Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

*

1981. FEBRUÁR 1.

Irodalom» művészet

9

bor érkezett a szobába. Felkapcsolta a lámpát, körülnézett, táskáját az asztalra tette. Megdörzsölte a kezeit. Kellemes meleg volt odabenn. Az ablakból a turistaház udvarára látott, ahol a hóban sílécek és szánkók nyomai kanyarogtak. Kiválasztotta az ágyát az ajtó és az ablak között. Erre mindig gondosan ügyelt. Az sem jó ugyanis, ha huzatban alszik az ember, mert reggel fejfájással ébred, zúg a füle, eldugul az orra, de az sem, ha melegben, amikor izzadva forgolódik, amíg kiszáll az álöm a szemeiből. Aztán már csak szenvedés az egész.

Tudta, hogy két idegen jön még.

— Zalai József vagyok — mutatkozott be meghajolva a belépő idegen. Sovány, csontos arcú ember volt, nagy fülekkel, amelyek sehogyan sem illettek a fejéhez. Hatalmas, lapátfülek voltak, mintha kölcsönkapta volna őket. Sportszatyrát letette maga mellé a földre, nyakáról letekerte a hosszú sálat, leemelte sísapkáját a fejéről, és ki- gamibolkozott. Cipőjéről leütögette a havat Kezet nyújtott és elmosolyodott — Milyen barátságos ez a szoba.

Hülye pojáca, gondolta Kovács Tibor, ha ez neki barátságos.

— Melyik a maga ágya? — kérdezte Zalai.

— Ez — mutatott a sajátjára Kovács Tibor.

— Akkor én azt választom. — Zalai sportszatyrát az ablak alatt álló ágyra tette. Nagy ételcsomagokat vett elő, kenyeret kolbászt, paprikát sajtot. Egy nylonzacskóban uborkát is. Külön bőrtokból bicskát. Mindent gondos mozdulatokkal kicsomagolt és az ágyon ülve enni kezdett

— Bocsánat, nem zavarom? — kérdezte közvetlenfcedve Zalai.

— Nem, tessék csak — mondta rosszkedvűen Kovács Tibor. Gyűlölte a beszédes embereket,- akik minden váratlan helyzetet felesleges fecsegéssel töltenek meg. Végigfeküdt az ágyon, hogy pihen- hentesse a bokáját. Lehunyta a szemét, de nem tudott szabadulni a hangóktól. Zalai puhán magához ölelve szelte a kenyeret, fröcsögve harapott az uborkába, és kegyetlen harapástokkal, a héját ropogtatva falta a kolbászt.

— Megkínálhatom? — kérdezte Zalai.

— Köszönöm, már vacsoráztam.

— Odalenn?

— Igen.

Zalai nagyot nyelt.

Én nem szeretem a nyilvános éttermeket Nem mintha különösen finnyás lennék, de nem szeretem. A semmirekellő pincéreket,

akik csak csalni tudnak. Különösen az ilyen helyeken, kérem. Nekem elhiheti. Tisztességes ember nem jön ilyen helyre pincérnek. Csak az alja. Nem olyan embernek való ez, aki megszokta a házi kosztol Maga nős ember?

Odze György:

Férfiak,

egymás

között

— Ha azt mondom, hogy semmi köze hozzá megsértődik, gondolta Kovács Tibor, és egész éjjel horkol majd.

— Igen — felelte végül.

— Gondoltam, kérem. Azonnal gondoltam. Nem kér mégis egy falatot? Nekem is jobban esik, ha nem eszem egyedül.

— Már vacsoráztam. — Dühös volt magára, amiért válaszolt Zalainak. Most azt hiszi, majd, mindent tud róla. Bekerült a skatulyába, amelyen az áll: Nős ember, aki unja a korán megöregedett feleségét ezért téli hétvégeken síelni jár. Külön skatulya, nem először érezte magát benne, tehetetlen mozdulatlanságban. Mennyi mindent kellene elmagyaráznia Zalainak, hogy megértse. Ismernie kellene Lázár Bettyt, aző negyvenhat éves feleségét, a tehetségtelen kis- • városi színésznőt, aki nem áldozta fel a karrierjét egy gyerek miatt. Tehetségtelennek tartott minden rendezőt és színigazgatót, akik közül egy sem ismerte fel benne az új Blaha Lujzát. Hajnalba nyúló összejöveteleken vettek részt, ahol Lázár Betty a legbanáldsabb módon, szódacsinálás közben csókoló- zott a vendégeivel a konyhában. Te sohasem értetted meg a művészeket, mondta Betty. Az égre emelte ilyenkor a tekintetét, és a homlokára csapott. Hogyan is mehettem hozzá egy ilyen földhözragadt újságíróhoz, kérdezte magától.

Azután a főszerkesztő szeretője lett.

Na és. Lefeküdtem vele. Jogom van az élethez. Jogom van ahhoz, hogy ne éljek úgy, mint egy öreg csataló. Ez természetes, felelte Kovács Tibor, és összeszedte a ruháit. Elköltözött.

— Maga is nős? — kérdezte. Zalai felnézett az utolsó falatokból,

és megörült a váratlan, új fecse- gési lehetőségnek. Azonnal • hozzákezdett a meséiéihez.

— Most másodszor. Először elváltam, aztán újra megnősültem. De mondhatom magának, nagy szerencsém egyik esetben sem volt. Az első feleségem ugyanis egy szajha volt. Neki az már a második házassága volt, egy városi patikus szeme akadt meg rajta, és ő vitte fel a városba. Nagyon szép asszony volt. Aztán a férje rájött, hogy megcsalja a segédjével a patika raktárában. Szerencsétlen ezt nem bírta elviselni, és felkötötte magát. Megmaradt a patika, amibe beszálltam, új segédet vettem fel, aki már a második nap megkefélte a feleségemét. Kirúgtam, a pasast is, meg a feleségemet is. Tönkrement a patika, mindent elölről kellett kezdeni. Viszont nem kötöttem fel magam.

Kovács Tibor óvatosan, a bokáját kímélve, oldalra fordult. Zalai az ágyon ült. ölében még az utolsó falatok, amelyeket az elrontott első házassága miatt nem tudott megenni.

— A második feleségem — folytatta — kiváló asszony lett volna, de nem sokkal az esküvő után meg kellett operálni. Női baj. Azóta nem egészséges. Tudja, nem beteg, de nem is egészséges. Semmilyen állapot.

Kopogtak. Mindketten az ajtóra néztek. A belépő fiatalember harmincéves lehetett, kis csomagját a hóna alatt tartotta. Bojtos sísapkája alatt göndör hajfürtök. Vidáman mosolyogva nézett körül.

— Jó meleg van itt — mondta, és a kályha mellé állt. — Sipeki vagyok — tette hozzá. — Enyém a harmadik ágy.

— Ott a sarokban — mondta Zalai József.

— Az a legjobb — válaszolta Sipeki. Levette a sapkát, és megrázta a fejét. — Az urak nem választottak valami szerencsésen.

Lehúzta a bakancsát, és nagyokat nyögött hozzá.

— Nem ultizunk egyet? — kérdezte.

— Nem — felelte Zalai.

— Csak filléres alapon gondoltam. Nem kell megijedni.

— Mindenféle kártyajátéknak elvből ellene vagyok — mondta Zalai.

— Miért? — kérdezte komoly hangon Sipeki,, miközben átment a szobán, és leült az ágyra.

— Mert nem az értelmi képességek, hanem a szerencse dönti el ki győz és ki veszít. Én csak azokat a vetélkedéseket szeretem, amelyekben az emberi értékek ösz- széhasonlfótása érvényesül,

— Csak játszani szeretnék — mondja Sipeki. — Nem akarom magával összehasonlítani az emberi értékeimet.

Egy ideig nézték egymást Zalai nem tudta újrakezdeni az evést.

— Szívesen sakkozom is — mondta Sipeká.

— Sakkozni nem tudok — válaszolta Zalai mérgesen.

Sipeki megvonta a vállát, és rágyújtott. Zalai József hátrafordult

— Kérem, ne gyújtson rá, amíg vacsorázok — mondta. — Az illem egyébként úgy kívánja, hogy kérjen engedélyt a szobatársaitól, ha rá akar gyújtani.

— Nem sürgős — felelte Sipeki, és elnyomta a cigarettát.

Mindhárman hallgattak. Zalai rosszkedvűen befejezte a vacsoráját, a maradékot összecsomagolta a szalvétájába, megtörölté a bicska pengéjét, és visszatette a bőrtokba. A morzsákat a sarokban álló szemétkosárba söpörte. A csapnál egy pohár vizet ivott.

— Most rágyújthat — szólt Si- pekinek.

— Nem dohányzom — felelte a fiatalember.

— Velem maga ne hülyéskedjen — mondta Zalai, kezében a fogmosópohárral, amiből ivott. — Nem vagyok a haverja.

Sipeki elmosolyodott, talán csak a száját húzta el. Végigfeküdt az ágyon, behunyta a szemeit.

— Mit szól ehhez? — fordult Zalai Kovács Tiborhoz. — Hülyét akar csinálni belőlem.

Kovács Tibor nem szólt semmit.

— Amikor cserkészkoromban szobaparancsnok volltam. tudja, hogyan büntettük az ilyen pimasz frátereket? — kérdezte tőle Zalai.

— Nem tudom — felelte halkan Kovács Tibor.

— Mondhatom, alaposan elbántunk az ilyen pimasz fráterekkel. Cipőpasztát kentünk a kezére és a lábára. A különösen pimasz frátereknek még a száját ás bekentük cipőpasztával. Éjszaka, amikor aludt. Azokkal bántunk így, akik szembeszegültek a közösség akaratával. Mert ott még volt közösségi szellem.

— Ott volt — motyogta félálomban Kovács Tibor. Megpróbálta elfelejteni a sajgó bokáját, a szuszogva vetkőző Zalait, a cipőpasztával bekent cserkészeket, akik szembeszegültek a közösség akaratával. A főszerkesztőt, akinek egyszer meglátta a gatyáját a szék támláján.

Z------------------- alai lefeküdt, egy

ideig morgott még, amiért az ágynemű piszkos, és morzsák vannak a lepedőn, aztán már csak egyenletes horkolása jelezte, elaludt. Kovács Tibor a hátára fordult, az álom hirtelen elmúlt a szemeiből, örült a csendnek.

— Nincs pardon — mondta még az apja, igaz, inkább csak magának. Álomból ébredhetett éppen, pár másodperces eszméletlen trillát aludt csak. Ajka nedves volt, hálóköntöse gallérja is, kétoldalt.

Az ötödik napon aranysúlyúak vetélkedtek. •

— Micsoda izompacsirták! — ál- mélkodott a férfi.

— Egészen kilógnak a képből — figyelmeztette a felesége.

— Tisztára. Mit ki nem találnak! Valami baj lesz egyszer az atommal. Ezek mindent összeku- tyulnak. Megfigyeltem, azóta van

így— Azért értik a dolgukat — mondta az asszony.

— Kik? — emelte fel a hangját a férfi. Kik értik a dolgukat?

— Hát úgy az emberek a világban mindenfelé — mondta az asszony.

— Nem oda, Buda! — felelte a férje, még mindig emelten. — Mindent összekutyulnak. Ez a kép is majdnem a plafonig ér. Kilógnak belőle a palik, hallottál már ilyet? Bolond ez a szerkenytű.

— Elmehetek? — kérdezte a fiú.

— Ne maradj sokáig — mondta az anyja. — Kössél sálat a nyakadra. Hideg lesz, bemondta a meteorológia.

— A Moldoványi Ákos mondta be — magyarázta az apa. — Az a pali a légiós könyvével, az találja ki a rendőrvicceket, de neki szabad, mert ő is az.

Az asszony egyetértett.

— A meteorológiát azt nem tudják,

— Na látod! — oktatta a férfi. Hol ilyen paróka, hol olyan paróka. de a meteorológiát azt nem tudják, tisztára, mint a régi világban.

— Akkor sem tudták? — nézett rá az asszony.

Nem kapott választ, mert a férfi elszenderedett.

Következett a hatodik napon a platinasúlyúak nagy versenye.

Dienes Eszter:

Szüret után KedveseMnél

Kerted alján barna pettyek: szénaboglyák hemperegnek.

Két szőlőtő halkan neszez; pohárt matat a két kezed.

Október van.

Csillag a csillagát hívja. Karón a szőlő, földön a szilva.

Most játsszuk el, mit érdemes

[még!

Hogy kalitkánkba belóg az ég. Hogy van valahol egy Félkész- [tartomány,

és csillagcsordánk léptet a felvert út porán.

A bejárók felett almaillat, és érett holdat himbál a meggyfaág.

Szabó Tamás: Hajnal

— Azannya köcsögit! Álmélko- dott a férfi. — Ezek már a plafonig érnek. Volt egy barátom, Schimanek, az sváb volt, de bíz’ isten, egy szót sem tudott németül.

— Semmit sem tudott németül? — nézte az asszony fürkészően.

— Semmit hát. ha mondom. Ügy is hívtuk, hogy a Maxi.

— Azért, mert nem tudott németül? — faggatta az asszony.

— Azért is, meg másért is — magyarázta a férje. — Meg vannak veszve az atommal. Egy szép napon aztán passz, végeztem, hatszáz.

— Elmehetek? — kérdezte a fiú.

— Ne maradj sokáig — mondta az anyja, —, kössél sálat a nyakadra. Bemondta a meteorológia.

— Hogy kössek sálat? — mondta halkan a fiú. — Lehetetlen. Ilyet a meteorológia nem mondhatott.

— Ne okoskodj, hékás — szólt' rá az apja. — Anyád meg én csak a javadat akarjuk.

— A meteorológia nem mondhatta, hogy kössek sálat — mondta a fiú, tűnődve, maga elé.

— Ne maradj sokáig — ismételte meg az anyja.

— Kezicsókolom — mondta a fiú.

— Ez nem jön vissza — mondta az asszony.

— Egy bolond százat csinál — bólintott a férfi. — Majd hazahúzza a bendője. Tudom én, hogy van az.

z asszony vállat vont. Locsolni kezdte a virágokat. Majd az ablakhoz lépett. Integetni akart, de moz- duláta félbemaradt, az utca üres volt. Itt-ott kóbor fények érvényesültek, máshol is nézték a súlyemelő-világbajnokságot.

Aztán eljött a hetedik nap.

Összeállította: Rékasy Ildikó

Abody Béla:

SÚLYEMELÉS

özépen. a képernyő, mögötte drótok kacskaringó- zása, feltételes módban, jobbra-balra Mikulás-virág, filodendron, kaktuszok.

— A hétfáját — mondta a férj.

— Ezek aztán győzik!

— Meg ne szakadjanak — aggódott a felesége.

— Nem szakadnak meg — állította a férj. Ezek aztán nem szakadnak meg. Győzik szuflával.

— Félnehézsúly? —kérdezte a felesége.

— Az ám! — erősítette meg a férj. — Félnehézsúly.

— Meg ne szakadjanak — mondta a felesége.

— Azért a Papp Laci az más volt — állapította meg a férj. — Igaz, hogy az bokszoló volt, ezek meg súlyemelők.

— Elmehetek? — kérdezte a fiú. Rebbenékenyen ült a szék szegélyén, mint egy madár; ideiglenesen.

— Ne maradj sokáig — mondta az anyja. — Kössél sálat a nyakadra. Hideg lesz, bemondta a meteorológia.

— Nem tudnak azok semmit — állapította meg az apja, szabály- sértő félfordulattal, maradjon a látvány, de a fiához is szóljon. — Az atomtól van. összekavarták ezek még az időjárást is. Addig játszanak, amíg egy szép napon felrobban az egész földgolyóbis, és akkor fuccs, nézhetünk, ahányan csak vagyunk, egytől egyig.

— Igen — mondta a fiú. — Egy szép napon nézhetünk egytől egyig.

— Na azért — nyugtázta az apa.

— Ne vigyél kulcsot, múltkor is elvesztetted, már csak kettő van ösz- szesen. Ott lesz a lábtörlő alatt.

Másnap a nehézsúlyúak mérkőztek.

— Ezek még nagyobb palik — mondta az apa. — Nekem egyszer volt egy kollégám, még a Nikex- ben, meséltem is róla.

— És? —' kérdezte a felesége,

— Mit és? Az is mindig fülvédöt viselt és úgy izzadt, mint ezek.

— Ezek nem viselnek fülvédőt — mondta az asszony.

— Nem azt mondtam, hogy ezek fülvédőt viselnek, fiam. Az a kolléga, az viselt fülvédőt mindig.

— De nyáron, ugye, nem? — érdeklődött az asszony félénken.

— Mit beszélsz! — intette le a férje. — Bolond az, aki nyáron fülvédőt visel. Mi a francnak viselne az ember nyáron fülvédőt?

— Elmehetek? — kérdezte a fiú.

— Ne maradj sokáig — mondta az anyja. — Kössél sálat a nyakadra. Hideg lesz, bemondta a meteorológia.

— Nem tudnak azok semmit —. állapította meg az apja. — A Kud- lik Julinak is mindennap más parókája van.

— Nem az a meteorológus — kockáztatta meg az asszony.

— Az mindegy — mondta a férfi. — Láttam Széplakon a tévéstrandon. Fiatal koromban én is udvaroltam egy színésznőnek. Dugd be a füledet, srác! — kacsintott a fiára.

— Ne bolondozz, már, apus — mosolyodott el az asszony.

Harmadnap az ólomsúlyúak küzdelmét sugározták.

— Hogy ezek mit ki nem találnak! — álmélkodott az apa. — Ölomsúly. Ki hallott már ilyet!

— Még a nehézsúlyúaknái is nehezebb — állapította meg a felesége.

— Régen azért más volt — fűzte hozzá a férfi.

— Elmehetek? — kérdezte a fiú.

— Ne maradj sokáig — mondta az anyja. — Kössél sálat a nyakadra. Hideg lesz, bemondta a meteorológia.

— Ez olyan, mint a front — fűzte hozzá az apa. Az én időmben még nem volt front. Hideg front meg meleg front. Játszanak az atommal. Papp Laci az más volt.

— Papp Laci bokszoló volt. Magad mondtad — csillapította az asszony. — Ezek súlyemelők.

— Persze — enyhült meg a férfi. — Én nem mondom, amit egyesek, hogy a mai fiatalok között egy sincs rendes. Tisztára embere válogatja. Akkor például a bő szárú nadrág volt a divat.

A negyedik napon uránsúlyúak versengtek.

— Netene! — hökkent meg a férfi. — Ezek még nagyobb dro- medárok, ezek az ipsék.

— Ügy látom, valamivel nagyobbak is, mint a képernyő — vélekedett az asszony.

— Valamivel nagyobbak — mondta a férje. — Nem tudom, hogy csinálják, de valamivel na- gyóbbak. Én egyszer láttam a Nudlik Julit Tihanyban a tévéstrandon.

— Azt mondtad. Széplakon —figyelmeztette csendesen az asszony.

— No és? — fortyant fel a férfi. — Itt is meg ott is nem lehetett? Te is voltál nyaralni Almádiban kétszer, aztán mégsem mondom.

— Mit? — kérdezte az asszony.

— Hát csak — zárta le az ügyet a férfi. — Megtörténik a világban sok minden.

— Elmehetek? — kérdezte a fiú.

— Ne maradj sokáig — mondta az anyja. — Kössél sálat a nyakadra. Hideg lesz, bemondta a meteorológia.