Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. december 7. 8 Győr ff y László; In memóriám szerelmem «g^^. enata német volt, vallá- és egy arany- nyakláncot csatolt a 3 nyakamra, mikor elvál- ||| tunk. Nem szerettem a MSKtóiV' németeket. „O Maria si- g|ne lare originale concep- te aa tua praesidia nos currentes ora pro nobis — Ó Mária, eredendő bűn nélkül fogantatott, a te védelmedhez menekülőkért könyörögj érettünk” — ez volt a Szűz Máriát és karján ülő kisdedet ábrázoló nyaklánc medáljára írva. Renata a háború alatt született. Mikor a városban találkoztunk, csak any- nyit kérdezett, hogyan mehet vissza a szállodába, ahonnan eljött. Aztán megmutattam neki a várost; főútvonalakat, kirakatokat, Duna-par- tot. Néhány nappal később nagyapám kertjében kötöttünk ki. Hat hétig éltünk együtt, ásónak, kapának és egyéb kerti szerszámoknak épített bódéban a tó mellett. Renata szép volt, ápolt, olyan kölnit használt, amit eddig még nem ismertem, és lefekvés előtt mindig tejkrémes vattával dörzsölte le az arcát. Néha még az sem zavart, hogy németül kellett beszélnünk. Hogy félszegsége feloldódott, hogy megszerettem, nagyon kedves és gondoskodó, volt nappal és éjjelNagyapám kertje a neonvilágítással, modern üzletekkel és szállodákkal kiépített fürdőhely szélső házai között húzódott. Két héttel ezelőtt eladta a kertet a bódéval együtt, és megkért, utazzam helyette a hivatalos teendők elintézése végett, őt ágyhoz köti a betegsége. Megtettem. A hivatalos teendőket elvégeztem, a szerszámokat és a két tábori ágyat becsomagolva kivittem a vasútállomásra, de két szalmazsákot, egy mosdóállványt, és valami szekrényfélét otthagytam az új tulajdonosnak. Egy textilgyár igazgatójának. Amikor az ágyakat összedrótoztam, nehogy szétessenek, és a két szalmazsákot egymásra tettem, hogy kevesebb helyet foglaljanak el az amúgy is kicsi bódéban, Renata jutott eszembe. Most hát minden rendben van; a két tábori ágyat feladtam a vasúton, a két szalmazsák itt maradt. A vonatindulásig több mint három órám volt. Erre nem számítottam- .Négy évvel ezelőtt laktam itt Renátával. Azóta még egy órára sem szálltam ki ezen a vasútállomáson, pedig minden évben néhány hetet a tó mellett töltök. Most kényszerű szükségből három órát kell itt lennem. Azt reméltem, a hivatalos teendők és csomagfeladás elhúzódik a vonatindulásig. Tévedtem. Becsuktam a bódé ajtaját, rátettem a lakatot — gondoltam, sétálok a vízparton, iszom egy kávét a móló melletti eszpresszóban, majd csak eltelik az idő. A tóparthoz vezető kis utca kertjeiben elszáradt leveleket égettek az asszonyok, a férfiak meg ástak, fűmagot szórtak a földbe, hogy nyugodtan henteregjenek a rokonok meg vendégek, ha éppen nem mennek a strandra, vagy csak ebéd után egy kis szundikálásra otthon maradnak. A vendégekért. és rokonokért, a vendégekből és rokonokból él itt az egész környék: az élelmiszerboltok és szállodák, a vízparti büfések és ajándéktárgyakat árulók, a hal- és lán- gossütők. Ha valaki házat épít, azt is a vendégekre és rokonokra gondolva tervezteti meg. Ilyenkor ta- vaszodván, a nyári fogadtatásra készülődnek: a bódékat átfestik, a kerteket felássák. Négy évvel ezelőtt én is gazdag vendég voltam itt. Az eszpresszóban, ahová beléptem, csak három férfi ült egy asztalnál. Én voltam a negyedik vendég. A többi asztal üresen, középen gondosan megtisztított hamutállal sütkérezett az üvegtáblákon beverődő napfényben. A három férfi kapatos volt már, a fekete meg savanyú. Rossz feketét ittam már, de savanyút még nem. A férfiakon munkásruha volt, fejükön svájcisapka, egyikük kézzel kötött színes sapkát viselt, bort ittak és az egyik svájcisapkás rekedten és hangosan beszélt: — „Nem fájt az én fejemnek se köd, se harmat. Csak akkor fájt a fejem á múltkor, mikor nekimentem a villanyoszlopnak. Idegességemből, mert az asszony úgy kiabált velem. Hát csak azt mondom, nem bor ez a palackos, nem embernek való!” — azzal megfogta a poharát két ujjal, a kisujját meg eltartotta a pohártól, gondolva, úgy elegáns, és a többiekkel koccintva, féliCT kiitta. Renátát az első napokban, hogy megérkeztünk ide. elvittem a híres borharapóba. A pince boltíve alatt csak az asztalokra állított gyertyák fénye világított, és jó burgundit ittunk. Lopótökszerű üvegben hozták, alján egy csap volt. A gyertyafényű sötétségben hangosan énekelt egy német turistacsoport — „Trink, trink...” aztán magyarok fizettek a prímásnak, és ők következtek az ordibálásban: „A horgosi csárda -..” A boltívek alatt megrekedt cigaretták és gyertyák füstje, a kurjan- tások, és ütemes éneklés, de még a fülszaggatóan játszó, magyaros gúnyába bújtatott zenekar — egy hárfás, citerás, klarinétos és két hegedűs —, még ők sem tudták a csendes, talán kissé szentimentális hangulatunkat elrontani. Nagyon örültünk egymásnak akkor este és éjszaka. Renata apja ezerkdlenc- száznegyvennégyben halt meg a zsi- tomiri visszavonulásnál, — anyám ezerkilancszáznegyvenötben, egy boltíves pincében, ami persze nem volt olyan régi, mint a borharapó pincéje. A sötétség és a gyertyafény viszont valószínű olyan volt, csupán az ordibálás helyett inkább repülőgépzajt lehetett hallani. Körülöttem most nappal volt, csend, a három férfi sem beszélgetett, kissé kókadtan bámultak maguk elé, az üvegtáblákon beverődő nap fölmelegítette az arcom és a kezem, mintha csak nyáron a vízparti betonon feküdnék. Az egyik férfi, aki szidta a palackos bort, énekelni kezdett. Szaggatottan, nekikeseredve, búsan: — „Lement a nap a maga járásán, sárgarigó szól a Tisza partján, sárgarigó meg a fülemile, szép a rózsám, hogy váljak el tűle”. — A többiek csitították a fejszplgálónő durván rászólt. nranaBMj ifizettem a savanyú ká- vét, még borravalót is H adtam, és kisétáltam a H vízpartra. A sétányon, M az egyik üres pad előtt ■ megálltam. Itt összevesz- R tünk. Valószínű, csak apró félreértés volt, hiszen a német tájszólásokat nem ismerem és ezért vagy azért többször volt közöttünk félreértés. A járókelők idegesen néztek ránk, és én szégyelltem magam. Nem azért, mert veszekedtünk, hanem azért, mert valaki, egy idősebb férfi azt mondta: „Ezek is idejönnek veszekedni. Maradnának ott, ahová valók! Na, persze a valuta!” Tovább sétáltam, egészen a mólóig, majd végigmentem a mólón, és a vihart - jelző oszlop tetején himálódzó kosár alatt megálltam. Pár lépéssel odább, a korlátnak támaszkodva, egymás ujjára húztuk a gyűrűt, egyik este. Enyhe szél fújt, halszagú víz csapódott az orrunkhoz, és csillagos volt az ég. Ez volt az eljegyzésünk- A városban vettük a gyűrűket, az ő .pénzéből. Utána a borharapóba mentünk, és késő éjszaka haza. A bódéba. Kettőnk közül ő volt a tapasztalatlanabb szerető. Egy halászhajó húzott be a móló mellé, a munkások sorra kiszedték a hallal teli kosarakat, és egy kis lovaskocsira rakták. Ott álltam a partra rakott kosarak mellett. Néhány hatalmas, nyolc-tízkilós harcsát is láttam az egymásra gyömöszölt halak tetején, néhány kosarat kiürítettek. Vasvillával hányták a halakat egyik kosárból a másikba, mint a szénát. Amikor az eljegyzésünk éjszakáján a korlátnak támaszkodva beszélgettünk, Renata azt kérdezte: — Hiszed, hogy volt egy Krisztus, és létezik egy isten? — Igen, volt egy Krisztus, de nem názáreti volt, ahogy a Bibliában áll— Hanem ? — Názáreti volt, csak nem úgy, ahogy a Bibliában. — Miért, szerinted mi a Biblia? — Egészségügyi szabályok példatára és történelem. Csodálatos könyv. — És Krisztus? — Politikai agitátor, és mint ilyen, nagyszerű ember. A nép persze gyakran semmit se szól, vagy nem szólhat, ha a vezetőit kivégzik. A zsidók is‘ezt tették. — És a keresztre feszítés? — A kereszt római kivégző-esz- köz volt. A csodatevő és -megfeszített Krisztus, legenda. Viszont minden embernek példaképe, aki a szabadságot és emberséget követeli- Nagy ember volt. — Hogy te milyen nevetségesen és földhöz ragad tan gondolkozol!, — csapta össze a kezét Renata, és kicsit meg is sértődött. — Hát mit nevezel te szabadságnak, és mikor érzed magad szabadnak? —Talán, ha megismerem saját szándékaimat, és mindig megvalósíthatom őket. — Ezt nevezheti az ember a halak szabadságának is, hisz azok odaúsznak, ahova akarnak, nem igaz? — A halak nem ismerik saját szándékaikat — mondtam mosolyogva —, a halak állatok. Az állatok pedig nem szabadok. — Hanem? — Élnek egyik napról a másikra. — Akkor mi most állatok vagyunk — mondta Renata, és.karját a nyakam köré fonta. — Hogyan ? — Élünk egyik napról a másikra, és nem ismerheted saját szándékaidat, mert azok tőlem függnek. Egymásra vagyunk utalva, és így a miénk legfeljebb a halak szabadsága— Amíg a vízben vagyunk — mondtam és megcsókoltam a száját, hosszan, nehogy megértse, amit mondtam, és jobban utána gondoljon. Megéheztem. Visszasétáltam bg a házak közé. Az egyik étteremben, ahol szintén eltöltöttem néhány estét Renaitával, megebédeltem. Akkor nyáron a kerthelydségben ültünk. A helyiség ilyenkor még zárva van. Most menüt ettem, arckor meg untuk már az örökös éttermi rántott és sült húsokat. Kissé ingerülten szóltam a pincérnek, amikor a leves után nem hozta a parajt tükörtojással. Pedig érthető volt, csak menüt rendeltem- Még több mint másfél órám van — gon- goltam magamban, ahogy a karórámra néztem. A sarokban idősebb pár ült. A nő nevetségesen kifestve, a negyvenes évek divatja szerint öltözve, fején széles kari- májú kalap. Ismertem, ö volt a bolond Margit. Nyáron soha se lehetett látni a tóparton, csak az utcákon; ismerőst, ismeretlent megszólított. Olyan mereven néztem rá, hogy úgy látszik észrevette- Mosolyogva biccentett a fejével, pedig azt se tudta, ki vagyok. Zavart volt, még jobban megöregedett, mióta nem láttam, és zavarában állandóan mosolygott. A férfit is ismertem, aki mellette ült, és az egész történetüket. A háború Magyarországra sodorta, megismerkedett az akkor még fiatal és szép Margittal. A férfinak felesége volt Lengyelországban, amikor a háború után visszautazott hozzá, Margit megbolondult. A férfi feleségével együtt Magyarországra jött, de a feleség időközben meghalt. Minden hónapban — talán a feleség tudtával is, amíg élt — a férfi meglátogatta Margitot, pénzt adott neki együtt töltöttek két-három napot. Az a néhány nap Margit számára orvosilag is világos, józan pillanatokat jelen-' tett. Most is szép csendesen ültek egymással szemben, a férfi arca erősen barázdált volt, és jóságosán figyelt Margitra, mintha gyereket figyelne- Csak Margit kapkodó mozdulatain és szomorú, nevetséges öltözékén látszott, hogy beteg. Ezer- kilencszáznegyvenötben ismerték meg egymást. |H|MHBifizettem az ebédemet, és MC/ÜbBI az utcára kilépve külöjyfBBnősebb megfontolás nél- HMHHkü] elindultam az egyik I irányba. A sarkon vetspandaui börtönből kiengedték Hess két társát. Ez az életfogytig- lanra ítélt két patkány is szabad. Kiengedték őket a világ legdrágább börtönéből, amit évek óta csak ő- értük tartottak fenn, havonta váltogatva egymást a francia, angol, orosz és amerikai örök. Ez volt az első gondolatom. Aztán meg arra gondoltam, ahogy véletlenül visszafelé indultam az étterem felé, hogy a bolond Margit is ezerkilencszáz- negyvenötben ismerte meg a lengyelt, amikor a nemzetközi bíróság elítélte ezeket a szerencsétlen állatokat- Ezek szabadok, a bolond Margit meg itt ül a lengyelével. De ők legalább húsz év után is egymás mellett ülhetnek. Vajon mit csinál most Renata? Mire gondolhat? A nyakláncot azóta is viselem. Simonffy András: Üres kád — Pszt! — suttogta a fia, amikor belépett. — Elég rosszkor jöttél haza, ami azt illeti. Vendégeim vannak. Úgyhogy maradj csendben, ha lehet. Az ágy alatt például egy teve hasal. — Teve... — morogta. Mit csinál ott az a teve? — Csak hasalgat, nézd meg. Letérdelt, benézett az ágy alá, de csak pormacskákat látott a félhomályban. A pormacskáknak a szeme se villog, ‘ csak ülnek. . — Nagyon kicsi teve lehet — mondta rosszkedvűen. — Dehogy! Ez egy egészen nagy teve! Ingridnek hívják. — Aha. Ingrid. — „Ingrid?” mélázott, és megkérdezte, ahogy szokta: — Jó voltál? — Én jó, És te? Jaj, oda ne ülj! Nem látod a medvét? — Medvét? — Persze. Nagymérges medve, a fotelomban ül, is olvas a kutyának. Inkább simogasd meg azt a kutyát, mert nagyon megvertem az előbb. — Mit vétett szegény? — Nem vett el semmit, csak megharapott. Itt, látod? A kisfiú felemelte a lábát, de csak sima, sértetlen bőre látszott. — Látod, mennyire vérzik? Be is_kötöttem, azért sántikálok. Amúgy nem rossz kutya. Sokkal jobb, mint a róka, aki az asztalodon ül, és csak nézeget. Látod? Vicsorog Is. Odament az asztalhoz, és megsimogatta a levegőt. „Látnom kell”, gondolta közben a kisfiú apja, „látnom kell, hogy itt egy rőka ül. Ahogy gyerekkoromban képes voltam rá. Sunyi, barna pofájú róka. Nyalogatja a szája szélét.” De csak egy egészen rövid pillanatig látta a rókát. A felnőttek . a legegyszerűbb dolgokra is képtelenek. Egy felnőttről néha nem is gondolná az ember, hogy ő is volt gyerek. Elfeledkezve a tevéről, leült az ágyra. Megnyekkentek a rugók. — Nem hallod? — keseredett el a kisfiú. — Nem hallod, hogy sír a teve? Nem jut eszedbe, hogy nyomódik a púpja? A kisfiú apja felpattant onnan. — Hát légy szíves kergesd ki azt a tevét! — kiabálta. De rögtön eszébe jutott, hogy nem jó dolog kiabálni, ha az embernek nincs igaza, így aztán azt mondta még: — Szeretném látni azt a híres tevét. — Nem jön ki. Ott lakik. — És ha lefekszünk, mi lesz vele? —1 Bemászik hozzám. — Elfér az ágyadban? — Na hallod! Azért teve. Majd kicsit ferdén alszom. — Aha... És mondd csak — érdeklődött óvatosan a kisfiú apja, — hány púpú az a teve? — Hatpúpú. — De hát hatpúpú tevét nem szabad lakásban tartani! Csak állatkertben. — Csak állatkertben? — Csak ott. A kisfiú felnevetett: — Hát nem látod, hogy ez most egy nagy állatkert? — Ja... —1 nézett körül a lakásban a kisfiú apja. Különben minden bútor a helyén állt. De azért volt egy olyan érzése, hogy ez a lakás csakugyan egy nagy állatkert. — Az más — biccentett. — Persze. Állatkert, azt mondod? — Kiment a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát, mert elég fáradt volt. Egész délelőtt vitatkoznia kellett egy tevével. A fürdőkád színültig volt vízzel. Az ajtónyitásra rózsaszínű víziló dugta ki fejét a szappanhabból. — Na de uram! — méltatlankodott a víziló. — Kopogtatás nélkül rám nyit? — Bocsánat.. — Várt egy percig, aztán újra benyitott a kisfiú apja. Megint ott látta a vízilovat. És akkor már tudta, hogy ez az ő gyerekkori vízilova. .. — Kumpala Jónás? — kérdezte bizonytalanul —, te vagy az? — Naná — prüszkölt a víziló. — Szép, hogy megismersz. — Mi van veled? Rég láttalak. — Hülye kérdéseid vannak. Vakard meg inkább a hátam. Ahhoz senki más nem értett úgy... — így jó lesz? — Hát... Nem vagy már az a régi. Kicsit feljebb, balra... A kisfiú csodálkozva állt meg mellettük: — Mit csinálsz a kezeddel? — kérdezte félénken. — Nem látod? Egy víziló fürdik a kádban. Annak a hátát vakarom. De csak az óramutató járásával ellenkező irányban szabad, úgy szereti. A kisfiú közelebb hajolt. — Víziló, azt mondod? — Kumpala Jónás a becsületes neve — mondta a kisfiú apja, és beleizzadt a dologba. — Tetszik? — De hiszen ez egy egészen üres kád — nevetett íel kajánul a kisfiú. — Te becsapsz engem. Ez üres kád! Üres! Ugye, Ingrid? HEGESZTŐ
