Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-16 / 269. szám

1980. november 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A KAKUKK ézze, teljesen szal­masárga az ég, asszonyom! Vihar lesz. Én mindig megérzem előre. Miért néz ilyen furcsán? Taí&n vihar lesz, de annyi minden történhet még. Koz­mikusán nézve a dolgokat, mindez nem jelent semmit. Jól megázunk, ennyi az egész. Nem valami szeren­csés dolog, de azt hiszem, már nem lehet elkerülni. Nos, majd meglátjuk, ne is gondoljon rá. Hogy mire gondoljon? Ez igazán egyszerű. Valami szép dologra természetesen. Például az ünnepekre. Az igazi, nagy ünnepekre. Ami­kor az emberek kedélyesen nevetgélnek, szép ruhákba öltöznek, simogatják egy­mást. Nem is egyszer lát­tam ilyet életemben, persze régebben, mikor még jo­gász voltam. Csodálkozik, ugye? Pedig ez az igazság. Jogász voltam valamikor, asszonyom, kedélyesen ne­vetgéltem, és szép ruhákban jártam. Igen. Szinte hihe­tetlen. Mit mond? Hogy képtelen az ünnepekre gondolni? Hát akkor hunyja be a sze­mét asszonyom és gondol­jon a kutyákra. Miért pont a kutyákra? Nagyon egysze­rű. Ha az embernek van egy hűséges kutyája, szinte mindene megvan, amit ezen a világon megkaphat. Tud­ja, milyen egy hűséges ku­tya? Tökéletes élettárs, csak ennyit mondhatok. Az én kutyám, mikor még jogász voltam... De ezt hagyjuk, fáj az emléke. Szóval asszo­nyom, ha rám hallgat, sze­rez egy kutyát. Nem mon­dom, az első időkben külö­nösnek tűnik, hogy az em­ber nincs egyedül, és azt is tudom, hogy nem könnyű beszerezni egy igazán hűsé­ges kutyát, de én majd se­gítek ! Szerencsére kitűnő ismerője vagyok ennek a pompás állatfajtának. Hogy hol? Hát majd keresgélünk. Nincs reménytelen helyzet. Bízzon bennem, asszo­nyom. Belátom persze, hogy a külsőm nem éppen biza­lomgerjesztő. De hát jelent ez valamit? Mit számít az én külsőm kozmikus érte­lemben? Semmit. Mit szá­mítanak göcsörtös ujjaim? Vagy görbe lábam, vaksi szemem? Mit számít mind­ez? Hajlott, egyesek szerint kissé púpos hátam, vagy az az önmagában oly keveset jelentő tény, hogy alacsony vagyok? Mindez semmit sem számít, asszonyom. Mindez semmi a nagy, koz­mikus egészhez mérve. Még az sem számít, hogy bice­gek, vagy hogy enyhén be­szédhibás vagyok, és dől be­lőlem a pálinkaszag. Hiszen, asszonyom, ez a külső, amely, nem tagadom, kissé talán undorító, nemes lelket takar, egyszerű, becsületes lelket. Az én lelkem csor­dultig van szeretettel, min­den és mindenki iránti sze­retettel. Van ennél nagyobb dolog? A legszívesebben ugrálnék örömömben, any- nyira tele vagyok szeretet­tel, de hát ez a rossz lábam sajnos... Miért néz így rám? Olyan hideg a tekintete! Megbán­tottam talán? Nem? Ez megnyugtat. A közeledő vi­hartól fél, ugye? Hiszen jéghideg a keze! A vihar... Mit jelent önmagában ez a vihar? Semmit nem jelent, asszonyom. Múló jelenség az ilyen vihar, jön és elvo­nul, nincsen benne semmi "állandóság. Hogy hideg az én kezem is? Az természe­tes, mert kevés a vérem. De nem félek, soha nem fé­lek. Nevetséges lenne, hi­szen éppen tőlem szoktak félni. Persze leginkább a gyerekek. Ök nagyon félnek tőlem, főként este. Elszalad­nak, ha meglátnak, bizony annyira félnek. Pedig én szeretem őket. Tegnap lát­tam egy gyereket, álldogált a fa alatt. Hosszú ideig fi­gyeltem, tanulmányoztam... Gyönyörű volt! Hiszen ér­ti. .. Mit mond? Sötétedik? Ne veszítse el a hitét. A vihar talán elkerül bennünket. Nincs fontosabb a hitnél, asszonyom. Az akarat és a hit. Nélkülük csak ostobán sodródik az ember a világ­ban, ez az igazság. Minden olyan alaposan meg van szerkesztve, olyan tökéletes! Nyitott könyv az emberek arca is. A maga arca, asz- szonyom, jóságról árulkodik, feltétlen jóságról, igen, ez az, ami olyan roppant von­zó az arcában. De nem volt könnyű élete. Azok a rán­cok a szeme alatt, vagy a szája szélén, az a mélyebb, határozott irányú... De a reményt nem szabad felad­ni! Itt az én esetem például. Mit remélhetek? Ha őszin­- - V;i-i K CZELE GYÖRGY: Jön és elvonul tén boncolgatjuk ezt a kér­dést, hiszen másképpen nem is érdemes, azt hiszem, sem­mit. A külsőm undorító. Ilyenné váltam, asszonyom. Ezt a folyamatot, mint tud­juk, senki sem képes meg­gátolni vagy visszafordítani. Az emberek persze elfordul­nak tőlem, mit is tehetné­nek mást szegények. Nyil­ván én is így cselekednék a helyükben. Elfordulnak a vén, alkoholista csavargó­tól. Hiszen érti. Annyi gyö­nyörű dolog van a világon! Ki hallgatná meg az én szavam? Ki érintené meg a kezem? A nyirkos, hűvös bőröm? Majd bolondok lesznek hozzám érni, ami­kor annyi más, kellemes dolgot tapinthatnak az uj- jaikkal... Maga, asszonyom, csodá­latosan kitartó, hiszen még mindig itt van velem. Ta­lán fél? A félelem tartja itt? A vihartól fél? Ezer oka lenne rá, hogy elhagy­jon, hogy egyszerűen elfus­son innen. Jobban is tenné, ha megpróbálna menekülni. Egyáltalán nem haragudnék, hiszen ismer engem. Meg is szoktam már, hogy egyedül vagyok, roppant szokatlan dolog ez számomra... Mit mond? Hogy jólesik mellet­tem maradnia? Nem... Ne mondjon ilyeneket, asszo­nyom, az ilyen beszéd mé­reg a lelkemnek. Hiszen egyenesen szétrobbanok a boldogságtól! De más rész­ről mit jelent az én boldog­ságom? Semmit. Vagy csak nagyon keveset, és azt is csak nekem. Mert mi va­gyok én? Senki és semmi. Olyan parányi pont va­gyok, hogy nem is lehet ész­revenni. Igen nagy baklövés lenne a saját jelentéktelen­ségünket kozmikussá nö­veszteni. .. Figyeljen csak! Hallja a szelet? Micsoda pompás mu­zsika! Erősödik a szél. Az ég is kis híján barna már. Sötétedik, mivel az előbb, azt hiszem, láttam még a házak tetejét. A jelekből ítélve óriási vihar lesz! ' Tessék? Hogy miért neve­tek? Jó kedvem van, ez az igazság. Vegyen mély léleg­zetet asszonyom. Érzi? Mi­lyen csodálatosan tiszta a levegő! Nem is értem. Hi­szen a levegő máskor egy­általán nem tiszta. Minden­féle furcsa dolog van a le­vegőben, mérgek például. Ez a helyzet. Lélegezni még­is kell. Ilyen levegő adatott nekünk, el kell fogadnunk azt, ami van. Asszonyom! Talán csak nem fél? Rémület van a tekintetében. Szedje össze magát, kérem. Kis viharocs- ka lesz, semmi egyéb. Per­sze belátom, elég ijesztő az égbolt, hiszen már nem is barna, hanem szinte fekete. De hát jelent ez valamit? Semmi az egész. Az elemek ostoba, szeszélyes játéka csupán, nem mérhető nagy­ságban még az emberi ér­telemhez sem. .. Nyugodjon meg! Heves, de rövid vihar­ra számíthatunk. Az ilyes­mi mindennapos nyáron. Jön és elvonul, nincsen ben­ne semmi állandóság. Persze, ha lenne pálin­kám, szívesen megkínálnám, az használ ilyenkor. Erőt merítene a pálinkából. Csak egy kicsi erőt, éppen annyit, amennyi egy vihar elviselé­séhez szükséges. De hát saj­nos üres az üvegem, asszo­nyom. Jogászként sokfajta finom, válogatott italom volt mindig, nem csak pá­linka, természetesen... Itt van még, asszonyom? Hát csoda történt? Milyen kitar­tó, jóságos teremtés! Bár kétségtelenül hideg a keze, hideg a tekintete, de a lelke aranyat ér. Egy esőcsepp pontosan a csuklómra hul­lott. Forró volt és olajos ta­pintású. Már nincs itt. Be­szívta a bőröm. De most mintha szaporábban hulla­na az eső, igaz? Nos, a zá­por hamarosan elér bennün­ket. Nem lehet ezen változ­tatni. Valószínűleg bőrig ázunk mind a ketten, de hát tehetünk ellene valamit? Hogyan? Bemenni vala­hova. .. De hova? Hova, asszonyom? Hol van egy olyan hely, ahova befogad­nának bennünket? Nos, ta­lán egy kapualj. Az védel­met nyújt az eső ellen, de nem véd a hidegtől. A fák nem jöhetnek számításba, hiszen komoly vihar lesz. őszintén szólva eszembe ju­tott valami... Bevallom, elég furcsa, mondhatftám rendkívüli gondolat. Van itt a környéken egy kis he­lyiség, nagyon kedves, meg­hitt. .. Igaz, nem éppen er­re a célra építették, de tö­kéletes védelmet nyújt. Ígérem,, asszonyom, egyet­len csepp eső sem fogja áz­tatni a gyönyörű, illatos bő­rét, ha velem tart. Igen? Szóval mellettem marad? Micsoda boldogság! Nos, ak­kor siessünk. Nincs messze, talán ha húsz lépés az egész. Már itt is vagyunk. Kinyi­tom az ajtót. Meglepődött, ugye? De hát mérlegelje a helyzetet gondosan. Odakint hamaro­san elszabadul a pokol, ke­gyetlenül nehéz dolog az elemekkel szembeszállni! Mondhatnám reménytelen. Itt viszont béke van és nyu­galom, nincs hideg, és nem esik az eső. Ha fáradt, nyu­godtan leülhet a csészére. Hát nézzen körül! Ugye meghitt és kedves hely ez? Gyakran szoktam itt üldö­gélni. Bejövök ide az utcá­ról, és egy ideig biztonság­ban érzem magam. Hiszen érti, asszonyom, az én hely­zetemben. . . Odakint az em­ber soha nincs biztonság­ban. Hallja, hogy dörög az ég? Bizony, itt a vihar. Ha aka­runk, le is ülhetünk. A csé­szére, igen. Hogy nem fá­radt? Milyen szerencsés, asszonyom! Én fáradt va­gyok. Engedelmével leülnék egy kicsit pihenni. Fájnak a csontjaim. Ez az eső, a vihar... Nézze a falakat! Minden össze van firkálva. Nevek, meg ezek az ábrák. Bizony, itt emberek jártak, nagyon sok ember. Asszo­nyom, adja talán ide a ke­zét, ha nem veszi rossz né­ven. .. Igen, csak a kezét, kicsit furcsán érzem ma­gam. Vagy nem, ne is adja ide a kezét, csak érintse meg az arcom! Ennyi bőven elég nekem, bár belátom, undorító a bőröm, és nyil­ván igen nagy erőfeszítésé­be kerül. .. De gondolja meg, csak egyetlen pillanat az egész, egyetlen rövid, múló érintés, mit számít ez a pillanat az egészhez mér­ve, mármint kozmikusán... Egy irgalmas kéz érintése, a maga kezének érintése so­kat jelentene nekem... Itt őrizném a bőrömön, sokáig őrizném! Hiszen érti... all engem, asszo­nyom? Itt van még mellettem? Elment? Vagy itt se volt? Mindegy. Egyszer bizonyára eljön, behúzódunk valami védett helyre a vi­har elől, és talán megérint, vagy egyszerűen csak hall­gatja a szavaim. Gyönyörű lesz! No persze, kozmikus értelemben mindez semmit sem számít. Maga is, asszo­nyom, jön és elvonul, nin­csen bennünk semmi állan­dóság. Elöljáróban sietünk leszö­gezni, hogy ez nem az a ka­kukk. Tehát nem a kakukk- alakúak (cuculiformes) rend­jébe és a kakukkfélék (cu- culidae) népes családjába tartozó cuculus canorus, amelyik a tojásait előszere­tettel helyezi idegen mada­rak fészkébe, s agresszív hajlamú fiókája közvetlenül a kikelés után már olyan erős, hogy minden tojást, vagy már kikelt fiókát kilök a fészekből. Értekezésünk tárgya ama békésebb természetű kakukk, amelyik nem fészekben, ha­nem régi faliórákba épített kis házikóban lakik; nem rak tojásokat mások óráiba, és. névrokonára csupán ab­ban az egy dologban emlé­keztet, hogy időnként ő is azt mondja: kakukk! Manapság már meglehető­sen nehéz igazi, megbízható kakukkhoz hozzájutni (igé­nyes, önmagára valamit is adó embernek eszébe sem jut holmi csiricsáré, tarkára fes­tett műanyag bóvlit vásárol­ni), ezért hát. ha az ember — már jelentős élettapasz­talatokkal a háta mögött — eljut abba a korba, amikor szükségét érzi annak, hogy kakukkot vegyen, elkészül­het rá, hogy ez igen sok időbe és utánajárásba fog kerülni. A fiatalabb korosztályok tagjai többek között ezért is idegenkednek a kakukktól. De az igazi ok valószínűleg az, hogy a kakukkos óra el­més, de tulajdonképpen vég­telenül egyszerű, mechani­kus szerkezet, amely nem szolgál semmiféle technikai szenzációval; olyan műszaki csodák mellett, mint egy Philips magnetofon, vagy egy elektronikus zsebszámo­lógép, szinte kövületnek tű­nik. De hát sebaj, nem az a feladata, hogy csodálatot keltsen; a kakukknak az a dolga, hogy ésszerűen tagol­ja az óra monoton ketyegé­sét, se többet, se kevesebbet ne kakukkoljon, mint ameny- nyit kell; tehát mindig any- nyit, amennyit a kismutató jelez, illetve az óra felénél egyet. Ezt némelyek talán unal­masnak, egyhangúnak vélik, vagy pedig szorongó érzése­ket kelt bennük. Részben érthető, mert a kakukk nem­csak az időt jelzi, hanem óráról órára figyelmeztet ar­ra, hogy életünk, ha tetszik, ha nem, halad a halál felé; úgy, ahogy a homokóra felső kelyhéből megállíthatatlanul peregnek alá a finom kis szemcsék... Ezzel a gondolattal bizony nem könnyű megbarátkozni, de ha idővel mégis sikerül, akkor az ember azt is be­látja, hogy nem a kakukk könyörtelen, hanem az idő, a kakukk csak következetes. Következetes abban is, hogy soha semmi mást nem mond, csak annyit, hogy: kakukk! Gazdájának így nem okoz csalódást; biztosak le­hetünk benne, hogy a leg­nagyobb frontátvonuláskor, vagy az uralkodó széljárás hirtelen változásakor — ami­ről köztudott, hogy nemcsak az emberi szervezetet, ha­nem a műszereket, finomabb szerkezeteket is megviseli — sem lehet a kakukkot rábír­ni, hogy például rigómódra fütyüljön, vagy csalogány­módra énekeljen. Elképzel­hető persze, hogy valamilyen leleményes ezermesternek si­kerülne áthangolnia a ka­kukkot, és ezzel a sötét ma­nipulációval elérné, hogy a továbbiakban ne kakukkol­jon, hanem — mondjuk — nyávogjon; de a kísérlet ak­kor is hiábavaló lenne, mert a kakukk erkölcsileg tisztán kerülne ki az egyenlőtlen küzdelemből, s az egész mű­velet végül is nem eredmé­nyezne mást, mint a kakukk halálát és a manipuláció csődjét. Ezt tudnia kell annak, aki rászánja magát, hogy ka­kukkot vásároljon. A ka­kukkal együtt élni csakis a kötelességek teljes tudatában és a jogok tiszteletben tar­tása mellett lehetséges. Aki ezt hajlandó tudomá­sul venhi, azzal nem fordul­hat élő, hogy idegességet, vagy nyugtalanságot érez, amikor időről időre kipattan a — lehetőleg ébenfából fa­ragott — házikó ajtaja. Kevesen tudják, hogy ma­gány ellen is .nagyon jó a kakukk. Az egyedüllét órái­ban megszólaló madár mint­ha csak azt mondaná: nem vagyunk végérvényesen ma­gunkra hagyatva, nem sza­bad elkeseredni, mert van még balzsam Gileádban a legromantikusabb fájdal­makra is. A magány csak múló, átmeneti állapot; ám ha mégis tartósnak és fel­oldhatatlannak bizonyulna, még akkor is van égy utolsó szalmaszál, amiben megka­paszkodhatunk; és ez nem más, mint ő maga. a kakukk, aki kitart mellettünk mind­halálig. S ez a bizonyosság meg­nyugtatja az embert. Van, akinek a kakukkal való huzamosabb együttélés során új szokásai alakulnak ki, s a barátság egyre meg­hittebbé válik. Gyakran elő­fordul például, hogy a ka­kukktulajdonos, ha mondjuk háromnegyed tizenegyre ér haza, nem rohan azonnal a lifthez, hanem inkább még sétál egy kört a háztömb kö­rül, méghozzá pontosan olyan ütemben, hogy fél perccel tizenegy előtt forgathassa meg a kulcsot a zárban. S lám: alig teszi föl a kalap­ját a fogasra, már köszönti is a hűséges kakukk. Az ilyen szép, baráti gesztusok kétségkívül elmélyítik, tar­talmasabbá teszik a kapcso­latot ... Sajnos, nem vállalkozha­tunk arra, hogy itt és most egyetlen' lélegzetvételre min­dent elmondjunk, amit tu­dunk még a kakukkról, csak utalunk rá, hogy a téma számtalan lehetőséget kínál. S megvalljuk, személyes okok is közrejátszanak ab­ban, hogy most már sietünk leírni az utolsó mondatokat. Még öt perc, és el jő az éjfél; ilyenkor lehetünk a leghosz- szabb ideig, a legteljesebb módon együtt a kakukkal. Hamarosan nyílik az ajtó és a kakukk tizenkétszer egy­más után azt mondja: ka­kukk! Szikszai Károly rajza Gömöry Albert:

Next

/
Oldalképek
Tartalom