Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
10 Ratalokról-fiataloknak 1981. FEBRUÁR 1. Pályaválasztás kérdőjelekkel Szakmakínálat, csak fiúknak! Ez Is „szakma! karrier* Mit tegyen a fiatalember, ha munkájára nincs szükség? Júlia, Margit, János, Ágnes, Anikó, Zsolt és a többiek, akik vágyaikról mesélnek Tiszafüreden az idén a három negyedikes gimnáziumi és a hat, végzős, általános iskolai osztályban közel 250 diák fejezd be tanulmányait. A hogyan tovább mindig kockázattal, izgalommal jár. Főleg akkor, ha a lányok részére szakmatanulásra helyben alig nyílik lehetőség. Mi lesz velük, hogyan alakul a sorsuk, merre sodorja őket az élet? A Kiss Pál Általános Iskola 8. b osztályában 12 fiú és 12 lány tanul. Az osztály és az iskola legjobb diákja Barna Júlia. — Szolnokra jelentkezem a Tiszaparti Gimnáziumba, mivel ének-zenével szeretnék foglalkozni. Igaz, a matematikát is kedvelem, és bevallom, nehéz volt a döntés. Alaposan készülök a felvételire, semmit se bízok a véletlenre. Szabó Béla afféle erős közepes, gyenge négyes eredményeket produkált eddig. — Villanyszerelőnek megyek, mert szeretek barkácsolni, bütykölni. Tudom, erre a szakmára mindenképpen felvesznek, viszont a középiskola nehéznek tűnik az én bizonyítványomhoz. Négyen maradnak Béla itthon marad. Nem így Bodó Éva, aki a szolnoki kereskedelmi szakközépiskolában látja vágyai netovábbját. Erdei Ferenc hangszerkészítő, Nagy Margit fodrász, Kovács János autószerelő szeretne lenni. Akárhogy is számolom, itthon mindössze négy, vasas szakmát tanuló fiú marad. Ha marad. A többiek itthagyják a települést. Változatlanul „sláger” a kereskedelmi, egészségügyi, köz- gazdasági szakközépiskola, hiszen ebből az osztályból 8 lány is hasonló intézménybe jelentkezik. Igaz, közöttük gyengébb tanulók is akadnak, de próba szerencse alapon ők is nekivágnak a lehetőségnek. És ha nem sikerül a dédelgetőt terv? Kurucz Mihályné osztályfőnök már ismeri a receptet. — Akkor marad a gimnázium. Hozzáteszem, néhány kivételtől eltekintve reálisak ezek a döntések. Más dolog: hányszoros túljelentkezés lesz a favorizált iskolában, mert ha sok a pályázó, a jó négyesek közül is válogatnak. Ügy érzem, a fiúk reálisabbak, hiszen egy szakmára mindig biztosabb a felvétel, mint egy „ostromlott” szakközépiskolába. Ami a helybeli szakmunkásképzést illeti, ez az iskola a karcagi intézmény kihelyezett tagozata, és jelenleg is másfélszáznál több tanuló jár a három évfolyamra. Géplakatosokat, szerkezetlakatosokat, hegesztőket és esztergályosokat képeznek itt. Hozzátéve : a lakatos szakmákat a fizikai igénybevétel miatt nem ajánlják a lányoknak. Igaz, a frontáttörés azért már elkezdődött. hiszen nyolc lány is akad az esztergályos és a hegesztőtanulók között. Ráadásul általában ügyesebbek is a fiúknál. És mi újság a helyi középiskolában? A 4. a osztály látszatna 22, fele-fele arányban tanulna^ itt is a fiúk és a lányok. Ami a kollektíva tudásszintjét illeti: afféle közepes, amelyben főleg a 11 lány zöme szeretne valamilyen felsőfokú intézménybe bejutni. Érthető, mivel négy éven át ők voltak a szorgalmasabbak, így a lehetőségeik is biztatóbbak. Szalontai Klára például jeles tanuló. — Megpróbálok bekerülni az “■ orvostudományi egyetemre. Ha nem sikerül, egy évet dolgozom a klinikán, és jövőre újra jelentkezem. Sokat számít a bizonyítvány Fodor Ágnes és Barna Anikó is hasonló terveket forgat a fejében. A fiúk viszont alacsonyabbra tették a mércét, már csak a várható érdemjegyek miatt is. Kamionszerelő, autószerelő, növényvédő-repülőgépveze- tő, műszerész: röpködnek a levegőben. Egyedül Szilágyi Zsolt pályázik közülük egyetemre. Füreden egy akar tovább élni, a többi fiú máshol szeretne boldogulni. Még érdekesebb a kép, ha a szerényebb képességű 4. b osztály terveiről érdeklődünk. A 17 lány, két-három kivétellel közepes vagy ennél is gyengébb tanuló, mégis kilencen szeretnének valamelyik főiskolára, egyetemre felvételizni. — Ha nem sikerül — mondja egyikük —, az sem baj. Férjhez megyek, és majd elhelyezkedem valahol. Valahol igen, de hol? Legfeljebb gyermekgondozási szabadságát töltő kismamát lehet ideig óráig helyettesíteni. így aztán marad még egy út: a férjhez- menés. Ebben az osztályban is nyolc lány tervez erre az évre házasságot, ami úgy vélik megoldja a gondjukat. Látszólag, és rövid, átmeneti időre talán. Ilymódon tovább növekszik a szakképzettséggel nern rendelkező lányok, fiatalasszonyok száma. Azokból pedig sajnos a kelleténél is több akad errefelé, hiszen napjainkban csak Tiszafüreden 800 munkaképes korú lány, fiatal- asszony vár elhelyezkedési alkalomra. Nem beszélve a település vonzáskörzetéről, ahol 500 szakképzetlen nőnek vannak ugyanilyen gondjai. Munkahely és képzés Már pedig ha nem lesz munkahelybővítés, szakmatanulási alkalom, az a furcsa helyzet áll elő, hogy Tiszafüred lassan a férfiak településévé válik, hiszen a lányok, ha itt maradnak, legtöbbször a háztartásbeliek számát növelik. Aki pedig ennél többre vágyik, talál munkaalkalmat, szakmatanulást, nem is egyet. 14 évesen, még 18 esztendősen is. Csak éppen nem Tiszafüreden, hanem Egerben, Debrecenben, Karcagon. Martfűn vagy éppen Budapesten. D. Szabó Miklós Imre tévedett! — fogtam fel nehezen barátom félórás monológjának értelmét. Nem azért gyúlt nehezen világosság agyamban, mert a panaszos szavak két korsó sör között hangzottak el. Felfogásomat a régi ismeretség tette nehézkessé. A sirámok elütöttek a sok éves tapasztalat rajzolta portrétól. Igaz, az arckép vonásai akkor már hosszú ideje változatlanok voltak, talán ho- mályosultak is. Általános iskolában naponta voltunk együtt, a gimnáziumi esztendőik alatt már alig-alig találkoztunk, egyetemi pályánknak pedig már egyetlen közös pontja sem volt. Ennyi idő alatt rengeteget változhat egy ember. De annyit mégsem. gondoltam, hogy Imre kedv nélkül, fásultan beszéljen szerelméről, a kémiáról, ötödikes kora óta vegyésznek készült — erre világosan emlékszem. Most válik csalódottá, amikor elérte célját? Hát, ezt fel nem foghatom. Sok év utáni első találkozásunkkor Imre már második munkahelyén dolgozott. Az elsőnek —-egy gépipari üzem laboratóriumának — pár hónap után búcsút mondott. Nem fűlött a foga a szigorú „rendhez”, ahol nem tűrték a „lazsálást”. Ha íróasztala mellett vagy a lombikok között merengve rajtacsípte egy illetékes, akkor — kedélyes hangnemben — azonnal megkapta a „beosztását”. A kémcsőkefe vagy "az olajjal megtelt szennyvízderítő mellé — takarítani. („Ha megláttam főnökömet, már forrt a vérem. Eszembe jutott több mint fél éve tartó kapcsolatunk egyetlen érintkezési pontja, a bárgyú: „nincs dolga, kolléga úr?”. Arra már nem jutott ideje szigorú vezetőmnek, hogy felfedje, mi dolga is lenne a labornak, merre kutassak feladatok után, ha már ő nem ad. Persze a főnök kartársnak szokatlan volt, hogy én „bábáskodást” várok. A többiek — voltak vagy tizenöten — bámulatos hozzáértéssel osztották el egész hétre az egyetlen szennyvízelemzés teendőit. Semmittevésük fel sem tűnt.”) Imre végül is búcsút intett. Fizette a társadalmi ösztöndíjból visszajáró ösz- szeg részleteit, de még így is jól járt. Egy kis vegyipari üzem 2500 helyett 4000 forint havi fixet ajánlott néki. Elfogadta, de nem a pénz vonzotta, hanem új igazgatójának a jövőt ecsetelő ékesszólása. És Imre, a vegyész minden segítséget meg is kapott az új helyen hasznos ténykedéséhez. Hónapökat szentelt arra, hogy beássa magát a technológia fortélyaiba, a szakirodalmat bújta (szerencsére jól beszél angolul), tanúim, ányutakra járt. Az első eredmény egy, a napi elemzések és az apróbb kutatások elvégzésére is alkalmas laboratórium terveinek elkészítése volt. Aztán jött a még nagyobb siker: a tervet változtatás nélkül jóváhagyták, az építkezést is megkezdték. Imrének ez lendületet adott. Az üzem környezetvédelmi problémáival kezdett foglalkozni. A vállalat vezetőinek duzzadt a keble: micsoda agilis emberre leltünk — suttogták, majd később szemébe is mondták az ifjú kollégának. Barátom egy év után lett a vállalat kiváló dolgozója, szocialista brigádja (mert az egyetlen diplomás embert rögtön „felkérték” a fiatal műszakiak társadalmi mozgalmának irányítására) aranykoszorús címet kapott. Néhány héttel ezután találkoztam barátommal a vendéglőben. Akkor már elkeseredett volt, pedig a kitüntetések ünneplésére hívott. Ügy érezte, vegyészre az új munkahelyen sincs szükség. Hiába az általa ajánlott kutatási terv, a laboratóriumot sem használják, a környezetvédelemről hallva pedig csak legyintenek a vállalatnál: miért éppen nekünk legyen ez ilyen fontos. Persze, barátom „becsületéből” még tartott a cégnél. Metsző gúnnyal mesélte, hogy főnöke megfedte, mert rosszul írta alá egyik, a tanácsnak küldött szakvéleményét. Ne csak a nevét írja, Kutas elvtárs — mondta az igazgató —, gé- peltesse oda: okleveles vegyész, úgy sóikkal jobban hangzik! („Ekkor kezdtem megérteni, hogy miért is kellek én oda, miért fizetnek engem!”) Szóval Imre csak az aláíráskor számított vegyésznek, a szakmai ambíció kielégítése kiszorult az üzem- ből. („Otthon a Kémikusok Lapjában keresgélek, mikor milyen témában mélyedhet- nék el. Hülyeség ...”) Később azonban más kezdte érdekelni : a technológia, az egész vállalat. („Nem vagyok mérnök, de elég jól beleéltem magam, hogy termelési feladatokon törjem a fejem. Kezdett érdekelni a gazdálkodás is. Tudod: ha ló nincs,...”) Egyik találkozásunkkor arról mesélt lelkesen—felháborodottan, hogy mennyire elavult módszerekkel dolgoznak náluk, pedig a korszerűbbek sokkal olcsóbbak lennének. Más alkalommal arról panaszkodott, hogy a szervezéssel senki sem törődik a vállalatnál, hogy micsoda marhaság másfélszer annyi alkalmazottat foglalkoztatni, mint termelő dolgozót. Terveket szövögetett: ha ő lenne az üzem vezetője... Aztán a tervekből újra nem lett valóság. Külső embert, újabb diplomást vettek fel üzemvezetőnek. („Tetszik, ahogy dolgozik. Ugyanott kezdte, ahol én is belevágtam volna.”) Persze, Imre sem járt rosszul: az ígéretek beváltása helyett — mert biztatták a kinevezéssel — jelentős fizetésemelést kapott. Éppen csák munkájára nincs szükség. Mit csinál most Imre? Többnyire azt, amit az első munkahelyén: mereng íróasztala mellett, vagy az üres laborban. Már senki nem szól rá, senki nem bíz rá takarítást. Becsülete, rangja van a vállalatnál. Ez „nyugtatja meg”. No és az, hogy kétéves szakmérnöki tanfolyamra járhat. („Van-e értelme? Hát... Bár csak az eltunyulástól megóvna.”) Ennyi Imre szakmai karrierjének jegyzőkönyve. Fölöslegesen ajánlanám vázlatiként a Siker című tévéműsor készítőinek. Példaképként másokat kell megmutatni a képernyő előtt ülőknek. Mégis — hány Imréhez hasonló lehet az országban? És hány olyan, aki csak az iskolai évek után vált Imrévé? V. Sz. J. Ráérek még tanulni (Egy „körültekintő” ifjú monológja) Mamlasz voltam tavaly is és tavalyelőtt is. Hülyén csináltam az egészet, de az idén okosabb leszek, ugyanis minden mozgatható követ megmozgattam, hogy biztosra menjek. Űjra nekifutok a felvételinek, immáron harmadszor. Elhatároztam, hogy villamosmérnök leszek, és passz. De amikor először felvételiztem, csak magamra támaszkodtam, nem hallgattam az öreg felvételizőkre, akik azt hajtogatták, hogy protekció nélkül kár koptatni a sötét öltönyöm a felvételire, ugyanis elzavarnak, fütyülnek rá, ki milyen tudással érkezik, az számít, honnan jött, ki küldte, ki vagy kik állnak mögötte. Mint afféle rátarti, öntelt hapsi legyintettem a vészmadarakra, és elmentem a sötét öltönyömben felvételizni. Már az írásbelin éreztem, hogy valami nem stimmel, egészen meredek kérdésekre kellett volna válaszolni, a mellettem ülő csaj olyan sebesen rótta a válaszokat, hogy rögtön tudtam, ismerte már jóelő- re a kérdéseket. A végén meg is szólítottam, hogy ki a „nagybácsija”, de ő csak megrántotta a vállát, és a szemembe röhögött; „senki”. A szóbelin már biztos voltam benne, hogy direkt azért faggatnak, mert nincs senki a háttérben, aki a szárnyai alá venne. Olyan vad dolgokat kérdeztek, hogy meg se tudtam mukkanni. Naná, hogy nem vettek fel. Elhelyezkedtem trógerol- ni, de csak egy évre. Közben a fater előszedte a régi ismerősét, aki villamos- mérnök és azon az egyetemen végzett, ahová én_ is szerettem volna bejutni. A hapsi szabódott, hogy ő már húsz éve mérnök, azóta az egyetem tájékára se ment, mindenesetre megpróbál valamit. Nyugodt voltam, csak talál egy ismerőst, aki bedug az álmok birodalmába! Nem is tanultam sokat, a felvételire úgy mentem, hogy felismer valaki, és megkérdezi, én vagyok-e az az illető, aki annak az illetőnek az ismerősének a fia? Az öregem ugyan figyelmeztetett, hogy jobban tenném, ha készülnék, de azt hittem, csak a szokásos szülői ráhatást gyakorolja. Megint kimaradtam a felvettek névsorából, igaz. még anpyi pontot se értem el, mint az első felvételin. Most azonban minden oké. Ráhajtott a protekciószerzésre az egész család. A nagybátyám például szólt az egyetem egyik takarítónőjének, aki húsz évvel ezelőtt hozzá akarta adni a lányát, de a házasságból nem lett semmi. A nagybátyám felmelegítette a régi szerelmet, szóval sínen vagyok. Apám munkahelyi főnöke ugyanabban a században szolgált tizenöt éve, amelyikben az egyetem rektorának a sógora, ö is -megígérte, hogy majd szól, nem lesz semmi vész, legyek egészen nyugodt. Ezek a biztos protekciók, de van még egy pár, kevésbé biztos is. Rááldozom néhány hónapot, hogy minél több támogatóm le gyen, de megéri, már egyetemi polgárnak érzem magam. Letöltőm az egy év katonaságot, aztán előttem a világ. . . Hogy tanulok-e? Szerintem ilyen erős háttérrel ráérek még felkészülni, elolvasom egyszer-kétszer az anyagot, hogy ne égessem le nagyon a protektoraimat. De csak azért...! Lejegyezte: B. J,
