Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
1981. JANUAR 18. Irodalom» művészet K önnyű lábbal lépkedett elől a fiatalasszony; harangszoknyája erre-arra ringott, rin- gott-ringatózott — mintha vele ringatózott volna az egész villany- fényes utca is. A mérnök tapogatózva haladt a nyomában. Rögtön feltűnt a mérnöknek ez a jó mozgású menyecske, amikor délután a téesz elnökével körbejárta az udvart. Az asszonyok a szín alatt a napraforgót verték, s ez valami huncutságot mondhatott — lehet, éppen róla, a vendégről —, mert a többiek sandán kaca- rásztak. Később, amikor a színre került a sor, és ő felmászott egy létrára, hogy közelebbről szemügyre vegye a tetőszerkezetet, felkiabált neki: — Addig csinálják meg, elvtárs, míg ránk nem rogyik! — Micsoda fiatalasszony vagy te — mondta az elnök. — Ha még attól is félsz, hogy alul maradsz!. .. — Nem félnék én, ha nem ilyen nagy gerenda vóna! Bármerre jártak ezután a nagy udvaron, a mérnök szívesen forgolódott a szoknyák irányába; mintha júliusi nap sütne onnan, a hűvös, lucskos őszidőben. Észre- vehetett az elnök is valamit, mert azt kérdezte, cinkos hunyorítással: — Meghálna-e, mérnök úr, azzal a piros fejkendőssel egy fedél alatt? Tudniillik lehet róla szó... Hozzátette még, hogy volt ennek egy részeges ura, de tavaly ősszel eiverte a háztól. Este a szövetkezeti vendéglőben vacsorázott a mérnök. Két adag birkapörköltet megevett — igazán jó vidéki ízű birkapörkölt volt —, fél liter tavalyi rizling bort megivott rá, helybeli fajtát, s kicsit elpilledt ültében. Hanem az álmosság egyszerre kiröppent a fejéből, amikor az ismerős fiatalasszony váratlanul megjelent a terem ajtajában. Körülnézett, és egyenesen hozzá indult. — Jó estét kívánok — mondta. — Mehetünk akkor. Zavarában majdnem az asztal alatt felejtette vászonhuzatú kis bőröndjét a mérnök. Negyvenes agglegény volt, külsőre ahhoz képest elég fiatalos, noha a dereka körül — ha elengedte magát, és a hasát nem húzta be — pattanásig feszültek a gombok, s emiatt lomhán mozgott némileg. Bizonytalanul taposott a régimódi járda csúszós kőlapjain, bal kezét kitartva, hogy szükség esetén a palánkban megkapaszkodjék. Szótlanul haladtak egy ideig. Az utcalámpák gyér fényében ragyogott a sártenger. Egy sokszoknyás matyó lányra gondolt a mérnök — riadt és engedelmes kis summáslánykára, csak egyet szisszent. Még a front előtt volt vele dolga, az egri káptalan egyik majorjában. És az elmúlt tizenöt esztendőre gondolt, hogy milyen gyorsan elmúlt, s ő úgy beásta magát tervrajzai- és megszokott eszpresszói közé, mintha vidék, falu, sokszoknya nem volna a világon. De bármire gondolt, ott ringott- ringatózott előtte a takarékosan villanyfényes utca, s túl azon, valahol a sötétben, egy faluvégi nádfödeles házikó. — Jól bevacsoráztam! — kezdte kiabálva, mert szembefújt a szél. — Remek volt ez a birkapörkölt! — ügyi? — mondta a fiatal- asszony. Hideg esőcseppek csapkodtak. Mintha a szél erősödött volna. Nehezen értették egymást, de a mérnök erőltette a beszélgetést. — Régen ettem ilyen jó birkapörköltet!... — S hogy nem kapott választ, hozzátette: — És a bor! Jó bor terem errefelé!... — Jó, hogy az én istenem pusztítaná el még a fáján — mondta a fiatalasszony. A mérnök erre elhallgatott. Azután mégis ott folytatta, ahol abbamaradt: — És tudja-e, mi terem itt a legkülönb? — Tudom, ha megmondja. — Menyecske! Hátrapillantott erre a fiatalasz- szony, hamisan villant a szeme. — Hamar kipróbálta!... Ha ennyire tudja! Befordultak egy sarkon, kiszélesedett a járda. A mérnök néhány megnyújtott lépéssel utolérte a ringó szoknyát. Nem kiabált már, azt mondta csendesen: — Jó szemem van nekem ahhoz. .. A menyecske nem nézett rá, de nem is húzódott el. Csak kacar- gott. — Régen volt legény maga is, hallja. Ha csak a szemével próbálgat. .. Fekete Gyula: HIDEG VÍZ — Bízza ide — replikázott ügyetlenül a mérnök, s azt gondolta közben: „No várjál. Te kis ribanc.” Megcsúszott — nem minden szándék nélkül —, s belemarkolt az asszony karjába. Utána sem engedte el. Most sem húzódott a fiatalasz- szony, de elkomolyodva azt mondta: — Ügy látom én, elvtárs, magának is hamarább forr a vize, mint megfogta a csirkét... A mérnök szótlanul lépkedett mellette, s lába szárán felfogta a ringó szoknya surranásait. Valamilyen bizonytalanságot érzett. Nőkkel kapcsolatban régóta nem érzett ilyen bizonytalanságot. Még az is megfordult a fejében: hátha az elnök csak ugratta azzal, hogy az asszonyka egyedülálló. — A férje is itt dolgozik a té- eszben?... — Az... dolgozik! — felelte hirtelen indulattal a fiatalasszony. — A nyeldeklője dolgozik. Az igen, az dolgozik... valamelyik pesti kocsmában. .. .Gyerek? — nyomozott tovább, pár lépés után, a mérnök. — Az kéne még! Volt nekem eszem, hamar beláttam én, mi lesz ennek a vége. Mert akárkit inkább, de a részeg embert, azt nem bírom elviselni. Aki szomjas, igyon vizet! Ha nem képes mértéket tartani. — De hát aki másvalamire szomjas? — erőltette a mérnök az elsikkadó témát, sűrű hunyor- gással. — Igyon vizet. Aki szomjas — visszhangozta egyre a fiatalasz- szony. Nem vette észre, merre hord a szó, vagy nem akarta észrevenni. El-elkapta a harangzúgást a csapkodó szél. Kilenc óra. — Akkor hát egyedül, egyedül? Aztán nem rossz ilyen egyedül? A menyecske ringott-ringató- zott. — Két rossz közül ez a kisebbik. Kulcsot vett elő. Berakásos sod- ronykerítés, nagykapu, kiskapu. Barátságos tarka kutya ugrált odabent, aprókat vakkantott. Tudomást sem Vett az idegenről, olyan örömmel üdvözölte gazdasszonyát. Nem faluvégi ház volt, nem is nádtetős. A háromrekeszes, széles ablakokról a sötétben is azonnal látszott, hogy új építésű ház. Inkább hízelgésből, mint kíváncsiságból kérdezte a mérnök: — Takaros kis fészek. Mostanában épült? — Három éve elkezdték, de hát nincs ez még befejezve most se. Nagy kín volt, elhiheti, míg idáig is jutottunk vele, mert ráment erre nemcsak a munkaegység, jó- szerint kétesztendei, de mennyi minden, ami ugye a gazdaságban fölösleges maradt!... Hiszen csak a kerítés benne volt, ha jói összeszámolom, nyolcezer forintba. . . A mérnök nem a beszédre figyelt, hanem arra, hogy a fiatal- asszony a keskeny párkányon motoz. Onnan vette elő a kulcsot. Kívülről volt az ajtó bezárva. Még odakint, a küszöb előtt, gondosan lehámozta a lábáról a kalucsnit. Az aprócska előszobából egy szépen berendezett szobába nyitottak be. Cirádás, ódivatú függőlámpában égett a villanykörte, de a bútorok inkább városiasak voltak — falusi ízléssel válogatva. Középen egymáshoz illesztett két ágy, megvetve az egyik. Ropogó, fehér gyolcshuzat a dunyhán; még őrizte a hajtogatás nyomait. S a malter és a nyers fenyőfa ismerős jó szaga a levegőben. A mérnök levetette rövid nagykabátját, s kezét szüntelenül dör- zsölgetve fel-alá járkált a szobában. Kedvtelve mustrálta végig minden fordulónál a széltől kipirult asszonyt. Most látta csak, amint kibontogatta magát a vastag holmiból, milyen formás az alakja is. Dörzsölgette a kezét a mérnök, megállt a villanykapcsolónál. — Ezt meg akár el is olthatjuk igaz-e? — Elóthatja — mondta a fiatal- asszony. — Én setétben is kitalálok. Ringott-ringatózott, gyors kézzel eligazgatta a szobában, amit még el kellett igazítani, kitöltötte a lavórba a mosdóvizet, a szekrényből tiszta törülközőt vett elő. — Vagy megvetnénk előbb a másik ágyat is? — kötődött tovább a mérnök. — Ha keresztbe jobb szeret feküdni !... — Akárhogy, csak legyen, aki melegít. — Szorítsa a dunna csücskét. Meglássa, az nem rúg... — A fiatalasszony serdült egyet a szoknyáival, jó éjszakát köszönt és kiröppent az ajtón. A mérnök bosszús volt magára. Megint az a hajdani matyó lány jutott az eszébe, de már nem emlékezett rá, hogyan is alakult úgy azzal. Ráérősen levetkőzött, pizsamába bújt, és az ágy szélén üldögélve elszívott egy cigarettát. Sokáig figyelt. De semmi nesz odakint. Csak a távoli kutyaugatás. Elnyomta a cigarettát a vaskályha előtétjén. Lekattintotta a villanyt, és a vaksötét előszobában kitapogatta a szemközti ajtót. Óvatosan nyoihta le a kilincset. Nyitva volt. Roppant a küszöbdeszka, és odabent reszelős-rekedt férfihangon megszólalt a sötétség: — Ki ja! A mérnök kihagyott egy lélegzetet. — Kérném szépen... ha egy bögre vizet kaphatnék. — Az a mérnök úr?... — reszelt egy másik hang a sötétből, talán asszonyé. Nyöszörgött az ágy, sokáig mo- toszoltak odabent. Végre felgyúlt a villany, s egy borzas, ősz hajú, görbe vénasszony bújt elő az ajtónyílásból, a magára kerített alsószoknyát igazgatta. — Követeli a jó birkapörkölt, azt vacsoráztam — magyarázta a mérnök. Azután jutott eszébe, hogy elfelejtett köszönni. A konyhából is nyílt az udvarra ajtó. Hát azért volt a párkányon a kulcs. Fél literes üvegkorsó állt a vizeslócán. Az öregasszony csordultig merítette a kék mázas vödörből. Erőltette az ivást a mérnök. Se teste, se lelke nem kívánta a jó bor után az ízetlen kútvizet. „Egy hasmenés, még éppen az hiányzik” — gondolta a visszakívánkozó, utolsó kortyintások közben. — Tetszik még?... — kérdezte a vénasszony. Azután, hogy a vendég oly hirtelen megrázta a fejét, visszatétte a korsót a vizeslócára, és a férfi csupasz bokáira bandzsított. — Így van e, ha megszomjazik az ember — mondta. A mérnök sokáig nem bírt elaludni, nyomta a gyomrát a hideg kútvíz. Reggel a fiatal- asszony muzsikáló hangjára ébredt — épp indult hazulról, talán munkába: csattant utána a kiskapu. Heverészett még a jó meleg ágyban, nézte a cirádás függőlámpát — mintha ilyesmit látott volna, amikor cséplési ellenőr volt az egri káptalan majorjában —; lustálkodott, majd rágyújtott egy cigarettára, és eltűnődött az élet kiismerhetetlen dolgain. Oláh Gábor: Cím nélküli kis versek í. Áttérünk a rövid versek korára, Szibilla-könyv az életem. Sokára Levelenként majd elkopik s csak akkor Kezdi becsét értékelni ez a kor. 2. Lobogj, Szibilla-könyvem. Láng ha mar: Értéked visszabecslik csakhamar. A lángkapott levelek végbetüje Mintha csillagként Isten homlokán Szikrázva ülne. 3. Vannak, kik vakságomon földerülnek, Sorsomat mondják édes-keserűnek Vagy humorosnak. Kínom ősi játék, Mintha kacagván, zokogva kiáltanék. Haj, oda a nyár, Már alkonya jár, Est-szállta ködöz az évnek, Ajkamon töredez az ének, Megaggulunk, mint odvas fák kidőlve Beporladunk a szállaló időbe. A keresztre feszített ember Előttem is kacagnak, Utánam is kacagnak, Csúfolnak hóbortosnak, Vadnak, pogánynak, vaknak. Az apám bérkocsis volt, Kenyérsütő az anyám, Magam egy különös rom, Se istenem, se hazám. Az urak, kik kocsinkban Ültek volt hajdanában: Rossz ócska lovat látnak Apámnak a fiában. A fogak, melyek egykor Anyám kenyerét rágták: Most rossz kutyák módjára Becsületemet rágják. Testvéreim robusztus Magyar munkás legények, A nyelvemet nem értik. Nyelvükön én nem értek. Alólam szalad a föld, Fölöttem se ég, semmi; Nem tudok elsüllyedni, Nem bírok felröppenni. Ha van irgálmatlanság: Az énvelem esett meg. Ha van boldogtalanság: Nevezzétek nevemnek. Akik közül születtem: Azoknak átka lettem, S azok lettek az átkom, Kik itt élnek fölöttem. Ö jajos Magyarország, Ö buta gőg hazája, Tebenned feszítik fel Ma is az Ember fiát Keserű keresztfára. Száz éve — 1881. január 17-én — született Oláh Gáber költő, prózaíró. Verseit az évforduló tiszteletére megjelent kötetből válogattuk. (Oláh Gábor: Vágta vágtában Válogatott versek — Magvető, 1980.) Irodalmi oldalpárunki
