Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
1981. MÁRCIUS 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A fővárosban: Bemutatkozik a Jászság Magyar tájak, magyar ízek címmel jászsági gasztronómiai hetek kezdődtek Budapesten a margitszigeti Thermál Hotelban, ahol március 29-ig naponta jóné- hány jászsági étel szerepel az étlapon, egyebek között olyan már-már elfelejtett ételek, mint a cibereleves, vagy a tejfölös mocok. Az ételbemutatóval párhuzamosan a szálló halijában helyet kapott egy gazdag kiállítás, mely a Jászság történetét, népi kultúráját dokumentálja. Parasztszoba, a régi konyha eszközei, a jászsági népviselet gyönyörű darabjai, eredeti dokumentumok és a Lehel kürtje is látható a Jász Múzeum által rendezett kiállításon. A tájegység mai élő művészetét Varga József, Mu- hari László, Szilágyi Dezső faragásai, Kalla Miklós kádármester hordói, Gecse Árpád, Sáros András Miklós, Benke László képei reprezentálják. A bemutatkozásból nem hiányzik a folklór sem — a hétvégeken pávakörök, cite- razenekarok, gyermek játszó csoportok lépnek fel a szálló éttermében. Felvételeink a kiállított anyagról készültek. TKL. ANYANYELY ________ ____ÉS MŰVELTSÉG J egyzetek egy verseny ürügyén Ahetvenes évek elejétől egyre nagyobb figyelem, érdeklődés kíséri a mai magyar nyelvhasználatot, az anyanyelvi műveltségünk helyzetét. A szakemberek egy része aggasztó méretűnek tartja a nyelvhasználatban elharapódzó beszédhibákat, helytelen nyelvtani szerkezeteket, általában a beszédkultúra színvonalát. Ugyanezek az elmarasztalások fellelhetők a szélesebb közvéleményben is, s elsősorban az iskolát teszik felelőssé érte. Noha, mint ahoay azt az MSZMP XII. kongresszusán a Központi Bizottság beszámolója is megfogalmazta: „A műveltség megalapozása, a tudásváigy felkeltése, anyanyelvűnk ápolása, a kulturális értékek terjesztése, az önművelés ösztönzése nem az oktatás, a művelődés belügye. hanem elválaszthatatlan az egész társadalom fejlődésétől.” Az általános műveltség nélkülözhetetlen alapja az anyanyelv, s a személviséa nevelésének legfontosabb eszköze. így az iskolai munka alfája és ómegája is az anyanyelvi neveié« Ennek a felismerésnek következményeként az új oktatási-nevelési tervekben igen fontos szerepet kapott a magyar nyelv tanítása. Az új dokumentumokban — szerencsésen — a nyelvtanközpontú oktatás helyett a nyelvhasználat megalapozása, fejlesztése a legfőbb célkitűzés. Míg a korábbi iskolai anyanyelvi nevelés nagyobb részt az írott nyelvvel foglalkozott, az új oktatási-nevelési tervek élőbeszéd-központúak. nem mellőzve természetesen az ezzel szorosan összefüggő nyelvtani szabályok elsajátíttatását, hiszen a kettőt nem is lehet szétválasztani. Az új dokumentumok bevezetése önmagában valószínűleg nem oldja majd meg a nyelvhasználat minden gondját, de vitathatatlanul jól szolgálja a beszédkultúra fejlődését. A különböző tanulmányi, vers- és prózamondó-versenyek tapasztalatai legalábbis erről győznek meg. Évről évre megrendezik a már hagyományos. Petőfi Sándorról elnevezett vers- és prózamondóversenyt a megye szakmunkástanulóinak, a diáknapok számos bemutatóin szintén a beszédkultúrából vizsgáznak a középiskolások. Emellett jó néhány országos „nyelvművelő” versenyen is részt vesznek fiataljaink, s nem akármilyen sikerrel. Kazinczy-díjasok, a tanulmányi versenyek élvonalában végzett diákok öregbítik a megye oktatásügyének hírét. A versenyek értékelésekor már az is hagyomány, hogy . az előző évekkel összehasonlítva rendszerint fejlődést állapítanak meg a zsűrik szakemberei. Ami feltétlenül igaz is. ugyanakkor aligha vonatkoztatható a nagyobb többségre. A versenyekre ugyanis minden iskola a legjobb tanulóit küldi el. s ennek ellenére az általános -javulás mellett elképesztő produkciókkal is találkozunk. A napokban rendezték meg például szakmunkástanulók részvételével a „Szép magyar beszéd” országos verseny megyei döntőjét, amelyen igen változó színvonalú bemutatkozásokat láthattunk, hallhattunk. A szabadon választott mű felolvasása általában jól sikerült, de a kötelezővel már nehezen birkózott meg egyik-másik versenyző. Néha a szövegértelmezés mellett még az olvasás is gondot okozott. A helyzet iróniája, hogy az akkor nyilvánosságra hozott kötelező műben Kodály Zoltán éppen anyanyelvűnk ápolására figyelmeztet. A szakmunkásképző intézetek mindhárom évfolyamán bevezették már az új oktatási-nevelési terveket, a kívánatos eredmény ezúttal mégis elmaradt. Természetesen egy kevésbé sikeres versenyből nem lehet általánosítani. Számos egyéb oka lehet, talán az időpont sem volt szerencsés. hiszen a tavasz a versenyek „kampánya” — diáknapok, vetélkedők, tanulmányi versenyek, küzdelem a Szakma kiváló tanulója címért. Nem túl célszerű a versengéseket két-három hétre koncentrálni, hiszen ez nemcsak a színvonal rovására mehet, hanem- elvesztheti varázsát maga a verseny is. Mi öröme lehet a szereplésben annak a tanulónak, aki egyik helyszínről szinte beesik a másikba, énekel a kórusban, majd verset mond? Melyikben tud teljes értékű produkciót nyújtani? A versenyek pedig sok egyéb mellett igen jól szolgálhatják a beszédkultúra fejlődését is. Hiszen legyen az vetélkedő, vers vagy prózamondás, éneklés vagy irodalmi színpadi előadás, minden alkalommal az anyanyelv ismeretéből is vizsgáznak a diákok. Akárcsak máskor, iskolában, otthon, utcán vagy üzletben, ugyanúgy, mint bárki más. S ezeknek a „vizsgáknak” a tapasztalataiból vonják le az elmarasztaló következtetést a szakemberek, s a közvélemény a nyelvhasználat helyzetéről. A Magyar Tudományos Akadémia egyik, nyelvészekből és pedagógusokból álló. csoportja hasznos tanulmányt készített tavaly anyanyelvi műveltségünk színvonaláról, s fejlesztésének lehetőségeiről. A féladatok között az első helyre került, hogy „közvéleményünkben tudatosítani kell a társadalmi és a nyelvi kulturáltság szoros összefüggését, hiszen az anyanyelvi műveltségnek a nemzeti és társadalmi önismeret szempontjából óriási ;elentősége van, s a helyes nyelvhasználattal erősítjük a társadalom demokratikus vonásait is.” A javaslat tulajdonképpen összegzi az anyanyelvi nevelés lényegét, előrehaladásunk szempontjából aligha mellőzhető jelentőségét. Tál Gizella Bartók Béla r Ujszászon-Megjelent a Társadalmi Szemle márciusi száma A folyóirat vezércikke A szovjet nép és az egész emberiség javára címmel az SZKP XXVI. kongresszusának jelentőségét méltatja. Hajdú János a népfrontkongresszus alkalmából szövetségi politikánk történelmi tanulságait összegzi, s a szocialista demokrácia érvényesüléséről, főleg pedig továbbfejlesztéséről fejt . ki friss, előremutató gondolatokat. Népesedési helyzetünkről, valamint pártunk népesedéspolitikai céljairól és eszközeiről szól dr. Kiinger András tanulmánya. Dr. Lőkkös János a lakosság jövedelmének és fogyasztásának alakulása című írásában az 1976 és 1980 között végbement folyamatokat és a VI. ötéves tervidőszakra várható fejlődést mutatja be. Dr. Cravero Róbert a lakossági infrastruktúra fejlesztésének főbb jellemzőit tekinti át cikkében. Gazdaságpolitikánk fontos kérdéséről szól Dr. Frey Mária tanulmánya, amelynek címe; az ipari termelés ingadozása és a foglalkoztatás hatékonysága. Patkó Imre, az Amerikai Egyesült Államok külpolitikai taktikájának változását elemzi: hogyan és miért váltotta fel az „emberi jogok” kampányát a „nemzetközi terrorizmus” elleni harc jelszavának meghirdetése. Agárdi Péter Művészi érvény, társadalmi illetékesség és kritika című írásában művészeti-szellemi életünk fontos kérdéseit taglalja, kapcsolódva Pándi Pál A realizmus igényével című könyvéhez. A Politikaelmélet sorozat Forgács Imre tanulmányával folytatódik; az írás a politikai .pártok polgári elméleteit boncolgatja. A művelődéspolitikai jegyzetek között Vadas József Gazdálkodás a tehetséggel című és Lendvai L. Ferenc Életfor- maváltás és zenei közízlés című írását olvashatjuk. Szinte a tizenkettedik órában indult útnak a két „kincskereső”: Kodály és Bartók, hogy ösz- szegyűjtse, s így megmentse népdalainkat. Bartók az 1910-es években járt Szolnok megyében, s négy helységet keresett föl népdalgyűjtő útjain. Besenyszögön 11, Jászberényben 29, János- hidán 46, Űjszászon 155 népdalt gyűjtött. Az 1970-es évek elején Bartók népdalgyűjtő útjainak nyomában kutatni kezdtem, hátha van még olyan szem- és fültanú. aki találkozott Bartók Bélával, aki énekelt neki. Besenyszögön, Jászberényben, Jánoshidán sajnos nem akadtam ilyen személy nyomára. 1970 őszén mégsem hagyott el végleg a szerencse. Szolnokról utaztam Jászberénybe, s a vonaton egy újszászi embertől hallottam, hogy él ott egy idős asszony. Bátor Mihályné, — a falúban a leánykori nevén Varga Borosának hívják —. aki Bartók Bélának is énekelt. Felkerestem, Űjszászon, az Erkel Ferenc utca 10. számú házban találtam rá. Elmondtam mi járatban vagyok. Barátságosan fogadott, kérdéseimre szívesen válaszolt. — Itt láttam meg Űjszá- szon a napvilágot, idevalósi vagyok, de még az ükszüle- im is itt születtek. Már gyermekkoromban is nagyon szerettem énekelni... Az elemi iskola elvégzése után a Kóh- ner báró uradalmának a kertészetében dolgoztam. Egy napon a báróné felhívatott. s azt mondta, hogy ezután a mosókonyhában fogok dolgozni. Ott jól éreztem magamat. mosás, vasalás közben állandóan énekeltem, így könnyebben ment a munka. A báróné az énekemmel nem sokat törődött, az volt a fontos, hogy a munkámat jól elvégezzem. Egyszer aztán nagyon meglepődtem, mert azért hívattak. hogy énekeljek. Egy számomra ismeretlen, barátságos emberhez vezettek a szobába. Bemutatkozott, Bartók Béla a nevem, — mondta — és kezet fogott velem. Arra kért. hogy énekeljek neki népdalokat. Nem volt nála felvevőgép. fonográf, amíg én énekeltem, ő állandóan jegyzett az ötvonalas papírokra. Képzettje el, 155 népdalt énekeltem, s azt mind lejegyezte. Jaj. el ne felejtsek valamit megmutatni. — mondta, s odalépett a szekrényhez. — Nézze csak. 1924-ben elküldte nekem Bartók Béla a Magyar népdal című kötetét. De van ám ebben egy meglepetés is, egy érdekes dalszöveg, amit Bartók Béla rólam meg az uramról szerkesztett a Virágéknál ég a világ című dal dallamára. A 124. oldalon valóban a következő szöveg olvasható: 1. Varga Borosa kalapjába Fölforrott a tej magába. 2. Azért forrott föl magába, Bátor Mihály odavárja. 3. Bátort Mihály arany gólya Rászállott az aranytóra. 4. összeszedte a békákot, Ropogtatta, mint a mákot. Ezután Borcsa néni egy kopottas füzetet vett elő, melybe 702 népdalt. tréfás dalt és nótát jegyzett fel. Külön megjelölte azokat a dalokat. . melyeket Bartók Bélának is elénekelt. Megkértem én is, énekeljen el a listán szereplő legszebb népdalok közül néhányat. Nem kellett sokáig biztatni, szép, csengő hangon énekelt az akkor 77 éves asz- szony: 1. Ez a ló, ez a ló, Ez a sárga csikó. Ez az Őrei báró Méneseiből való. 2. Megkötöm lovamat Szomorú fűzfához, Lehajtom fejemet Két első lábához. 3. Lehajtom fejemet A babám ölébe, Hullajtom könnyeim Rózsás kötényébe. Elmondta azt is, hogy mint műkedvelő több mint 100 darabban énekelt, játszott, és táncolt. Ha jókedve van, még ma is énekel a saját maga szórakoztatására, visz- szaidézve a régi időket s azt a napot is, amikor 1918-ban Bartók Bélának énekelt. 1978-ban egy újszászi utam alkalmából újból felkerestem az Erkel Ferenc utca 10. számú házat, hogy meglátogassam Borcsa nénit, de már hiába. A járókelőktől tudtam meg, hogy Varga Borcsa néni Budapestre, a lányához költözött, s nem régen hosz- szú betegség után elköltözött az élők sorából. Most a Bartók-centenári- um évében illő felidézni Borcsa néni — ez évben 88 éves lenne — és népdaléneklő társai emlékét, akik ápolói és megőrzői voltak népdalkincsünknek, s lehetővé tették, hogy e kincs a jövő nemzedékek számára is fennmaradjon. Rápolthy Viktor
