szegezte tekintetét. — Aszfaltozzuk-e ki a régi Lóvásár teret? Látszott, hogy az egés^ szöveget betanulta. Nem tud az ember így fölkészülés nélkül beszélni. Csak hosszú gyakorlás után képes az egyén arra, hogy bemenjen egy idegen házba, és ott teljes biztonsággal ilyeneket beszéljen... — Kérem — mondtam akadozva —, jöjjön be, mert az előszobában nem tudjuk tisztázni ezeket a nagy horderejű dolgokat A küldött ember puha léptekkel bejött leült egy karosszékbe, és elővett egy mappát. Aztán mereven figyelt. — Nézze — törtem meg a csendet —, milyen szempontból érdekli magát a Lóvásár tér? Erre kissé előrehajolt de nem vette le rólam á szemét. — A Városrendezési Központ megbízásából kerestem önt — mondotta tagoltan. — Szeretnénk, ha kifejtené véleményét mint ennék a városnak lakója: — Aszfaltozzuk-e ki a régi Lóvásár teret? A szék karfájára könyököltem, és belemélyedtem kavargó gondolataimba. Magát a kérdést — éles elmével — már az elején fölfogtam. A kérdés: aszfaltozzák-e ki a Lóvásár teret? De nem láttam a mögötte meghúzódó értelmet és szándékot. A tantárgyat. Tudnivaló, hogy a gyakorlati életben minden kérdés vizsgakérdés. Amikor tisztes nevelőim Py- thagorasz tétele felől faggattak, nem azért tették, mert tőlem akarták megtanulni. Hanem én érdekeltem őket, szorgalmam, kitartásom és a derékszögű háromszögekhez való hűségem. A kérdés alkalom volt, hogy a fejembe kukucskáljanak, mint a szemorvos á keresztülfúrt tükörrel. A kérdések és a válaszok legtöbbször drámai szerepek; s aki rosszul felel, az Thália köntösét szaggatja. Kérdezni föladat, válaszolni ceremónia. Aszfaltozzák-e ki a Lóvásár teret? Ez itt a kérdés! Ez itt a kérdés: és erre nem tudok válaszolni. Nyilvánvaló: a válasz már valahol megszületett, az én önkényes szavaim nem módosítják. Ha ki akarják aszfaltozni a Lóvásár teret, és én az aszfaltozás mellett teszek hitet, még úgy is kiaszfaltozzák. zét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet hogy, „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Megúntam, hogy állandóan rád várjak. Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam ? ... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asz- szony fáradtan. Hajdú felnézett, aztán az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Űjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmaAszfaltozzák^ ki a Lóvásár teret? De akkor a Lóvásár tér hőse leszek, lelkes kezdeményező, aki értékes tanáccsal gyújtott fáklyát a Városrendezési Központ éjszakájában. Viszont ha nem akarják kiaszfaltozni a Lóvásár teret, és én a nemes vállalkozás mellett nyilatkozom: akkor a Lóvásár teret még úgysem aszfaltozzák ki. De a nyilatkozatom érdektelen lesz, megtévesztő és nevetséges. De hátha tévedek? Látni véltem az ünnepélyt: a Lóvásár teret új aszfalt borítja, és egy emelvényen valaki szónokol. — A környék lakóinak osztatlan lelkesedése közepette, egyre magasabb csúcsokra hágva: kiaszfaltoztuk a Lóvásár teret! Volt ugyan egy-két tévelygő, nevetséges vélemény, de amint népünk ősi bölcsességgel mondja, a fülesbagoly huhogásától nem szárad ki a birsalmafa! A tömeg lelkesen tapsol, és én szemembe húzott kalappal elbújok az előttem éljenző lottóárus háta mögé. Pusztán mert készületlenül beugrottam a Lóvásár tér című misztérium játékba ... Türelmesen vár a küldött ember, talán papírt is vehetnénk elő, hogy a választ kidolgozzam. De fölösleges fáradozás: hiszen azt sem tudom, milyen új tudományból felelek. Azt kellene tulajdonképpen ismerni, a leckét vagy a színdarab címét. A Városrendezési Központ nyilván azért érdeklődik, hogy a saját álláspontját tőlem is hallja. Tanácsot kér mindazoktól, akik a már meglevő döntéssel egyetértenek. Ha valakinek mégis más a véleménye, az csak annyit árul el, hogy gyönge jellem. — Kérem — szólalok meg reménytelenül —, ki kell-e aszfaltozni a Lóvásár teret? A küldött ember mereven néz. Igen. Ez a kérdés — állapítja meg —, erre lennénk kíváncsiak. — Én is kíváncsi vagyok reá — mondom látszólag könnyedén. Ismét várunk. Valami azt súgja, hogy a helyes, a magasabb osztályba jutást biztosító válasz az, hogy ne aszfaltozzuk ki a Lóvásár teret! Az sok pénzbe kerül, rengeteg munkába, és vannak ennél fontosabb tennivalók is. Egyébként: esőben, őszi sárban senki se jár a Lóvásár téren. — Nem kell kiaszfaltozni — mondom tettetett biztonsággal. A küldött ember arca nem árul el semmit. — Szóval ön szerint ne aszfaltozzuk ki a Lóvásár teret? — kérdezi közönyös hangon. Ügy érzem, a gyors és meggondolatlan felelettel sokat rontottam érdemjegyeimen. Jobban kellett volna összpontosítani lelkileg, hogy a Városrendezési Központ céljait kitaláljam. — De talán még jobb, ha kiaszfaltozzák — próbálok javítani —, mert erre pont most érett meg az idő! — Tehát véleménye szerint mégis ki kell aszfaltozni? — kérdezi a küldött türelmesen. Ezen gondolkozni kell, hogy egyetértek-e az újabb véleménynyel. De nem értek egyet. Ugyanis nincs véleményem. Véleménye a Városrendezési Központnak van. Nekem lehet sejtelmem, megérzésem, disszonáns hangom vagy lelkes egyetértésem. Van pacsirtaénekem és csiripelésem. Az én véleményem az, hogy szeretném a Városrendezési Központ véleményét ismerni. Ismerni és hangoztatni. Szeretnék egyetérteni. Szeretném a Városrendezési Központtal közölni a Városrendezési Központ véleményét, hogy tőlem is hallja, mennyire helyes a véleménye Különben mit érnék az önálló véleményemmel? Ha egy rossz tanuló állást foglal a gravitáció ellen, nem szünteti meg a gravitációt, csak megbukik fizikából. — Nem kell az egészet kiaszfaltozni; elég a közepét — jelentem ki. A küldött ember jegyezni kezd. — És miképpen képzeli el, hogy a közepét kiaszfaltozzuk? — kérdezi hivatalos hangon. — A szélin pedig ne aszfaltozzuk ki? Isimét gondolkodnom kell. — A szélétől aszfaltutakat lehet készíteni, a közepe felé — mondom. Ezt újra fölírja. — Hány ilyen aszfaltutat lát szükségesnek? — vallat tovább. — Hármat vagy négyet — mondom elkeseredve. — Esetleg ötöt. Vagy nyolcat. A küldött ember- újra jegyez, majd megkérdezi. — De akkor már az egészet ki lehet aszfaltozni. Nem az a véleménye? Az az érzésem, hogy csakugyan ez lenne a véleményem, ha volna. Viszont tapasztalatom szerint, ha volna, az nem lehetne jó. z csak lehetőség — magyarázom —, a leghelyesebb az volna, ha a Lóvásár teret beültetnék jegenyével, és a közepébe épí- tetnének szükőkutat, A négy sarkába pedig lószobrókat helyeznének el. — Ez a véleménye? — Nem — mondtam —, ez a keresztapám véleménye volt, gyermekkorában. A küldött ember az ajkát rágta, tovább jegyzett. — De mi az ön véleménye? — kérdezte türelmetlenül. Egy pillanatig rábámultam. — Uram — mondtam suttogva —. honnan ismerném a véleményemet? Amióta élek, mindig másoktól tudtam meg. gyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasíigatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak 'megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forirft borravalót is ugyanúgy elfo- godta. amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. — Az asszony az ágyban .feküdt. A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt. Zalán Tibor: Ha követsz is... Ha követsz is úgy kövess szíved partjára ki ne vess Titkom kútjába be ne less ha követsz csak úgy kövess Ha követsz is úgy kövess rongyos ingemért meg ne vess Üres szobában még ne less ha követsz csak úgy kövess Ha követsz is úgy kövess hajamból fűnek el ne vess Fedetlen sebbel meg ne less előttem járj úgy kövess Szenti Ernő: Tették ezt oly természetességgel találkoztam emberekkel kik költészetmentessé nyilvánították ünnepnapjaikat tették ezt oly természetességgel hogy megirigyeltem mosólyukat háttal állásuk tömören tartalmazta mi eddig megközelíthetetlen volt érzékeim számára háttal állásuk értette meg velem a röpke pillanathoz kötődés ősiségét Gaisal Pongrác: EGY MÉRGES ÚR Fekete kabátos úriember utazik a Farkasrétre csikorgó, öreg hegymászó villamoson. Vele szemben tíz-tizenkét éves kisfiú ül. A fekete kabátos úriember őszesszőke, kék szemű, szemöldöke nincs. Fekete kabátját fekete kalap és fekete nyakkendő egészíti ki. A kisfiú, aki vele szemben ül, bazsapiros, kerek képű, jól táp- _ Iáit gyerek. Vadonatúj, prémgalléros bekecs van rajta, mint egy pici bankáron. Kövérkés combjára ráfeszül a hosszú szárú harisnya. Akáf szafaládéra a bőre. A férfi kék szemével a kék al- konyi várost nézi. A gyerek a lábaival kalimpál, izeg-mozog, fészkelődik, az ablak csavarókáját próbálja megforgatni. Csöndesen zümmög is .hozzá. Most nyilván azt képzeli, hogy ő a vezető. A férfi úgy teszi, mintha nem venné észre. Aztán, amikor az ablak megmozdul, hirtelen rácsap a szemével: — Ne piszkáld! A kisfiú elkapja a kezét, zötyög a villamos, a megállókban üríti- szívja az utasokat. A férfi kék szemével a kék alkonyi várost nézi. A gyerek oldalvást, gyáván, ellenszenvvel a férfit. De hosszú az út Farkasrétig. S kibírhatatlanul hosszú az idő ahhoz, hogy egy kisfiú veszteg maradjon. A Joliot Curie térnél újabb kísérletet tesz. Óvatosan kinyújtja kezét a csavarókar felé, és az ujjaival, éppen a kisujjával, újra birizgálni kezdi. A fekete kabátos férfi e mozdulat láttán elvörösödik. Sápadt arca vértolulást kap. Mintha a nyakkendőjét hirtelen meghúzva, ültében kezdenék fojtogatni. — Rohadt kölyök! — sziszegi. — Nem megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá? Hányszor mondjam még? Ha az apád lennék, megtanítanálak. .. ügy szájon vágnálak. hogy kitörne a fogad!... A ■hang olyan fenyegető, oly út- szélien durva a vétség súlyához képest, hogy a villamosban mindenki megdermed. Csöndben utazunk tovább. A fekete kabátos úriember, a kövérkés gyerek és mi. többiek. A temető előtti megállóban egy macskabundás nő sodródik mellénk. — Jó napot, Czukor úr! A fekete kgbátos úriember némán megemeli a kalapját, feláll, leszállni készül. — őszinte részvétem — mondja a macskabundás nő. — Köszönöm. — Hány éves is volt. — Tizenkettő — mondja a feketekabátos úriember. Összeállította: Rékasy Ildikó
