Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

1981. JANUAR 18. Irodalom» művészet abriella még olyan G gyereknek képzelte magáj;. Pedig már hat­van felé járt. Ö volt a legkisebb lány a ki- lencgyermekes Bernáth családban — innen talán e benső, kocsonyás ifjúsága, élettől-érintetlenség érzé­se. Vagy azért, mert pártában ma­radt?. .. ___Besötétedett. Ilyenkor szokott c selekvésbe lendülni. De most hiá­ba várta, hogy felgyűljön a vil­lany a szomszéd szobában. Legelőször édesanyjával együtt kukucskált a kulcslyukon; a nagy Izabella-szőlővel befuttatott tera­szon labdázott, majd beszaladt ba­bájáért a szobába — s akkor nyi­tott rá anyjára, aki szemben, az ebédlőaljtónál — leselkedett. A legidősebb lányhoz, Tildához járt akkor vőlegénye, ők csókolóztak az ebédlőszobában, s ezt leste anyjuk. — Pszt! Csendesebben! — súg­ta izgatottan a tilosban cserkésző mama. Aztán újra a kulcslyukhoz hajolt. Akkor settenkedett ő is oda és ráncigálta anyja kötényét, hogy ő is, ő is kukucs... — Hogyisne, te pisis — nevetett az anyja. — Attól orrod fokhagy­más! De aztán engedte mégis. Emlék­szik. .. akkor még fel kellett emel­ni őt, hogy a kulcslyukhoz érjen, és nem látott semmit, mert nem tudta, hogy egyik szemét be kell hunynia, a másikat pedig a lyuk­hoz tapasztani. Nem tudta, hogy csak a szabadon láthatóról le­mondva nézhetünk világtól elzárt titkok mélyére... .. .Piri után is anyjával együtt leskelődött. Akkor bakfis volt már, de szabad szemét még min­dig kézzel kellett befognia. Ez a kukucs nem hagyott mé­lyebb nyomot benne. Inkább a mamával való cinkosság tetszett, az a félig nevető, félig szégyenkező érzés, hogy ők ketten ilyet csinál­nak. Aztán ő következett. Ö ült az ebédlőben. Pistával. Mama még élt, tudta, hogy ott silbakol most is a kulcslyuknál. De ez nem so­kat zavarta: szabadon, frissen sütkérezett a szerelemben. Csak egyszer, mikor Pista egész közel vonta magához, ötlött fel benne a kérdés: „Vajon én is olyan vagyok most, mint Piri volt ilyenkor?... Olyan nem is tudom, milyen kü­lönös?. .. És Pista... e szőke fiú- arc milyen lehet a kulcslyukon át?” Többé nem is szabadult gondo­latától. Volt náluk egy vendégkislány Pestről. Egy ágyban aludtak, féléj­szakán át mókáztak, trécséltek, ver le egyezett meg, hogy próbára te­szik udvarlóját. Másnap, mikor jönnie kellett, elment hazulról, és cinkostársa gondjaira bízta a fiút. Negyedóra múltán hazalopako­dott s elfoglalta őrhelyét az ajtó­nál. .. Lám, hogy nézi a kis bé­kát. .. Milyen különös innen... Mikor engem néz, akkor is ilyen?” Valami megszakadt benne, többé semmi sem volt úgy, mint azelőtt. Pistával nem találták immár a hangot: egy ideig járt még hozzá­juk, aztán elmaradt — örökre. Pe­dig hogy szerette, istenem, hogy szerette! .. .összébb húzta a vállán a há- rászkendőt. Átment az ebédlőbe, amely már rég nem volt ebédlő, mert Laci, mikor megnősült, elvit­te a bútort, s az ő legénytanyájá­nak szedett-vedett holmijával cserélte fel. Sóni Pál: Kukucs Megnyomta a kapcsolót. Éles fény ömlött el a roskadt karosszé­ken, a díványon és a csupasz fa­lakon. (A napokban tett három új százas égőt a csillárba — innen e ragyogó fényesség.) Anyja halála után ödiék laktak itt rövid ideig. Aztán a legkisebb fiú, Árpi volt a szoba lakója, majd idegenek. Legutóbb egy diáklány. De ő is végzett, s tegnap hazautazott szü­leihez. Ide tán vissza se tér, ha ki is fizette előre a szobát... Megigazította a kelimterítőt a cakkos ívű ovális asztalon. Egy ideig motozott még, aztán a vil­lanyt égve hagyva — mintha csak úgy felejtette volna —, visszatért a szobába. Felpiszkálta a parazsat, s a kályha melletti „melegszék”-re ült. Körötte lassan sötétbe burkolóz­tak a tárgyak, majd sűrű feketé­be öltözött minden. Csak a kar­csú aranykulcslyuk világolt. Megborzongott. Pillanatra elfog­ta egyedüliségének szorongó érzé­se. .. .Azt a gyermeket mégis ma­gához kellett volna vennie?... Pár évvel ezelőtt.. mennyi is? .. .hat éve már... szinte örökbe fogadott egy árva gyermeket. De aztán meggondolta magát. Hogyis­ne, folyton itt ülne a szoknyá­ján. .. és mi lenne a kukucsból? „Fuccs! Annak lőttek. Attól orrod fokhagymás, ha magadhoz ve­szed .. Jóleső érzéssel fordult most a kulcslyuk felé. Mily sok szépet, hány forró pillanatot kapott már tőle!. .. Ó, nemcsak az ellesett csókok, nehogy azt képzelje valaki. Persze a csókok is, meg a többi, ami ve­le jár... Az a tiszt — pirult ef Gabriella a sötétben — az a had­nagyocska, akinek elrekvirálták egyszer a szobát... hogy az mi­ket művelt! Jobb arra nem is gondolni!... Mi tagadás, eleinte valóban a csókok és a vetkőzések vonzották csupán. E jelenetek állították el lélegzetét, ezektől reszketett meg a térde, ahogy kényelmetlen ál­lásban, ingatag egyensúlyban, láb­ujjhegyen — nehogy reccsenjen a padló — a kulcslyukhoz hajolt. A vér ezektől tódult az agyára és támadt zsibbadt fájdalom tarkó­ján. De az örömöt is e képektől kap­ta. Ahogy a kulcslyuk szürke vas­keretében eléje tárult ölelő karok ernyedt vagy szorító mozdulata. Ahogy egészen belekerült a kép lá­tósíkjába vagy kettémetszette a könyörtelen sötétség. Ilyenkor Istenhez fohászkodott, kérte a Mindenhatót, hozza őket egy kicsit jobbra, be egészen a fénybe... vagy száraz ajakkal, hangtalanul rebegte: „hajoljatok beljebb, galambocskáim... így, így, kedveseim. Napközben gyötörte a lelkiis- meret-furdalás szenvedélyéért. Hányszor elhatározta, hogy többet nem csinálja, szabadul a bűn­től ! És este... este ott görnyedt mégis őrhelyén. Nem tudott leszokni, de nem is akart: tartást, tartalmat adott éle­tének a kukucs. Nappal — az esti órák eljövete­léig — készült a lesben állás örö­mére. Megfigyelte szabad szem­mel is a szoba lakóját: hányszor jön haza, mikor szokott lefeküd­ni, kiszalad-e még a vécére, mi­előtt levetkőzik?... Lakója távollé­tében be-besurrant az üres szobá­ba, szembefordult az ajtóval s te­kintetét a kulcslyukra függesztve, mint valami színpadi rendező to­logatta a székeket, nyitogatta a szekrény tükrös ajtaját, hogy .ki­tapasztalja, hogyan esik majd jobb látás este, mikor színre lép­nek a szereplők. Néha egyik-másik mintha meg­sejtett volna valamit. Árpi egy időben csak a dívány feletti olva­sólámpát gyújtotta fel, homályban hagyva a szobát. A diáklány, utóbb, kulcsot dugott a zárba. E nem várt akadályok megrémí­tették Gabriellát. De aztán úrrá lett felettük. A homályban eleinte semmit sem látott. Ám szeme megedződött s lassan rendet te­remtett, megkülönböztetett min­dent. Sőt, az oldalvást eső fény még jobban kirajzolta az alak vo­nalait, s élesebb pászmája kiemelt egy-egy részletet; csak a kulcslyuk szélén keletkezett némi reszketés. A betolakodó kulcs okozta ria­dalom is vaklármának bizonyult. Reggel, mikor a takarításnál fel­fedezte, mintha letaglózták vol­na : azt hitte, mindennek vége. Oda lett ebéd utáni álma is. De felkel­ve, reménytelenül, inkább csak megszokásból, könnyed gyakorló mozdulattal mégis a kulcslyukhoz hajolt. És... ki hitte volna? — éppen úgy látott, mint azelőtt! Igen, napokig ezen kuncogott ma­gában: a kulcstól, ha nyelvét ol­dalra fordítjuk — s hogy ez így legyen, napjában többször ellen­őrizte —, ha megfelelő helyzetbe hozzuk, zavartalanul lehet lát­ni... Tessék csak megpróbálni! .. .Szíve esténként még heve­sebben dobogott. Ügy érezte, nincs az az akadály, mely immár útját állhatná. Ha ólommal tapasztják be a kulcsylukat, akkor is átfúrja tekintetével: semmi sem gátolhatja abban, hogy lásson. De most, hogy elment a diák­lány?. .. „Méghagy otthon írja az állam­vizsga dolgozatát... mintha azt le­hetne a faluban, könyvtártól s ta­nulóhelytől távol... Csak úgy el­utazni. és kifizetni a lakbért egész szemeszterre... hogy más se jö­hessen ide, nagystílűén fenntarta­ni a szobát, hogy üresen álljon... Ó, ezek a mai fiatalok!” — mor­fondírozott Gabriella. Egy ideig pörölt még magában hűtlen lakójával. Aztán elült lel­kében a vihar. Csak ült csendesen a sötétben. Kintről hideg szél csapott be az ablakrésen: alatta megreccsent a „melegszék”. Hirtelen felötlött benne Pistá­nak, egykori udvarlójának szőke arca. Majd az árva gyermeket lát­ta maga előtt. Nem hibázott? Nem rontotta el életét? — ködlött fel benne tom­pán a kérdés. Fogas kérdés D D Ernő rajzaival illusztráltuk e az arcára kiülő gyer­meki mosoly elűzte ködképeit. Felállt, az ablakhoz lépett és ösz- szehúzta a függönyt. Majd visszafordulva az ajtó felé vett irányt. Az égő kulcslyuk fölé hajolt és lábujjhegyen, ingatag egyensúlyban, zsibbadt fájással tarkóján nézte, nézte az ürességet. élelőtt kinyitottam a rádiómat. Nekem olyan rádióm van, amelyik nemcsak azt közvetíti, amelyet ép­pen sugároznak. Ezen ilyen rendkívüli, bizalmas, exklu­zív adások, kizárólag felnőtteknek, és kizárólag teljesen megbízhatat­lan elemeknek. Egy furcsa szignó­ja van ezeknek az adásoknak, egy artikulátlan hörgés, és utána egy férfi azt kiáltja fennhangon; „Szi­gorúan bizalmatlan!” Nos, ebben az adásban hangzott el a múlt héten az alábbi interjú. „Munkatársunk 1930/1968 beszél­get 1911/1968 úrral, aki a klinikai halál állapotából tért vissza”. És már kezdték is: — Mesélje el, hogy történt. — Délután négykor kezdődött. Éppen azt a cédulát olvastam, amit a feleségem hagyott a konyhaasz­talon, hogy miket hozzak fel a Közértből. Mindig így szoktuk megoldani a bevásárlást, mert én reggel sokkal korábban megyek el, de délután már korán hazaérek. Csak annyit olvastam el, zöldpap­rika, paradicsom fél kiló karaj, és akkor váratlanul egy iszonyú szo­rítást éreztem a szívembem, lég­szomjat, és le kellett ülnöm. Csak lerogytam a hokedlire. Aztán ké­sőbb lecsúsztam róla. Ezekre már alig emlékszem. Később pedig sem­mire. — Később, a kórházban vissza­nyerte eszméletét? — Igen. — Tudta, mi a baja? — Pontosan nem. — Másnap ismét rosszul lett? — Igen. — Ekkor következett be az a bizonyos esemény? — Igen. Ekkor beállt nálam a klinikai halál. — Ezt mikor tudta meg? Sokkal később? — Hivatalosan sokkal később. — Mit ért azon, hogy hivatalo­san? — Az orvosoktól. Papíron. — Mástól vagy másoktól már előbb is megtudta, félhivatalosan? — Sejtettem. Tudni nem tud­tam, csak azt éreztem, hogy vala­mi félelmetes, borzalmas dolog történt velem. Mintha valami fe­kete lemezt toltak volna bele az agyamba, a mellembe. Egy nagy, fekete lemezt. — És még mit érzett? — Szégyelltem magam. — Hogy hogy? Mi van ezen szé­gyellni való? — Nincs semmi, tudom. Mégis. Ennek nem lett volna szabad meg­történnie. — Miért? — Nem tudom. — Nem is érzi úgy, hogy egy nagy élménnyel lett gazdagabb? — Egyáltalán, ez nem élmény. Ez valami más. Nem is tudom ki­fejezni. Csak az, hogy szégyen. Hogy megalázott, hogy kiforgatott, letepert. Én már le voltam teperve, és megadtam magam. — Ez nagyon érdekes, folytas­sa! — Az, hogy másoknak köszönhe­tem a visszatérésem, nem zavaró. A zavaró az, hogy nehezen tudok másoknak a szemébe nézni. Mint­ha én nem lennék azonos. Mintha mérgezett lennék. Áruló: Eddig a pontig figyelemmel hall­gattam az interjút, de bevallom, az alanya nem volt szimpatikus ne­kem. Viszolyogtam tőle. Túlságo­san is okosakat és keserűen való­színűeket mondott, amellett pate­tikusan adta elő. Ekkor azonban a riporter, mint­egy befejezésül, hangot váltott, és csak úgy mellékesen feltette neki a kérdést: — Köszönöm az interjút. Most hogy érzi magát? — Nagyon rosszul! — Ez meglepő! ön nem gyógyult meg? — De meggyógyultam. Más ba­jok léptek fel. — Szabadna tudnunk, mik? — Nem tudok megegyezni a biztosítóval. Nekem egy magas életbiztosításom van. Meghaltam, de nem akarják kifizetni. — De ön él, kérem — mondta a riporter. — Meghaltam. Egyszer már meghaltam. Klinikai, nem klinikai, meghaltam. A társadalom feltá­masztott, hát akkor fizessen. Fo­lyik a perem a biztosítóval, de nem állok jól. Ök vannak a fal mellett, mindig nekik van igazuk. Itt a riporter zavarba jött,. és elég indulatosan azt kezdte magya­rázni, hogy talán azért nem fizet a biztosító, mert ilyesmire még nem volt precedens. Biztosan megvan benne a jóindulat, mondta, de hát hogyan fizessenek ki életbiztosí­tást annak, aki még él. Az alanynak erre is volt érve. — Azelőtt nem éltek olyan em­berek sem, akik például a súlyta­lanság állapotában lettek volna. Ma élnek ilyen emberek. Ezeknek már volt olyan órájuk életükben, amikor nem volt súlyuk. Nekem jár az a pénz! Legyen szíves, a rádió útján is hasson oda, hogy én megkapjam az engem jogosan megillető járandóságomat. De leg­alább az ötven százalékát. Itt az alany felsóhajtott. — Nézze, kérem. Manapság ké­pesek megjutalmazni egy újszü­löttet, csak azért, mert Szilveszter­kor születik, vagy valakit azért, mert ő az egymilliomodik látoga­tója egy abszolút érdektelen kiállí­tásnak, s nekem nem akarnak fi­zetni, holott én pontosan befizet­tem a részleteket és a feltételek­nek is megfeleltem egy adott pil­lanatban. Á szívem állt. De mond­hatok akármit, ezt senki sem érti meg. Maguk nem hisznek ne­kem. Ki vagyok közösítve. Komo­lyan mondom, ha még egyszer élőiről kezdhetném... — Nem jönne vissza közénk? — Hát meggondolnám. — Talán még minden jóra for­dul. Bízzunk benne. Ezzel véget ért az interjú. A műsort bekonferálták utána zenét adtak. n pedig mérgesen el­E zártam a készüléke­met. Miért nem mondják meg, hogy kinek van igaza? Mi­ért nem foglalnak állást? Én döntsem el? Nem tu­dom eldönteni. Önök talán tudják? Abban az ötven százalékban lehet valami igazság, nem? A csuda vi­gye el, fizessen a biztosító. Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom