Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-15 / 39. szám
1981. FEBRUAR 15. Irodalom» művészet 9 Göncz Árpád: gyerek A gyerek fölnyúlt a terített asztalra — még épp csak hogy elérte —, s föltette, amit tna- szaitos kis tenyerében tartott. — Vakondka — mondta. — Meggyógyult. A vakondka pici volt, kölyökvakond még, hamvasszürke. Döglött. — Hát ezt hol szerezted ? Nagyanyja adta meg a választ. — Találtuk. Az erdőben. — És nem tudtad rávenni. hogy?... 1— Látodj,. Nem győztem a boltban elébe állni, mindenáron föl akarta rakni a pultra... A pultra. — Vakondkát szeretem. Vakondka meggyógyult. — Az ördög tudja, mi baja volt... mitől... — Nem rég... Még meg sem merevedett — mondta a gyerek nagyanyja. A vakondkának pici vérgyöngy ült a szája sarkában. A gyerek érte nyúlt. i— Mossatok inkább kezet — mondtam. Aztán a gyereknek: — Tudod-e, hol él a vakondka? A föld alatt. Ott érzi jól magát. Ott szokta meg. Én azt mondom, tegyük visz- sza a föld alá. Keresel neki egy szép dobozt, mondjuk, azt, amelyikben a lendkerekest tar tód, aztán elássuk. Ügy lesz neki jó. — Akkor nem lát. Átlátszóba tegyük. Kerestünk egy műanyag zacskót, virágot szedtünk, kopjafát faragtunk. Vakondka fejéhez. — Mert vakondka meghalt. A gyerek aznap még vagy háromszor ki akarta ásni. Sikerült ilebeszélnünk róla. De este nem tudott elaludni. Már régen sötét volt, mikor fölült: — Dédi is meghalt — mondta. Aztán megeredt az eső; sűrűn, keményen dobolt a tetőn; az ablakot lassan guruló mennydörgések rezeg- tették. — Vakondka fél — szólalt meg a gyerek. Azt hittük, alszik már. Dédi is — tette hozzá nagy sokára. Hallottuk, csak forgolódik; időbe telt, míg elnyomta megint az álom. Bogdánfi Sándor: Közöny Kézen fogva mentek fel a lépcsőn, helyet foglaltak a repülőgépben, s egymás kezét szorítva tették meg az utat. Rómában egymás kezét fogva őgyeleg- tek a Piazza Venezián, megbámulták a Colosseumot, Titus és Constantinus diadalívét, Traianus oszlopát, a katakombákat, templomokat, képtárakat, este pedig egymás kezét szorítva táncoltak egy teraszon, vörös bort ittak, és végül aprópénzt dobáltak a Fontana Trevibe. Párizsban kézen fogva csatangoltak a Montparnasse-on, a Tuilleriák királyi kertjében, a Champs Elysées-n, felmásztak az Eiffel-toronyba, megnéztek egy előadást a Nagy Operában és egy meztelen revüt a Folies-ban, és egymás kezét szorítva álltak szótlanul Mona Lisa rejtelmes arcképe előtt. Londonban egymás kezét szorítva hagyták magukat sodorni a tömegtől a Picca- dillyn, szemüket hunyorgatva néztek fel a Nelson emlékoszlopra a Trafalgar Squa- ren, bevásároltak az Oxford Streeten, megcsodálták a viaszbábúk múzeumát, a Taté Gallery műremekeit, a Tower kínzókamráit, a királyi gárda kucsmás őreit, a Soho sovány utcalányait, és kézen fogva utaztak órákon át a földalatti vasúton. Tokióban egymás kezét fogva álmélkod- tak a császári palota előtt, megcsodálták a faházikókat és a betonszörnyeket, megismerkedtek egy törékeny gésával és egy kövér bankigazgatóval, és kézen fogva száguldottak az egyszínű villámvasúton. New York-ban egymás kezét szorítva sétáltak a Fifth-Avenuen, hosszan elnézték a fényreklámok játékát a Broadway-n, felmentek az Empire State Building tetejére, végignéztek egy előadást a Metropolitan operában, és kézen fogva andalogtak a Central Parkban. Este, amikor a szálloda éttermében vacsoráztak, a fiú átnyúlt az asztalon és a lány kezére téve tenyerét, megkérdezte tőle, hogy érzi magát. A lány így válaszolt: — Unatkozom. Elegem van abból, hogy a kezemet fogod folyton. hétvégek egyhangúan teltek. Fáradtak voltak, és pihentek. Ugyanúgy, mint az ünnepeken. A lakás elszakadt mindentől: a tértől, az utcáktól, a várostól, a munkahelytől. Külön élőlényként lélegzett, valami furcsa állatként, amelynek semmi dolga. A hétvégeken mostak, porszívóztak, olvastak és szeretkeztek. Valamikor. Aztán Kovács és neje lassan el- hidegült egymástól. Apróságokon veszekedtek. Ha valamelyikőjük olvasott, a másik evett, a könyv a falnak repült. Zavarta az olvasásban a csámcsogás Kovácsot is, a nejét is. Együtt ritkán akartak tévét nézni. A képernyő területe mindig adott alkalmat a csatározásra, ez a néhány tenyérnyi hely az egyiknek mindig unalmas volt. A családi hadszíntér lassan tovább terjedt. Elérte a szobákat,, a konyhát, a szomszédok fülét. Kovács ügyintéző volt egy gyárban, neje ugyanott bérelszámoló. A munkahelyen mosolyra váltottak minden haragot. A férfi gyártotta az aktákat, s ezek az akták, vagyis az árnyékuk, az otthonukban is megjelentek. Valamikor vegyész- mérnöknek készült, vagy fizikusnak, a gimnáziumban az egyik legjobb tanuló volt. Egyetemi jegyzetekből tanult, mert utálta a kémiatanárját, s néha föltett neki olyan kérdéseket, amire az nem tudott válaszolni. Már elfelejtette, vagy még akkor nem is tanították, újabban pedig nem képezte magát Hegyi tanár úr, ahogy ezt a tantestületi értekezleteken megkövetelték tőle. Kovácsot az egyetemen második évfolyamáról rúgták ki: Beleszeretett jelenlegi nejébe — akkor még Ibolyába —, aki teherbe is esett. Megesett. Így szokta mondani a barátainak, egyetlen barátjának, akit mások előtt szándékosan többes számban emlegetett. S az utóbbi időben már önmagában sem hívta keresztnevén a feleségét. Kovácsné nem tudta, mi történt, talán mert nem merte megnevezni. Csak érezte, csak ahhoz volt bátorsága, hogy érezze a bajt. Amit, mint a sebet gézzel, mosolygóssal próbált betömni. Vagy az elszámolási cédulákkal, a fizetési szalagokkal, amiket minden hónapban újra kellett gyártani. Számára értelmetlenül. Nem így képzelte. Amikor túlórázni is kellett, csak számokat látott maga előtt. Egyszer azt vette észre, hogy a gyerek tarkóján az egyestől az ötösig digitális számok futottak, vízszintesen. Kovácsné, leánykori nevén Hazai Ibolya megdörzsölte a szemét. Nem tudta miért haragszik a férjére, miért a gyerekre. Az ügyintéző kényelmesen elnyújtózott a karosszékben, figyelte, hogyan vetkőzik neje. Valamikor még enyhe izgalmat érzett a nyaka körül, combjaiban, mellében. Most az jutott eszébe, hogy ugyanolyan érteimetlen levenni ezeket a ruhákat, mint a „kérem, szíveskedjék” leveleket megfogalmazni. Amit a főnöke most már, olvasat- lanul ír alá. S ő vajon mit ír alá? Kovács azt is észreveszi, hogy az asszony a szeme sarkából figyeli a hatást: megremeg-e egyetlen arcizma is a férfinak? Erről szó sem lehet. A családfő a fotel lefelé és fölfelé meghosszabbított, csatornás és légüres terében egyensúlyoz. A gyerek elalvás előtt meséket talál ki. Most arra gondol, hogy a kisszoba gyéren világító ablakkeretén bejön az ajtó, a kilincsre ráfúj és kigyullad a lámpa, az olvasókönyvet kiküldi a konyhába, amely olvasottra sül a gáztűzhelyen, a virágot kicseréli a cipővel, a cipőt egy pohár vízzel, amit a gyilkosok arcába vág, mert minden bátorsághoz egy félelem tartozik, de itt egyik sem látható, ebben a lassan erjedő sötétségben. A kis Andris arról álmodik, hogy valaki kiabál vele, de nem tudja megmondani, hogy miért. Éjjelente többször felijed. Kovács és Kovácsné egymásnak háttal fordulva elalszanak. A férfinak kis lelkiismeretfurdalásá támad — nem simogatta meg az asz- szonyt, de ezt. gyorsan elhessegeti: „a nejem is megtehetne ennyit értem”. Ibolya mocorog egy kicsit, vár, nem akarja ő a hátát mutatni, de így kényelmesebb. A hétköznapok estéi könnyebben telnek, akkor van tennivaló. Kikérdezik a gyereket, Kovács néha megveri, mert nem tudja Andris a Vaderna József: Zöld közlekedőedények leckét. Nem akar a gyerekből is ügyintézőt, de hogy mit akar, azt maga sem tudja. Néha csodálkozik magán, hogy semmiségekért veri a gyereket, de aztán úgy dönt: ez csakis a gyerekért van. Különben hülyeségnek tartja az oktatási módszereket, ebben a főnökével is egyetértenek („ki hallott már így tanítani matekot, környezetismeretet”), de arra már nincs energiája, hogy magyarázzon is valamit a gyereknek Ezalatt Kovácsné főz valamit vagy leül, és úgy tesz, mintha gondolkodna. Ez a szokása. Bámulni a semmibe. A férje ezért is ideges, ő meg azért, mert állandóan azt kérdezi, hogy mire gondolsz? Mi köze van hozzá? Egyáltalán. Kinek mi köze van az ő gondolataihoz? Még ezt sem lehet szabadon csinálni? Kovács szemében ezek a merengések felháborítóak. Olyan üresek, mint a hivatali levelek. Milyen ember az, aki nem tudja, hogy mire gondol ? Hetente kétszer műszaki szöveget fordítanak németből magyarra. Kell a pénz. Szótárazva és keservesen, nem értik a szöveget, de nem is érdekli őket... Először még nevettek ezen, közösen keresték a szavakat. Üjabban csak morognak, ha megkérdezik egymást. Mindenhol, minden rendben van. Jólöltözöttek és mosolyognak. Vannak olyanok is, akik irigylik őket. Az asszony csinos, a férfi is, de eddig nem bonyolódtak külön kapcsolatokba. „Talán csak azért —, gondolja Kovács — mert könnyen ellenőriz. Igaz is, napjában többször felhív telefonon, megbeszéljük azt a programot, amit már úgyis tudunk előre, itthon meg nincs miről beszélgetni”. * Évek. Húsvétokkal, névnapokkal, születésnapokkal, házassági évfordulókkal, karácsonnyal, szilveszterrel. De ezek a napok sem világosak teljesen, összekeverednek. összeállította: Rékasy Ildikó Annyi biztos csak, hogy megint karácsony lesz. Nemsokára. Egyszer együtt rohanják végig az üzleteket, bevásárolnak a gyereknek. Egyszer külön-külön, akkor meglepetést keresnek egymásnak. Kovácsné már évek óta férfiingeket vesz. A férfi blúzt és egy hanglemezt. A szekrény tele van férfiingekkel, nyakkendővel és blúzzal. Kovács tavaly már ki sem bontotta a csomagot, csak megtapogatta. Ezért az egész szentestét végigveszekedték. Közben a lemezjátszóról a „mennyből az angyal” hallatszott, s pont a pásztorok szónál vágta a földhöz az asszony a kocsonyás tányért. Ezt a hallgatólagos békeszerződés megszegésének fogta fel a férfi, s bánatában üvölteni kezdett, mint a farkasok'. Nagyon jól tudta utánozni a vonyítást, amire Kovácsné igen dühös volt. A gyerek sírni kezdett, a szomszédok átkopogtak a falon, akik a Kovács családot már kétszer jelentették fel a ház- kezelőségen hasonló koncertért. Mire Kovács kiteregette a szomszédok ügyesbajos dolgait is, a főgondnok úgy döntött, hogy nem érdemes az üggyel foglalkozni. Akkor tegye ad acta, mondta Kovács cinkos mosollyal, hátbaveregette kollégáját és távozott. Kovácsné akkor pusztította el gondolatban az összes törhető anyagot a lakásban, mikor a harmadik csillagszóró is leégett. A gyerek még szipogott, s a televíziós élőlény szájában rázni kezdte azt a csengőt, ami Kovács szerint „a karácsonyi hangulatot van hivatva szolgálni”. Az ügyintéző elnyújtózott légüres foteljében, s a születésre gondolt. Vajon a jó öreg, szakállas Krisztus, mert ő csak öregnek tudta elképzelni a, jászolban is, mit tenne most? Hova zarándokolna? Golgotának itt a tévé képernyője, elég homorú az ebben a viszonyító és transzformáló világban. Vagy átütött tenyérrel és lábfejjel, egyhén szivárgó vérrel beülne egy kocsmába, ahonnan hamarosan kitessékelnék, mert szentestén záróra van. Vagy itt ülne elnyújtózva ebben a légüres fotelben, s a szeretet- re gondolna. Mert olyan ez a világ, mint a közlekedőedények. Mindig minden kiegyenlítődik. Az U alakú üvegcsőben egyenlő magasan állnak meg a dolgok. A város, a munka, a kirakatok, az áruk, az ajándékok, a szerelmek, a hódítások, az örömök, a bánatok, a fogalmak és fogalmak ellentétei, a vereségek és unalmak, a bűnök és a jó szolgálatok, az emberek és az állatok. Minden nyugodt. Higanymilliméterre kiszámított és beosztott a szoba és az ország. S itt van a karácsonyfa, ez a zöld közlekedő- edény, minden házban a szeretet és az ünnep, az evés és ivás, az elnyújtózás és a meghatódás kis meghajlított kémcsöve, amin éppúgy átömlík minden. Nem lehet káhazudni belőle a munkaundort, a veszekedéseket, a kielégülétlen- séget, a veszélyérzetet. S az ajándékok címkéin lejár a szavatossági idő, de a zöld közlekedőedény megtelik új ajándékokkal. Ingekkel és blúzokkal — gondolta Kovács, akikből már soha sem lesz vegyészmérnök. A Kovács család jól él. Nem válnak el, mert erre az életre ítéltettek. Mert hiába válnak el, mondja újabban Kovács András és Hazai Ibolya, ha valakivel bizalmas hangot ütnek meg, a zöld közlekedőedény létezik. Egy titokzatos élőlény szájáról beszél a gyerek az iskolában, de ezt senki sem tudja, hogy honnan vette. Irodalmi oldalpárunkat Durkó Gábor rajzaival illusztrá’tuk
