Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-04 / 284. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. december 4. Új játékok Az Országos Piackutató Intézet bemutató termében a Fővárosi Kézműipari Vállalat Kill- és belkereskedelmi partnereinek mutatta be termékeit. Képünkön:egy „illetékes” a játékok között Utazni jó Fiam, te is vasutas leszel? Jön-e vendég Piripócsra? Néhány évvel ezelőtt lelkesen mutogatta faluját egy községi vezető: — Itt lesz a csónakázótó — intett a falu közepén éktelenkedő kacsaúsztató felé —, tőle jobbra a szabadtéri színpad, ezer személyes nézőtérrel. Korszerű szállodánk is lesz, csak a vendéglőre kell húzni két emeletet. Ugyanott lesz a lovasiskola, az oldalépületben az istállók, a mostani legelőn pedig a hozzátartozó pályák. A gyermekkorom? Az sem úgy indult, mint a mostani pedigrés gyerekeké. 1947-ben születtem Karcagon, itt jártam általános iskolába, gimnáziumba, de egy szakmát is tanultam, mert az apám azt mondta: — Az érettségi az csak egy érettségi. Tanuljál egy szakmát is, fiam! Az egész család, az egész dinasztia, a jobbra, balra felmenő rokonság vasutas nagyapámtól a debreceni rokonokon kívül az édesanyámig. Én a vasutat gyerekkoromban is csíptem. Tudtam az állomások nevét Karcagtól Budapestig fölfelé, de Karcagtól Nyíregyházáig is. Sorban. Gyerekkoromban nagyon sokat játszottunk vasutast. Arra emlékszem: — Személyvonat indul Kisújszállás, Törökszentmik- lós, Szajol, Szolnok, Budapest Nyugati-pályaudvarra az ötödik vágányról. Kérjük a vágány mellett vigyázzanak! Bemondtam az udvarunkon. Az alsókonyhánknak az ablaka régimódi volt, középen elválasztva egy vassal. Azon csüngtem meg a falon, le is rúgtam mindig a fá- lat. Adtam a jelzést, mint most a kocsirendezők. Adtam a jelzést piszokul. Szegény anyám ázt mondja. — Jaj, fiam, hát te is vasutas leszel? Az lettem. Az iskolám után, 1967. október 17-én beléptem a vasúthoz. Azt mondták. — Az alsó létrafokon kell kezdeni! Ott kezdtem: érettségivel kocsirendezőként. Ugráltam a kocsik között. Nem tetszett. Egy évig csináltam, akkor átmentem a pályafenntartáshoz hegesztőnek — mert ez a szakmám. Onnan kerültem a szolnoki Vontatási Főnökséghez mozdony- vezető gyakornoknak. Die- sel-tanfolyamot végeztem először, később villanymozdonyon is levizsgáztam. Járok most már Szergejjel is, villanymozdonnyal is. Személyvonattal, gyorsvonattal, tehervonattal, mikor hogy. Persze, a vasút előtt máshol is dolgoztam hegesztőként, no meg másodállásban zenéltem a karcagi presszóban. Zenekarom is volt, az ifjúsági klubban játszottunk. Először orgonistaként, később zenekarvezető orgonistaként bütyköltem. Elég so- gáig. Akkor még a Beatles ment nagyon. Meg az Illés- számok. Ök voltak a menők. A presszóban a szalonzenét kellett játszani. Oda sokan azért jártak, hogy felszedjenek valami nőt, mások meg mutatták, hogy ők presszóba járnak, megint mások kocsmának nézték a presszót, nagyon kevesen pedig a zene kedvéért jártak oda. Ezeket szerettem. Igényes voltam. A repertoáromat a közönséghez igazítottam: bejött egy pedagógus- vagy orvostársaság? Igényes szalonzenét játszottam. Tizenévesek jöttek? Nekik a beat kellett. Szerettem a zenét. Játszottam. A pénz is kellett. Na, a vasútnál voltam 1971-ig, akkor elmentem a HTV-hez. A feleségem ugyanis válaszút elé állított. — Vagy a vasút, vagy_én. Persze, így is tönkrement a házasságunk, elváltunk. Mindegy. A HTV-nél hegesztő szakmunkás voltam. Egyszer mentem az udvaron keresztül, jött a személyzetis. Jól ismertem. Mondom. — Szervusz, Gyuri! — He ... he ... szervusz ... — Hogy vagy? — Gyere már egy picit, légy szíves! Félrevont. Azt mondja. — Ha ketten vagyunk, tegezzél nyugodtan, de ha más is hallja, ne tegezz! — Menj a ... Mondtam cifrán. Ez aztán megmérgezte a kapcsolatunkat. Jelentkeztem a Jogtudományi Egyetemre. Nem javasoltak. Minek az egy hegesztőnek ? Ha netán jogász lettem volna, akkor is visszamentem volna a vasúthoz. Mondjuk balesetvizsgálónak. Mert én a vasutat nagyon szeretem. Vissza is mentem. Ezt a mozdonyvezetői hivatást hétezer forintos havi keresetért (kábé annyit keresek) nem lehet csinálni. Hogy az embernek se karácsonya, se újéve, se vasárnapja, se szabad szombatja, semmi. Éjszakázni ... Ezt qsak a pénzért nem lehet vállalni. Én szeretem a hivatásomat. Énnekem az volt a világ teteje, amikor a hatósági vizsgán azt mondta a KPM-ből jött főnök. — önöket fővasúti mozdonyvezetővé nyilvánítom. Nagylaki Gyulának is mondta. Ez volt nekem a világ teteje. Ez ám nem szakma: hivatás. Meg aztán na-_ gyón jó kollektívában dolgozom. A szolnoki csapat olyan csapat!... Szóval Te a kalappal. Az az igazság, hogy nem lett volna szabad otthagynom annak idején a vasutat. Nem is éreztem jól magam eddig sehol másból. Ha maradok, már elvégezhettem volna a tisztit. Most akarom a technikusit megszerezni. De ha mondjuk tiszti rangot kapok, akkor is utazom tovább, mint most. Nem akarok íróasztal mellé ülni. Nekem a vasút azért is szerelmem, mert utazhatok. A magyar vasút óriási fejlődésnek indult. Amikor kezdtem a vasutat, még harminc órás szolgálatok is voltak. Még kadét koromban is. A Szergejjel elmentünk fel Somoskőújfalura, meg vissza: harminc óra. Most már ilyen nincs. Most már korszerű vontatójármű van, amin intendon vagy ahhoz hasonló biztonságot nyújtó éberségi berendezés van és ez egyesítve van vonatbefolyásoló ... Tehát EÉVB. Ez annyit jelent, hogy Egyesült Éberségi és Vonatbefolyásoló Berendezés. És akármilyen rossz látási viszonyok között vagyok, tehát a távolbalátás korlátozott, és nem látom a jelzőt, a vonatbefolyásoló berendezés figyelmeztet, hogy hoppá, sárga jelző mellett mentél el, a következő biztos vörös. Mert amúgy személy- vagy gyorsvonattal nekem ám döfnöm kell. Százzal. Ha köd van, akkor is. Az utasításokat egy mozdonyvezetőnek akkor is tudnia kell, ha álmából költik fel. Ügy mopdják, így tanultam, mikor kadét voltam, hogy az UTASÍTÁS, az F—1-es, F—3-as a tízparancsolat, a miatyánk, az üdvözlégy. Szóval ez a vasút lelke. Mert itt nincs idő totojázásra! Ez egy veszélyes üzem. Észnél kell lenni. Én itt Szolnokon jól érzem magam. Azért nem semmi az, hogy az ember egy munkahelyen jól érzi magát. Volt nekem rossz munkahelyem is. Úgyhogy tudom milyen nagy dolog az, hogy az ember nem gyomorideggel megy be, hanem szinte örömmel. Még akkor is, ha későn, huszonkét órakor, vagy nulla órakor kell jelentkeznie szolgálatra, akkor is. Hazamegyek reggel nyolckor vagy kilenckor, a feleségem kérdezi. — Mikor mész megint? — Haggyad, anyám, visz- szamegyek huszonkettőre. Sírnak ezek, hogy nincs ember. — Hát most jöttél haza! — Nem baj. anyám, visz- szamegyek huszonkettőre. Most lefekszem, alszom egy kicsit, aztán megyek. Még se jelzőmeghaladásom nem volt, se koccanásom. Semmi. .Sokan úgy mennek munkába, hogy jaj, csak ezt a szolgálatot ússzam meg! Mozdonyvezetők. Én nem. Nem félek. Inkább a szememet féltem. Kétszer volt egymás után szivárványhár- tya-gyulladásom. Be voltam gyulladva, hogy le kell száll- nom a mozdonyról. Jaj, de rossz volt! Még az életkedvem is elment. Szerencsémre Elek Pál főorvos új: meggyógyított a karcagi kórházban. Ö már elment Karcagról, de ha (ne adja az ég!) ismét baja lesz a szememnek, én megyek utána! Hát ezzel keresem a kenyeremet! A szememmel. Így tudok mozdonyt vezetni. Utazni. És ezt szeretem. Ez nekem a világ teteje. Mögöttem emberek százai, ezrei ülnek. Én nem tévedhetek. Ezért aztán mindig okénak kell lennem. 1978-ban nősültem, rendkívül harmonikusan élünk. Remek barátaim vannak, közöttük, még orvosok is, szívesen vagyok velük. Aztán ott van a peca: alapító tagja vagyok a Nagykun Horgászegyesületnek. 1955-ben mint ifi, a bátyámnak a kezét fogva egy szál bambuszbottal mentem pe- cázni. Szeretek olvasni: Szil- vási, Robert Merle, Moldova... Aztán menni kell szolgálatba. Örömmel megyek. Körmendi Lajos Talán mondani sem kell: a községi vezetőt elragadta a fantázia, és mindebből, aminek megvalósítását két- három éven belül várta, a mai napig sem lett semmi. Megjegyzendő, hogy a szóban forgó községnek az égvilágon semmi különleges nevezetessége nem volt, s ma sincs. Vezetői nagyravágyó elképzeléseiket csupán arra alapozták, hogy — majd kapnak pénzt hozzá központi alapokból. Saját erőből még a község képét rontó pocsolya környékét sem hozták rendbe. Nem volt egyedi eset az ilyesmi néhány évvel ezelőtt. Amikor általánossá vált az a nézet, hogy könnyűszerrel lehetünk „idegenforgalmi nagyhatalommá”, sok helyen gondolkoztak hasonlóképpen. Ügy vélték: az idegenforgalom olyan valami, amihez csak kisebb-nagyobb (de inkább kisebb, s lehetőleg nem saját) befektetések kellenek, s aztán busásan megtérül minden, hiszen a külföldiek csak úgy tódulnak hozzánk. Hogy miért — az már nem mindenkit gondol- koztatott el. Mostanában viszont —, hogy a központi keretek ho- váfordítását szigorúbb szabályok határozzák meg — ellenkező nézetek terjednek el- „Mit is tehetnénk az Idegenforgalom Silőimozdító- sáért, hiszen kicsi a községfejlesztési keret” — mondják sokszor ugyrjnazök, akik néhány éve még emeletes szállodáról, szabadtéri színpadról és hasonlókról ábrándoztak. Mindenekelőtt le kellene tenni mindkét szemüveget, a rószaszínűt és a feketét is. És reálisan felmérni a város, a község helyzetét, mai Higgye el asszonyom, nem akartam hinni a fülemnek, amikor azt hallottam: éppen önök válnak. A mintaházaspár, akik soha nem veszekedtek, egy hangos szóváltás, indulatos megjegyzés nélkül éltek egymással, immár három éve. Ügy tűnt, jóban, rosszban kitartanak, és most tessék! Sőt frigyüket már fel is bontották, mégpedig úgynevezett közös beleegyezés alapján. Volt férje csak ennyit árult el önről: elhidegült tőlem, mert szerinte túlságosan rendes voltam hozzá. Olyan egyhangúan peregtek a napjai, akár a homokóra: semmi változatosság, unaloműző szenzáció. Bevallom őszintén nem hittem neki, ezért toppantam be önhöz a szomszéd faluba. Emlékszik bizonyára rám: fát aprított élettársa udvarán. Szeme alatt terepszínű monoklik virítottak, és az arca is inkább mélylenyo- matú térképvázlathoz hasonlított, mintsem a Fabulon- reklámhoz. Zavaromat látva kissé restellkedve vallotta be: összeszólalkozott az élettársával, amikor az részegen tért haza, de nem jelentős az ügy. Sőt — mosolyogta —, a foltok már tíztízforintos nagyságúak sincsenek. Ami az ökölpárbaj színvonalát illeti, úgy érzem, enés várható szerepét az idegenforgalomban . Dehát mit is keres á turista (akár bel-, akár külföldi) ott, ahol leszáll a vonatról, vagy megáll gépkocsijával? Bizonyos éritelemben ugyanazt, amit már a népvándorlás korában is kerestek az ismeretlen tájakra érkező emberek: mindenekelőtt ételt, italt, szállást. Köztudomású ma már, hogy a hazánkba érkező külföldiek számának csökkenésében jelentős szerepet játszott a vendéglátóipari árak nagy mértékű felemelése. Régi igazság, hogy a turista, a kiránduló, vagy akár a hivatalos úton járó külföldi azokat a helyeket keresi, ahol aránylag olcsón és jól tud lakni és kosztolni. Ne felejtsük el — kár, hogy a vendéglátóipari árak emelésénél ezt nem mérlegelték kellően, hogy hozzánk általában nem a legvastagabb pénztárcájú külföldiek látogatnak el. Könnyű helyzetben vannak ilyen szempontból a kisebb városok, községek- Tanácsi vállalatainknál és szövetkezeti éttermekben, szálláshelyeken viszonylag olcsón tudnak jó ellátást adni. Csupán okos kalkuláció kell hozzá: sok vendég olcsóbb ellátásából kétségtelenül nagyobb a haszon, mint magas árak mellett kongó éttermekből, üres szállodákból. Szinte korlátlanok a lehetőségek a „specialitások” tekintetében. A külföldi éppúgy, mint a hazai turista únja a mindenütt egyforma ránoittt szeletet, sertéssültet, a konzerv levest és hasonlókat. Jónéhány községben már felfedezték ezt és megnyitották a helyi különlegességeket kínáló — és nek megítélése nem rám tartozik, elvégre az összecsapásnál még szorítósegédi minőségben sem asszisztáltam. Ami pedig a monoklik földrajzi kiterjedésére vonatkozik: tiszta lelkiismerettel állítom asszonyom, már akkor se voltak tízforintos nagyságúak, sőt becslésem szerint még a 7—7,50-et is alig kettő ha meghaladta. Megdöbbenve hallgattam öntől újra: való igaz, férje kibírhatatlanul rendes volt!? Este ő mosott, vasalt, sőt vasárnap megfőzött, ha hasogatott az ön feje. Egyszóval olyan unalmas, egyhangú élete volt, akár egy szürke egérnek. Igaz, azt is bevallotta: jelenlegi élettársa tem- peramentumosabb, főleg hia felönt a garatra. Ez pedig hetente kétszer, sőt az utóbbi két hónapban már többször is előfordult. Ez a tény csak azért érdekes, mert ilyenkor szólni sem szabad hozzá, mert előbb üt, azután kérdez. Már az is megfordult a fejében: kezd elege lenni az izgalmakból, visszatér a csendes, rendes férjhez, amihez vajon én mit szólok? Nehéz kérdés, elvégre amikor otthagyta, akkor sem tőlem kért tanácsot, így csak néhány felületes észrevételre szorítkozom. Az egyik: sajnálattal közlöm, ahogy hallom, volt férje ringbeii jártassága az ön több mint hathónapos távozása óta tavaiéban, országúti hirdetéseken, irány- és távolságjelző táblákkal is kínáló — kisvendéglőket. Ez a választék még nagyon . is bővíthető! Ugyancsak szép számmal vannak községek, ahol akad néznivaló, de oda útnak kell vezetnie, környékén pihenőhelyeket kell létesíteni, sőt autóparkolót is. Néhány emlék- és ajándéktárgyat árusító pavilon ugyancsak nem hiányozhat- No, meg valami olyan hely is, ahol néhány falatot bekaphat, melegben egy pohár üdítőt illat az utas. Mindez — helyi idegen- forgalmi politika. Nem kell hozzá központi keret, sem utasítás. Csupán józan megfontolás: érkezhet-e a városba, községbe, a kies hegyorom vagy a nevezetes műemlék megtekintésére annyi turista, hogy érdemes étkezőhelyeket nyitni, utat építeni. S ezt még meg is lehet toldani — figyelemfelkeltő reklámmal. Szakemberek tanácsát kikérve ugyan, de azt mindenképpen helyben kell eldönteni: van-e olyan nevezetesség, ami érdekelheti a külföldieket. Vagy lehet-e — például — a község határában fakadó melegvízhez egy-két év alatt helyi erőből akkora fürdőt építeni, amivel oda lehet csalogatni a divatos, de zsúfolt fürdőhelyekről a vendégeket. Reálisan kell felmérni a lehetőségeket és az igényeket — s számításon kívül hagyni a nagyratörő terveket és jám-^ bor óhajokatMég jobb. ha egy-egy kisebb tájegység községei és városai közösen fejlesztenek s együttesen látják annak hasznát. Ehhez természetesen túl kell lépni a ma még gyakori, szűk lokálpatriotizmuson, s ez valóban nem könnyű. Mint ahogyan az idegenforgalom fogadása sem csupán elhatározás dolga. Nagyon átgondolt, korszerű, távlatokra tekintő község-várospolitika szükséges hozza. podtat se javult. Így még egy tízfilléres területű monoklira sem számíthat. Ráadásul a pipogya fráter változatlanul mindig józan. Ezért aggódom: visszatérve megint unalom vár magára, feltéve, ha a helyét valaki be nem töltötte. (Elvégre, ahogy ezeket a mai igénytelen és konformista lányokat, asszonyokat ismerem, sokan megelégednének hasonló férfivel.) Azt viszont, amit távozásomkor említett, teljesen őszintén elhiszem: miszerint ma már más szemmel nézi a világot. Nem csoda: akkora monoklik közül ... Végső soron ön döntsön arról: mire van nagyobb szüksége az életben. Egy rendes férjre,'vagy egy spiccesen balegyeneseket osztogató élettársra. Ha az első változat mellett határoz: javaslom, pánikszerűen csomo- goljon és hagyja ott temperamentumos fiúját. Ha viszont mégis őt választja, azt javaslom, iratkozzon be egy karatetanfolyamra, vagy legalább az ütéseknél kissé húzza hátra a fejét! Ily módon kisebbek lesznek a monoklik, és ha szerencséje van, még egy kétforintos terjedelmét se haladják meg. Természetesen nem azon frissiben, hanem a történtek után pár nappal. D. Szabó Miklós Várkonyi F.ndrc Túl rendes volt hozzá Utóiratok egy váláshoz
