Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-13 / 292. szám
Megkezdődött a szakszervezetek XXIV. kongresszusa A kongresszus résztvevői (Folytatás az 1. oldalról.) meg kell érteni a szakszervezetek szerepét a fő feladatok kialakításában és végrehajtásában. Nem szabad saját magunk — és tagságunk — figyelmét csak a végrehajtásra korlátoznunk. Jobban meg kell ismerni és ki kell fejezni tagjainknak a szocialista társadalom építésével és fejlesztésével kapcsolatos ténylegesen jelentkező igényeit és szándékát. A szocialista társadalomban a szakszervezetek azzal, hogy részesei a hatalomnak, korántsem alakultak át „állami szervezetekké”. A szocialista államot és a szak- szervezeteket a célok alapvető azonossága köti össze, de gyakoriati funkcióik mások. A szocialista állam nem ellenőrzi a szakszervezetek tevékenységét, viszont az állam tevékenysége a tömegek ellenőrzése alatt áll. Ebben a társadalmi ellenőrzésben a szakszervezetek is részt vesznek. Az állami és a szakszervezeti szervek valamennyi szinten egyenrangú partnerek. Alá- és fölérendeltségi viszony nincs közöttük. Feladatuk együttműködni az együttes célért és segíteni egymást. Tisztelt Kongresszus! A szakszervezetek tevékenységének alapkérdése az érdekképviseleti, az érdek- védelmi és a gazdaságsegítő tevékenység egysége. Ma a legtöbb nehézség az érdek- képviseleti és érdekvédelmi tevékenység érvényesítésében jelentkezik. Miben jelentkezik ez a nehézség? Abban, hogy érdek- képviseleti tevékenységünk gyakorlása eddig lényegében a szakszervezeti vezető testületekre hárult. Ök alakították ki a szakszervezetek véleményét a kormány, a különböző állami szervek elképzeléseivel kapcsolatban. Ez a gyakorlat eddig megfelelt, de most tovább kell lépnünk; következetesen figyelembe kell venni a közvetlen demokrácia adta lehetőségeket is. A szakszervezeti vezető testületeknek véleményük kialakítása előtt minden fontosabb kérdésben ki kell kérniük a tagság, a bizalmiak, a bizalmi testületek véleményét. Most lesz erre egy nagyon jó alkalom. Dönteni kell az ötnapos munkahét bevezetéséről. Mindenképpen az a helyes- hogy ennek részleteit a különböző munkaterületeken maguk az érintettek — tehát a vasasok, a pedagógusok, a kereskedelmi dolgozók — vitassák meg és mondjanak véleményt, mielőtt megtörténik a döntés. A munkásosztály számára az érdekvédelmi funkció adja ma is a szakszervezetek történelmi igazoltságát. E- nélkül a szocializmusban sem szakszervezet a szak- szervezet. A szakszervezetek képesek arra, hogy a társadalomban létező érdek- és nézetkülönbségeket felszínre hozzák. A szakszervezeti mozgalomnak a maga eszközeivel szolgálnia kell, és szolgál is a társadalmi haladást segítő minden ésszerű intézkedést. De a társadalmi érdekek érvényesítése nem szoríthatja háttérbe a jogos szakmai és más csoportérdekek intézményes kifejezését, az egyéni, vagy közvetlen napi érA szakszervezet vonzereje oly mértékben nő, amilyen mértékben kapcsolódni tud tagságához, a mögötte levő szociális réteghez, ahogyan ragaszkodik a maga sajátos érdekvédelmi arculatához és szociális bázisához, és ehhez erősen kötődve keresi a maga sajátos mozgásterét a célok, feladatok megvalósításának segítésében. Alapvető tévedést tükröz az a gyakorlat, amelyik a Az állami és a gazdasági szervekkel a közös cél megvalósítása érdekében történő együttműködésünk természetszerűen magában foglalja, hogy ha valamely állami vagy gazdasági szerv döntései a dolgozók érdekeit csorbítanák, vagy törvényeket sértenének, az ellen határozottan fel kell lépnünk. Ehhez minden eszköz rendelkezésre áll egészen a vétójogig. Ebben az együttműködésben nagy jelentőségűek az iparági szakszervezetek és a miniszterek, a megyei állami és szakszervezeti vezetők tanácskozásai, valamint az igazgatók és az szb-titkárok tárgyalásai. Külön ki kell emelni a kormány és a SZOT vezetőinek mintegy húsz éve tartó rendszeres kapcsolatát. Bevált az a gyakorlat is, hogy a SZOT képviselője rendszeresen részt vesz a kormány ülésein. Ezek a találkozások nem mindig a teljes egyetértés jegyében zajlanak le. Sokszínű és eleven viták vannak. De nem a presztízst védjük a vitákban, hanem kölcsönösen a dolgozók, a társadalom ügyét szolgáljuk. Nagy értékű ez a gyakorlat, hasznára van a szocialista építőmunkának. dekek és jogok védelmét, mert ezzel - előbb-utóbb maga a társadalmi érdek, a távlati érdek, a közös ügy érvényesülése kerülne veszélybe. A dolgozó, az állampolgár számára a munkáshatalom erkölcsi értéke szűkül el, ha nem intézik emberségesen- elveinknek megfelelően az ő ügyét. Az érdekvédelemben számolni kell a társadalmi realitásokkal, de ugyanúgy számolni kell az emberekkel, szükségleteikkel, érdekeikkel is. A szakszervezeti érdekvédelemnek a munkahelyen — a napi értelemben véve —, alapvetően egyénekre irányúiénak kell lennie, főleg a munkabér, a munkakörülmények, a munkavédelem kérdéseiben. Ez gyakorlatilag azt követeli, hogy felettük, mellettük és nélkülük nem szabad előre eldönteni a dolgozókat érintő kérdéseket. Mindez azonban nem megy vita nélkül. Maga a társadalmi érdek sem érvényesül megfelelően, ha nem tudjuk összekapcsolni a csoport- és rétegérdekekkel, mert nem létezik „önmagában” a csoport- és egyéni érdektől teljesen független társadalmi érdek. Arra kell törekedni, hogy az egyéni és rétegérdekek a demokratikus fórumokon hangot kapjanak és a társadalmi érdekkel összhangban megoldódjanak. Mindezek következtében a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenységében előtérbe kerül az érdekek hozzáértő felmérése és ésszerű kompromisszumuk útján történő kielégítése. Természeteden, ennek a munkának távolról sincsenek olyan látványos formái, mint a kapitalista országok szakszervezeti tevékenységének. Innen származhat az a látszat, mintha a szocialista társadalomban működő szak- szervezetek és a szocialista gazdasági, vagy állami vezetés viszonya idilli lenne, közöttük semmiféle vita vagy konfliktus nem létezne! Pedig létezik, csak ezek megoldási módja merőben más és sokkalta gyümölcsözőbb a dolgozók számára, mint a tőkés viszonyok között. közvéleményt foglalkoztató, általa jól-rosszul ismert gondokról hallgat, mert ezt valamilyen meggondolásból kellemetlennek érzi. A társadalmi feszültségek akkor is megvannak, há'- nem beszélünk róluk. Ahhoz, hogy ezeket feloldjuk, ismernünk kell tükröződésüket a közvéleményben, mélyrehatóan, sokoldalúan vizsgálnunk kell a kiváltó okaikat. Mindezekről — a gyakorlatnak megfelelően — nyíltan kell beszélni a dolgozókkal és elő kell segíteni sajátos eszközeinkkel a megoldást. Hazánkban joggal úgy érezzük, hogy megtettük mindazt, amit lehetett, életünk jobbátételéért. Még akkor is, ha még mindig nincs elég lakás, akkor is, ha most magasabbak az árak, és ha bizonyos rétegeknek, jól tudjuk, még alacsony a kérésé te. Meggyőződésünk azonban, hogy ma csak ennyire van lehetőségünk. Ám azon kell együtt dolgozni, hogy holnap többre legyen módunk. A szakszervezetek munkájáról, annak eredményeiről és gyengeségeiről a választásokon, az iparági-ágazati kongresszusokon széles körű és megalapozott értékelés született. Egymillió dolgozó szólalt fel, értékelte tevékenységünket és az eddigieknél is magasabb követelményeket támasztott. Mindezek összegzéseként a szakszervezetek mintegy 600 ajánlást és több mint 800 észrevételt küldtek a SZOT- hoz. Ezek az ajánlások tartalmaznak minden olyan fontosabb kérdést, amely a* dolgozókat foglalkoztatja és átfogják a szakszervezetek tevékenységének egészét. Az ajánlások jelentős részét figyelembe vettük az írásos jelentés, valamint a határozati javaslat elkészítésénél, a többit pedig be kell építeni a szakszervezetek napi munkájába és távlati terveibe. A felszólalások és'az ajánlások alapvetően háromnégy téma köré csoportosulnak. Leggyakrabban a gazdálkodással, a kiegyensúlyozott, nyugodt munkához szükséges feltételekkel, a dolgozók aktivitásának, ten- niakarásának kérdéseivel foglalkoztak. Sok felszólalás és ajánlás foglalkozott a demokrácia érvényesülésével, a művelődési lehetőségekkel, valamint a szakszervezetek belső életével is. Tevékenységünknek ez a széles körű értékelése, a tennivalók" együttes mérlegelése lehetővé teszi, hogy itt a kongresszuson az ajánlásokban szereplő kérdéseknek ne a részleteivel, hanem főbb összefüggéseivel foglalkozzunk. Ugyanakkor az egész szakszervezeti mozgalomnak le kell vonni belőlük néhány következtetést is: — mindenekelőtt azt, hogy a választások során ismét érezhető volt, milyen nagy mértékben van jelen és hat életünkben a dolgozók felelősségérzete, kötelességtudata, önmaguk és a társadalom sorsának alakulása iránt; — fontos következtetés, hogy a dolgozók látják és Elvtársak! A dolgozók tenniakarása teljes mélységben csak a demokráciával, a műveltséggel, a hozzáértéssel szoros egységben bontakozhat ki. Sok nehézség fakad abból, hogy ezt még nem mindenütt ismertük fel. Sohasem fogunk egyről a kettőre jutni, ha egymástól elválasztva, elkülönítve egyszer segítjük a gazdálkodást, másszor nevelünk, vagy éppen a demokratizmust gyakoroljuk. Szakítani kell ezzel a szemlélettel és gyakorlattal. A demokrácia jelszava helyes, önmagában is jelentős. De félrevezet, ha a tömegeknek valójában nem ad módot arra, hogy saját vállalatuknál a gazdálkodás, az elosztás alapkérdéseit érdemben tudják vitatni és ha a viták leszűkülnek kisebb jelentőségű problémákra. A puszta részvétel még nem jelent fejlett munkahelyi demokráciát: statisztikaként is lehet szerepeltetni. A munkahelyi demokrácia ennél több: a döntésben, a végrehajtásban az ellenőrzésben való részesedés, a tényleges hatalmi jogkörök birtoklása. A gazdasági feladatokat a vezetők önmaguk egyedül képtelenek megoldani. Kell a dolgozók, a tömegek egyetértése, helytállása, ellenőrértik: minden eddigi eredményünk csak kemény és következetes munka alapján jöhetett létre. Jövőbeni munkánk eredményességét is jórészt abban látják, mennyire tudunk szabad utat biztosítani a tenniaka- rásnak, hogy ne elégedjünk meg a középszerűséggel, a szürkeséggel, jobban vegyük észre a valós emberi értékeket es jobban becsüljük meg a közösségért tenni akaró és a közösségért cselekvő embereket; — nem talajtalan követeléseket támasztottak", hanem — a dolgozók felelősségével — reálisan megfogalmazták azt, amit elvárnak önma- guktól és mindenkitől. Azt helyezték előtérbe, ami előreviszi a dolgozók, a társadalom ügyét; — az ajánlások bizonyítják, hogy a dolgozók csakúgy, mint a szakszervezetek, belülről és cselekvőén, nem pedig kívülről és tétlenül nézik az eseményeket. Gazdaságpolitikánk és általában céljaink realizálásának alapvető feltétele, hogy sikerül-e minden erőt összefognunk a végrehajtás érdekében, sikerül-e elfogadtatni a célokat és cselekedni értük. Eddigi eredményeink elérésében a szocialista munkamozgalmaknak nagy szerepe volt. A dolgozó embernek a szocializmus iránti elkötelezettsége öltött benne konkrét formát. Változatlanul úgy tekintünk a munkaversenyre, a szocialista brigádmozgalomra, mint a gazdasági feladatok megoldásának nélkülözhetetlen segítőjére, a magatartás, a gondolkodás és a tisztességesen végzett munka tömeges formálójára. A továbbfejlődés lehetőségeit a közeljövőben ismét meg kell határoznunk. Arra kell törekedni, hogy a munkahelyi közösségeknek nagyobb legyen a felelőssége és szava az egyes emberek munkájának, magatartásának anyagi és erkölcsi elismerésében. Meg kell személyesíteni a kollektívákban az eredményeket is, a hiányosságokat is. A közösségek mögött „ne tűnjön el” és váljon személytelenné az egyes ember munkája; kötelessége, magatartása. Váljék világossá mindenütt és mindenki előtt, hogy elkötelezett magatartás csak megbecsült munka, konkrét célok rendszerében bontakozhat ki teljesen. A mi társadalmunk a munka társadalma, amely az embereket elsősorban munkájuk és nem rangjuk szerint becsüli. Ezért arra törekszünk, hogy ne süllyedjen el egyetlen hasznos kezdeményezés sem az értetlenség, a közömbösség ingová- nyában. zése. Más út nincs. Mély meggyőződésünk, hogy a vezetők és vezetettek megfelelő, és a mi elveink szerinti alkotó kapcsolatainak kiépítése nélkül nincs igazi, előrehaladás. Most a munkahelyeken megérett a lehetőség a demokrácia fejlesztésének újabb lépéséhez. A gazdasági vezetők kinevezésébe, munkájának megítélésébe történő beleszólást kiszélesítjük az igazgatótól egészen a munkahelyi vezetőkig. Meggyőződésünk, hogy ez jelentősen elő fogja segíteni a feladatok végrehajtását, a dolgozók és a vezetők közötti viszony további javulását. Látnunk kell, hogy amíg a gazdálkodás hatékonyságában nem tudunk jelentősebb eredményeket felmutatni, addig az életszínvonal gyors fejlődésére nincs lehetőség. Ez olyan realitás, amelyet tudomásul kell vennünk. Ezért ma legfőbb feladatunk az elért életszínvonal megőrzése. Ismerve azonban lehetőségeinket, jól tudjuk, hogy a mai életszínvonal megőrzése, s az életkörülmények jobbítása is nagy erőfeszítést, és mindannyiunktól nagyon kemény, következetes munkát igényel. A szakszervezetek ezúttal is hangsúlyozzák, hogy mindarra, amit az életkörülmények és az életszínvonal javításában elértünk, büszkék lehetünk. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzuk, hogy az eddig elért színvonal még nem az, ami céljainkban szerepel. Tovább akarjuk javítani az életkörülményeket, tovább akarjuk növelni az életszínvonalat. A VI. ötéves terv előkészítésében a szakszervezetek részt vettek. A tervben megjelölt életszínvonal-intézkedéseket reálisnak és igazságosnak tartjuk. Reálisnak, mert nem tűznek ki többet, mint amennyire megvan a lehetőség. Igazságosnak, mert oda juttatják a rendelkezésre álló anyagi eszközöket, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Ha a gazdálkodásban többet érünk el a tervezettnél, senkinek ne legyen kétsége, hogy ezt a többletet is megfelelő módon elosztjuk. A tervben célként tűztük ki: , — növeljük a reáljövedelmet és a fogyasztást, fenntartjuk a teljes foglalkoztatottságot ; — emelni és fejleszteni akarjuk az alacsony nyugMindezért terveink találkoznak a dolgozók igazságérzetével. Ezért tartják a szakszervezetek is reálisnak és igazságosnak a VI. ötéves tervben foglalt célkitűzéseket. A mai világgazdasági helyzetben értéke és tekintélye van az olyan szándékoknak és terveknek, ha egy ország vállalkozik arra, -hogy meglevő eredményeit megőrzi, sőt több tekintetben tovább is fejleszti. Tudjuk, hogy ma még több a jogos igény, mint amit jelenleg ki tudunk elégíteni. Tudjuk azt is, hogy vannak még. bér-, jövedelmi és szociális feszültségek, amelyeket — amint a lehetőségek engedik — fel kell majd oldani. De rhost, ha nem tudjuk egyszerre mindenkinek a jogos igényét kielégíteni, akkor természetesen rangsorolni kell országosan is, üzemi méretekben is. Nem tudunk egész rétegek helyzetén egyidejűleg javítani, tehát nagyobb szerepet kell kapnia az egyéni elbírálásnak a bérek és jövedelmek elosztásában, a végzett munka alapján. Szükséges az is, hogy segítsünk azokon a dolgozókon, családokon, akiknek a szociális helyzetén javítani kell. Különösen fontos, hogy az életszínvonalat, az elosztást érintő minden döntés demokratizmusára, nyilvánosságára még nagyobb figyelmet fordítsunk a munkahelyeken. Ott ugyanis sokat tehetnek azért, hogy a szocialista elosztás valóban a társadalmi igazságérzetnek megfelelően történjen. A mai helyzetben növekszik a vállalatok felelőssége abban, hogy az életszínvonalat megőrizzük, hogy a reálbér ne csökkenjen, és a legfontosabb társadalmi juttatások reálértékét szinten tartsuk. Ma már bevonult gyakorlatunkba az árak rendszeres emelkedése. Ez nekünk, szakszervezeteknek eddig és most is külön gondot jelent. Volt idő, amikor az volt a véleményünk, hogy szocialista viszonyok között az díjak összegét, illetve a gyermekgondozási segélyt; — tovább akarjuk bővíteni a bölcsődei, az óvodai és az általános iskolai hálózatot; — könnyíteni akarjuk a fiatalok lakáshoz jutását és keressük a megoldást ahhoz, hogy a fiatal értelmiségi dolgozókat bekapcsoljuk a lakásépítési akciókba; — családi pótlék emelésével segíteni szándékozunk a nagycsaládosoknak; — jelentős intézkedéseket teszünk az egészségügy fejlesztéséért, a szolgáltatások javításáért, az áruellátás színvonalának megőrzéséért, sőt javításáért. Mit fejeznek ki ezek a szándékaink? — társadalmunk humanitását ; — azt, hogy életünknek a legégetőbb gondjain szándékozunk enyhíteni; — e szándékok megvalósítása erősíti a létbiztonságot; — még tovább szorítják vissza a nem munkából származó jövedelemszerzés lehetőségét; — ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy növekedni fog azoknak a reálbére, akiknél ezt a végzett munka indokolja. árakat nem szabad emelni. Ez az álláspont — ma már látjuk — tarthatatlan. Az életnek megvan a maga realitása. Nekünk is tudomásul kellett venni azt, hogy az árak nálunk sem maradhatnak mozdulatlanok, a termelési költségek növekedése miatt. Ez, jól tudjuk, gondot okoz. Például olyan gondot, hogy az árak emelkedése az átlagnál súlyosabban érint egyes dolgozó rétegeket, családokat és egyéneket. Mit lehet tenni? Az árak stabilitásához visszatérni nem lehet. Ezt hosszú távon is tudomásul kell venni és számolni kell vele az életszínvonal-politikában mint tényezővel. Ezért úgy véljük, a kormánnyal együtt nagyon gondosan kell arra ügyelnünk, hogy az áremelkedések ne okozzanak nehézséget életszínvonal-politikánk megvalósításában. Az állami szervek minden árintézkedés indokoltságát, szükségességét és hatását sokszorosan mérlegeljék, azaz „százszor mérjenek, mielőtt egyszer döntenek”. Ez arra is kötelezi az állami szerveket, hogy mielőtt döntenek az árak emelkedéséről, gondosan elemezzék a termelési költségek alakulását, növekedésük indokoltságát, mert ez befolyásolja a fogyasztói árakat. Ugyanakkor tovább kell szigorítani az állami szervek áfellenőrző tevékenységét, meg kell akadályozni a visz- szaéléseket, a nemtörődömséget, a hanya'g munkát. Mozgalmunk számára gondot okoz az is, hogy az áremelkedések hatásainak az ellensúlyozására nem készültünk fel. A fogyasztói ár emelkedésének hatása ellen ma még szocialista viszo- nvok között sincs más eszköz, mint a béremelés, amely a munkásmozgalomnak szinte egyetlen eszköze száz év óta. Ügy véljük, hogy ebbe nem kell beletörődnünk. Találni kell más eszközöket is. (Folytatás a 3. oldalon.) A szakszervezeti munka szerves része az érdekvédelem Felelősségérzet, kötelességtudat a dolgozók észrevételeiben, javaslataiban Életszínvonal-politika a realitások alapján Árak és bérek összefüggéseinek elemzése
