Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
1980. dtcember 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Huh István: Jövőbe Szétgurultunk Mint a cérnáról lehullt Gyöngyszemek Jövőbe tartó Kis parlamenterek Eörsl István: A középút dicsérete (Antigoné és Isméné vitájáról) Éjt nappá téve vitázhatsz, törököt fog itt török. Választhat, aki választ, de csak két rossz között. Aki felkel a törvény ellen, azt eltiporja a jog. A törvénytiszteletben szintén elpusztulok. Hajtogatja a két tyúk hamis végleteit. Legjobb az arany középút —' kár, hogy nem létezik. Dlones Eszter: Tél elé Szárnyát repteti, készül a nyár, zörgő Édenkert pihéje száll; repedt héjában messzire izzik a gesztenye. Kalásztalan földön öreg esték tanyáznak, szél böngész omló barázdát, a parti töltés vigyázzban; dunyháját rendezi‘ összébsímul a táj. Mellén kivert jajjal hazátlan köd bolyong s egy parkban megkopott szívvel csókot illeszt egymás nyakára két repedt-torkú gerle .. Rozsda ruháját pergeti, tél elé zuhan egy fejsze. Majtényi Erik: Randevú A villanyóra délnyugati lapja három társától végleg elmaradt, a reggel megrekedt időt mutatja, és áll, csak áll a béna pillanat. Áll az idő — de hömpölyög alatta a jövő-menő zajló cáfolat, s a három másik óralap fogadja a pontatlan s a pontos párokat. Majd egyszer odaállsz a negyedikhez nyolc órakor — csak nézelődsz, pihensz az érkezőre rá se hederítesz, és soha többé nem lesz fél kilenc. Pihenő táncos Irodalmi összeállításunkat Pap Gyula műveiről készült felvételekkel illusztráltuk z üst mellett ketten tanácstalankodnak, Kozák Péter fekete képű, _ húszéves forma, 'gömböc fiatalember, aki minden újabb mondatnál beletúr göndör hajába, s az embernek az az érzése, hogy ezzel a mozdulattal épp öklözni akar, a másik középkorú férfi, jó negyvenes, a háta mögött mindenki kajlának csúfolja a gyárban, a két nagy füle miatt. Egyébként Kaba János a neve. Kajla felemeli az üst mellé helyezett pálinkás üveget, s Kozák felé nyújtja: — Az úristenit neki, hogy csak ennyi az ember élete. — Hány éves volt? — túr a hajába Péter. — Huszonhat. — Átveszi az üveget. — Az ember, amíg fiatal, oda se bagózik a halálra, de tán még az életire se, aztán ez a vége... El kéne kezdeni. Mindjárt jön a mester, az igazgató, a főmérnök, meg az egészség- ügyis. Mert, hogy ez fontos dolog. Már csak ez a fontos! A vasárnap délelőtti égen tikkasztóan izzik a nap. — Miért éppen minket küldtek ide? — Mert valaki ezt is meg kell, hogy csinálja. — Nem tartozik ránk. — Megfizetik. Két szuty- kó kupánként. Kozák hunyorog, vakarja a fejét, s ujja begyével megkoppintja az üstöt. — Azért nem minden munkát lehet megfizetni, nekem elhiheti. Én otthon jobban kerestem, aztán mégis itt vagyok. Januárban kezembe számolták a tizennyolc és félezret, hat mázsa búzát, kétszer annyi tengerit, krumplit, napraforgót, bort, pálinkát, , amit csak akar. Mégis eljöttem havi ezerháromért, segédmunkásnak. — Majd megbánod. Na, húzd meg, aztán kezdjük el. A kapu felől az öreg főmester lépett a csarnok felé, épp úgy körbejáratja a tekintetét, mintha másfél ezren dolgoznának a gyárban, s nemcsak két ember, akinek megígérték a fejenkénti kétszázat, ha vasárnap délelőtt rendbeteszik az üstöt. — Jön az öreg — szólal meg Kajla. — Mássz be már, mert szétveri a fejünket. — Én másszak be? — Hát ki más? Ezerliteres a főzőüst, amolyan hadi kondérféleség, amilyenben gulyást főznek a bakáknak. — Most hideg, ne félj. Meg száraz is — kuncog csendesen Kajla. — Xdenézz! — mindkét tenyerét rátapasztja az üstfalra, — nem süt, csak a nap. — Akkor meg nem is főz. A mester már ott áll melet.tük, nézi az üstöt, körbetapo- gatja. — No — dünnyögi — hát hogy megy a munka? — Men eget — bólint a hosszabbik. — Aztán miért isztok? Nem szabályos. — Csak ez nem szabályos? — Turkálja a haját Kozák. Most ez nem szabályos — néz vele farkasszemet a mester. — Most ez. Aztán, hogy mi a szabályos, az rám meg a íennvalókra tartozik, rád csak az, hogy súrold ki az üstöt. — Nincs súrolópor — szólal meg újra Kajla, miközben a mester az üst fölé hajol. — Mi a jóistennek kell újra fényezni? Aztán meg nem jött be a fűtő, nincs meleg víz. — Mi nincs még — legyint dühösen a mester. — Duma az van, az aztán van. Ha a kezetek is úgy járna, mint a szátok, akkor nem itt tartanátok. Meg kell csinálni, és kész! Jól kell megcsinálni. Ahogy megmondták, a szentségit neki — dühösködik, s odébbáll. A két ember nézi egymást. — Ennek a kisgórénak is az a főfoglalkozása, hogy a mások munkájában hibát találjon. — Egyelőre még nem csináltunk semmit — legyint Kajla.-- Ha megcsináltuk volna, akkor az nem tetszene neki. Olyan a fajtája. Már az anyja hasában megtanulta, hogy az ember abból is megélhet, ha másokat piszkál, ha mások munkájában hibát keres. — Még alig ismered. Két napja vagy itt. — Itt igen — vakarja a fejét Kozák —, de az én számról is lekopott már a tojáshéj. Mit gondol, miért hagytam ott a gazdaságot? — Annak is oka lehet. — Ha ott csak egy ilyen alak okoskodna), akkor elperemére. Furcsának találja, hogy épp olyan, mint a többi, hogy semmi változás nincs rajta. A gumitalpú cipő jól tapad a kandér fenekéhez, szinte odaszívja a talpakat a lemez. Erről jut eszébe, hogy le kellett volna vetni a cipőket Kaba hozza az oltott me- szet. — Felülről lefelé, szépen Köteles Pál: _______________________i________-------------------V asárnap délelőtt, napsütésben kerültem volna, leguggoltam volna a kukoricásban, befeküdtem volna a kender közé, de ott másra ment a játék ... ez azért más világ. Én már az első nap tudtam, hogy magát Kajlának csúfolják. Maga megpróbálhatja présbe fogni a fülét, tán kiegyenesedik, de én a képemet soha nem tudom kifakítani. A ruhát kiszíjja a nap, az ember arcát viszont még sö- tétebbre festi. Azt mondja meg nekem, hogy az úristenben van ez?! — Jó pénzt hagytál elbi- tangolni. — Biztosan, dehát nekem viszketegségem volt minden fillértől, mert ahogy számolni kezdtem a pénzt, mindig az jutott eszembe, hogy a marháktól elűztek, hogy a zöldségesből kiutáltak, a gyümölcsösben nem tűrtek, a növénytermesztők meg szóba se álltak velem. Én a réten mindig egyedül kapáltam, úgy hajolgattam, mint egy csóré varjú, ha szemet keres, aztán dühömben háromszor annyit csináltam, mint mások, de a brigádosok csak legyintettek, s a felét lecsalták azzal, hogy itt-ott gaz maradt, meg hogy megvágtam a kukoricaszárat. — Az ember, amikor kapálni, melózni megy, nem igazságot akar keresni, hanem pénzt. — Hát ippeg ez az, kilopták a zsebemből! — Falubeliek vagytok, együvé tartoztok. Kaba János megint kortyol. — Együvé? Én ezt csak abból tudtam, hogy féltem tőlük. Éjszaka rossz álomra ébredtem, a fejem búbján is megizzadtam, nappal meg mindig magam mögé pillogtam, mert nem tudtam, hogy mit terveznek ellenem. Közéjük tartozom, de csak azért, mert féltem tőlük. — Mi a fenétől féltél? — Nincs annak neve, tán ha valamivel okosabb volnék, akkor meg tudnám magyarázni... Elkezdjük? — Nincs súrolópor. — Homokkal, tán. — Mésszel inkább, aztán alaposan kimossuk, tízszer is. ha kell. Mássz csak be, én hozok meszet, az fertőtlenít. Az előírást be kell tartani. — Mindig az előírás. Arra miért nincs reglama, hogy az emberek tisztességesen gondolkodjanak, hogy jobban szeressék egymást, de legalábbis megértsék a másikat ... — Menj el papnak, még nem késő, de még mielőtt a szószékre kapaszkodnál, mássz be már abba az istenverte üstbe! Csak nem félsz? — Nem örülök, l.ibabőrözik a hátam. Azt mondja, hogy huszonhat éves volt? — Előbb csak a tetejére ül, aztán beugrik az üstaljába, a kondér nagyot kong. Kaba nevet. — Ha te nem jössz, hát nekem kellett volna bemásznom, így mégis jobb. Ismertem a lányt — etezomorodik —, jól ismertem. Nem szívesen másztam volna az üstbe, még szerencse, hogy jöttél. — Hozza már azt a meszet ! ... Klórmész kellene ehhez. — Amilyen van. Kozák rákönyököl az üst körbe. Húzd fel ezt a gumikesztyűt. Ne sajnáld a meszet. Ha megvagy, jól le kell mosni kefével. Aztán kimászol, a többit majd kívülről. Bekapcsoljuk a pumpát, vízsugárral körülmossuk, aztán kiszivattyúzzuk. Ennyi az egész! Háromszor-négyszer megismételjük, aztán .... — hirtelen abbahagyja. Kozák keni a meszet. Hallgatnak. — Ha megmaradhattunk volna a házban — szólal meg egy idő után Péter, s fölegyenesedik, — tán soha nem jövök el hazulról, de nem lehetett. Felgyújtottam, aztán majdnem bezártak ... — A saját házadat? — A miénket. — Hát miféle ember vagy te? — Semmiféle, csak ember. Jó ideig nem szóltak egymáshoz. Péter súrolja a kon- dért. Kaba meg csak nézi, s néha oldalra billenti a meszesvödröt, hogy a másik jobban hozzáférjen. Kozák megint feláll egy pillanatra, és Kajla szemébe néz. — Adjon már egy kortyot. — Meghúzza. — Hát ettől mentsen meg bennünket az isten! — Az üstbe rúg, és tovább súrolja. — Azért vigyázni is kell. — Fel kellett gyújtani. Olyan ez, mint mikor a szegényember dühében agyoncsapja az |ártatlan gebét, vagy belegázol a jégverés után a búzába. Ügy toldja meg mindenki az istencsapást, ahogy tudja. Olcsón jutottunk a házhoz. Megvettük. A faluvégi vityilló már omladozott, kert se volt hozzá. A Nagy utcai házban meg három szoba, konyha, gabonás, istálló, ami kell. Anyámmal madarat lehetett volna fogatni, dalolt az örömtől. Négy kistestvérem van. Az öreg növendékbikát akart tartani meg borjút nevelni — egyszóval azt hittük, megfogtuk az isten lábát. Amikor beköltöztünk úgy estetájt, és a .’kölykök visongtak örömükben, valaki beszólt, hogy lesz ennek még böjtje is. Hát lett is, még azon az éjszakán ... — Az a legfontosabb — szakítja félbe Kaba —, hogy ujjnyi hely se maradjon, amit nem ér mész. Kétszázat fizetnek érte. Na, mondd csak — könyököl egykedvűen az üst peremére. — Nincs mit mondani. Beverték az ablakokat, betörték a kaput, kiborították a kerítést. Az első éjszaka. Aztán meg azt kiabálták, hogy menjünk vissza a faluvégre, hogy pucoljunk a Nagy utcából merthogy ott becsületes emberek laknak. — Vadállatok — makogja Kaba. — Emberek... másnap kijött a tanácsmegbízott meg valami egyenruhás. Azt kérdezték, kilk tették? Még ránk ripakodtak, hogy miért nem futottunk jelenteni akkor, amikor rombolni kezdtek? Azt mondták, ellátják a nagylegények baját. Egy hét múlva rendbe tettünk mindent. De alighogy befejeztük, megint kiborították a kerítést. Háromszor döntötték ki a kaput... De jegyzőkönyvet csak egyszer csináltak. Érti? Egyszer! A kutyánkat megmérgezték, a tyúkok elhulltak, négy bárányunk felfordult ... Maga félt már úgy igazában, János bátyám? — Voltam a háborúban. — De hát ott mindenki fél, a félelem tartja össze az embereket, a faluban meg csak mi féltünk, s a harmadik eset után kezdtem tudni, hogy mitől félek... Az ember néha elveszti az eszét Egy húszliteres kannából locsoltam a petróleumot, s amikor kifogyott, felgyújtottam a házat. Muszáj volt! Megbüntettek egy ezresre gyújtogatásért, de megérte! Harmadnap szedelőzködtünk, s elindultunk. Akkor még nem tudtuk, hova, most aztán itt vagyok. — S a többiek? — Elvagyunk... Ki itt, ki ott — felegyenesedik, a derekát ropogtatja. — Lány volt még? — Nem volt férje. — És huszonhat éves... Az én húgomnak tizenhat éves korában csináltak egy kölyköt. Rizit belelökték a szénába, bekötötték a száját, úgy cicáztak vele öten is. Arra jó .volt... Hát ezzel megvolnánk. Kimászik az üstből, bekapcsolják a pumpát, jól körbemossák a kondért, aztán szivattyúzni kezdik a vizet, s megismétlik még néhányszor. — Tudod Péter — lódítja odébb a tömlőt Kaba —, az embernek megvan a sorsa, a sapkádat felakaszthatod egy faágra, de a sorsodat nem, azt vinni kell, mint bakának a borjút... — Köpök a sorsra — sercint egyet Kozák, s beletúr a hajába —, az ember nem szűz lány, hogy hagyja magát letepemi. Ha nekiesnek, legalább köpje szembe az izmoskodókat. — Ne dühöngj — veri vállon Kaba —, nézd meg a kajla fülemet, ha tudni akarod, én mindenáron katona- iskolába akartam menni. A fülem miatt nem vettek fel. Akkor azt hittem: nincs nálam szerencsétlenebb ember a világon! Ki tudja, hol végeztem volna, ha sikerül? Tömegsírban vagy akasztó- fán. Talán. A fülem miatt megmenekültem. Hát érted ezt? Most aztán főzöm ezekben az istenverte kazánokban a paradicsomot, lecsót, paprikát — ami éppen sorra kerül. Ha a füleim nem kajlák, s katonaiskolába kerülök, nagyobb bajom is eshetett volna. — Hát ami igaz, az igaz, elég kajlák a fülei. Űjra feltűnik a főmester, mellette az igazgató, a főmérnök, s az orvos. Kaba megfogja az üveget, odébb viszi. — Holnaptól megint Totyoghat a paradicsom. Gyönyörűen fertőtlenítve, semmi hullaszag. Na — veri vállon Kozákot —, itt a gyárban nem lesz semmi baj. Majd hozzászokik a szemed. Tudod, fizetéskor mindig belökünk egy-két sört. Meglásd, senki nem utasítja vissza, ha fizetni te akarsz, de ma az én kontómra iszunk! ozák elfordul,--------, : . nem szól, Ka^ba az üstöt né- Sp zi. — Valami--------® csavarok voltak i tt elszórva, azdkon csúszott meg. Fejjel előre — teszi hozzá. — Nem volt mentség, mire utánakaphattak volna, már rég elmerült. — Pedig szabály van rá, hogy a padlón semmilyen idegen anyag ne legyen, pláne olyasmi. Tegnapelőtt hallgattam a leckét, amikor felvettek — fordul vissza Kozák. — Szabály mindenre van fiam, tán csak arra nincs, hogy ilyen szemét munkáért négyszázat fizessenek. Kézbe veszi a vedret, kesztyűket, súrolókefét, s Kozákot is hátrébb húzza. — Megvolnánk, igazgató elvtárs — emeli á kezét a sapkához. — Hát akkor — mondja a főmérnök, anélkül, hogy bárki is az üstre nézne —, holnaptól ebben a kazánban paradicsomot főznek. Megértették? — Hogyne, kérem — válaszolja Kaba, s oldalra fordulva nagyot köp a tükörtiszta csempepadlóra. Összeállította: Rékasy Ildikó
