Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-13 / 215. szám
1980. szeptember 13. SZOLNOK MEGYEi NÉPLAP 3 TÍZ ÉV UTÁN „Alugyári” változások „A műszak végén vettük észre, hogy egész nap (csukott szemmel állt a gép mellett: annyira félt tőle! Az első ^munkások” jórésze ! jmég gyárat /sem «látott, (mielőtt idekerült. Az első hetekben {megtörtént, hogy egy esős hajnalon /már /reggel háromkor'egész csapat .követelte a bebocsátást a gyárba./A, portás hiába hivatkozott a hatkor kezdődő munkaidőre, ágáltak tovább: esőben nem lehet kapálni, ezért a gyárban {akarnak dolgozni”. A visszaemlékezés, — bár valóban az ipartelepítés hőskorát idézi — nem túl hoszszúra nyúlik vissza: mindössze tíz évvel ezelőtt íródtak ilyen és hasonló történetek, Tiszafüreden, az Alumíniumárugyár 1. számú gyáregységének indulásakor. Ma már megdöbbentő meseként hangzanak, de akkor nagy .problémákat jelentettek: a harcot az iparért, a kenyérért. A küzdelmet, amely — az alkalmazkodás szükségszerű velejárójaként — belül, az életmódváltásra kötelezett emberekben zajlott le. Akik ott kezdték újra életüket, — főként a téesz-szerveződéséből kimaradó-kiszoruló középkorúak — valahol már birkóztak a feleslegessé válás szorongó érzésével: önmagukkal is birkózniuk kellett, amikor a szalagrendszerbe beálltak. Sokan adták fel a harcot akkoriban, akik maradtak, azokért is szinte egyenként kellett megharcolniuk a mai törzsgárdatagoknak. Pedig ez az üzemtelepítés a legjobban előkészítettek közül való; ma is tanítani lehetne a kivitelezés tökélyét. Igaz, a telepítéshez a feltételek kedvezőek voltak. A szabad munkaerővel, a jó közlekedési lehetőséggel, az ipartól érintetlen környező községekkel rendelkező Tiszafüred szövetségre léphetett a budapesti gyárral. Ezerkilencszázhatvannyolccal nemcsak a beruházás, hanem a munkás-, és vezetősereg kiképzése is megkezdődött: sőt, tulajdonképpen az egész termelési módszer átszervezése, a sorozatmunka kialakítása is — papíron — akkor megtörtént már. így lehetett, hogy 1970-iben, az augusztus 18-i gyáravatón — egyetlenegy Budapestről letelepült vezető részvételével — egy valóban működőképes gyár született. Tíz év után ma is felhőtlen a törzsgyár és a „leányvállalat” frigye. Hogy miért? Nincs titok: a vidéki ipartelepítést nem kényszernek, csupán lehetőségnek tekintette saját megújulásához az Alumíniumárugyár. (Elkerülve azt a veszélyes szemléletet, hogy a budapesti törzsgyár vezető szerepe csak akkor őrizhető meg, ha csak a gyártási folyamat egy részletét telepítik ki). Az „Alugyár” azonban „profilt” telepített : az edénygyártás technológiáját, teljes műszaki önállósággal. Maga pedig a jól fizető gázpalackgyártásra váltott, automatizálással. A vidéki gyáregységek életképessége — a tapasztalatok szerint — alapvetően a pontosan körülhatárolt, önálló feladaton múlik. Magára valamit is adó műszaki szakember elsősorban ilyen munkát keres — és a szellemi kaoacitás megléte, vaey hiánya döntő egy üzem felvirágzásában, vagy sorvadásában. Ezt igazolja az „Alu” esete is tíz éve stabil a műszaki gárda — ma is fiatal, állandóan megújuló az üzem. Néhány példa: az idén a tavalyinál 42 millió forinttal nagyobb termelési értéket — összesen 235 milliót —produkál a gyár, — az indulás évében a teljes termelési érték volt 30 millió forint. Kéthároméves lépcsőkkel jutottak eddig: az edényüzem telepítése után így került ide a csomagolás, aztán a házgyári szellőzőelemek gyártása, maid a fém csomagolóeszközök készítése, és végül az új teikannakészítő csarnok is felépült, működik. És már önálló termékfejlesztés is folyik: a TAURINÁ-val közösen alakították ki a nagy hozamú tehenek gépi fejőséhez azt az új fejősajtárt, amely importkiváltó, korszerű termék. Az exportképes és exportra is kerülő termékek aránya már 70 százalék. A gyár és a település kapcsolata: nem szigetként áll az üzem a fejlődő nagyközségben. Amint létrehozásában is fontos tényező volt a helyi támogatás, úgy az üzem és a település kölcsönhatásai ma is létfontosságúak. Hiszen a bejárók mindennapi igényei alapvetőek voltak a buszközlekedés nagyarányú fejlesztésében, az autóbuszállomás építésében. Az Alumíniumárugyár két saját autóbusz-kiutalását adta e célhoz, és — egyeki munkásai érdekében — még a megyehatár „tilalomfáját” is ledöntötték a Volánnál. Igaz, az üdülőkörzet központjává fejlesztendő Tiszafüred máshonnan is jut anyagiakhoz, de a lakótelep, a munkáslakásépítés kiterjesztése a nagyközségre csak az iparosítás következményeként valósulhat meg. A dolgozók csöppségeinek is épült a két óvoda, a két bölcsőde az „Alu” támogatásával. A vállalatnak kellett ugyan az ivóvízvezeték, de a leágazásokról a lakosok is vízhez jutottak. A most épülő — s a távlati igényekre tervezett — szennyvíztisztító árának ötödét állja az 1. számú gyáregység. Valahogy így — az üzem és a nagyközségben, illetve környékén élve — dolgozva .formálódott, alakult az alumíniumárugyári munkás. Aki szalagrendszerben görnyed a rongykorongok fölé és aki fizetett munkaidőkedvezménynyel fejezi be a gyárban működő általános iskolát. Aki kimustrált esztergákon, excentereken kezdte, és aki öt évig tartott életben egy vasas-vetélkedősorozatot, és aki második helyet szerzett gyárának a megyei „Alkotó emberért” elnevezésű mozgalomban. Mások ők már, mint tíz éve voltak. Kőhidi Imre Készletek itt és ott kát, mert a időszakban . nem feltétlen HZ CntuCrl üzért vásárol valamiből sovételt követő rögvest elfogyasztja, elhasználja a megvett holmit. Lehet, hogy a kereskedelem kínálatának ingadozásait próbálja kiigazítani: lehet, hogy tartalékol egy keveset, tudva, hogy a kedvelt cikk az üzletekben hol kapható, hol nem. Néhány hónapja a csavaros műanyagkupak hiánya miatt eltűnt az üzletekből — viszonylag rövid időre — a nescafé. Ez mindenesetre elegendő volt ahhoz, hogy a vásárló bizalma megrendüljön: amikor végre nescafé érkezett az üzletekbe, ötósével-hatosával rakták kosaraikba az emberek. Sokkal többet vásároltak, mint amennyire józan — és kereskedelmi — megítélés szerint szükségük lehetett, következésképpen újratermelték az eredetileg a kupakszűke miatt előállított hiányt. Hasonló helyzetek — sajnos nem ritkán — előfordulnak a termelésben is. Az alkatrészek és anyagok hiánya a megfigyelések szerint — a kedvelt kozmetikumokéhoz, a népszerű fogyasztási cikkekéhez, a dömpingszerűen importált portékákéhoz hasanlóan — ciklikus. Ami ma hiányzik, abból mindenki' igyekszik bebiztosítani magát. így aztán előfordulhat, hogy a mai hiánycikkből holnapra a vállalatok nyakán maradó elfekvő készlet — fölösleg lesz, miközben megint más termékek hiánycikké •válnak-A vállalati túlkészletezés oka a hiánygazdálkodás, a túlbiztosítás viszont óhatatlanul hiánygazdálkodáshoz vezet. A kör ördögi, de a magyar vállalatokra nézve — igaz. Igaz még most is. legalábbis a nemzetközi készletgazdálkodási konferencia megállapításai — szeptember 1—5. között rendezték meg Budapesten — ezt látszanak igazolni. Az energiahordozók és a nyersanyagok, a befejezetlen és félkésztermékek világszerte óriási értékeket kötnek le, következésképpen mindenütt behatóan vizsgálják, miként alakítható ki optimális, a termelés biztonságához szükséges nagyságú és összetételű anyag és alkatrész. A 24 ország mintegy száz külföldi közgazd,ásznak budapesti eszmecseréjéből remélhetőleg hamarosan kézzel fogható hasznot húznak a honi készletgazdálkodási szakemberek. Igaz, az utóbbi időszakban kedvező jelenségek is mutatkoznak nálunk, hatásuk azonban kisebb annál, mintsem hogy a készlethelyzetet lényegesen javítsák. melés biztonságához, addig nálunk bizony nem egy helyen 80—90 napi termelési tartalékokat is rejtenek a vállalati raktárok. Pedig fl készlet így is rendkívül — és a hozzáértők f szerint indokolatlanul - — nagy: értéke eléri a 650 milliárd forintot. Amíg nálunk minden forint nemzeti termékre 80 fillér készletérték jut, addig a fejlett ipari államokban ennek csupán fele . A túlságosan magas készletállomány egyik oka, hogy a vevők nem bíznak a szállítókban, ha ütemtelen, pontatlan szállítást, vagy más fennakadást tapasztalnak. Miként mi, fogyasztók sem bízunk a kereskedelemben, ha ingadozik az ellátás- Ezért van aztán, hogy amíg a fejlett tőkés országokban 6—8 napi készlet elegendő a terha mindenütt csak annyit vásárolnának, amennyi a termelés, szolgáltatás folyamatosságához feltétlenül szükséges, jutna az anyagból, alkatrészből másoknak is, nem kellene tartalékolni, „bespájzolni” — kevesebb lenne a hiánycikk. A megrendelések hosszú átfutási ideje miatt azonban elkerülhetetlenül szükség van biztonsági tartalékra. Ha a vevők igényeit a szállítók hetek-hónapok múltán igazolják vissza, s a megrendelések teljesítéséig negyedévek telnek el, a termelők kénytelenek készletezni. S a lassúság végighömpölyög az egész gazdaságon: ha x vállalat megrendelésének y csak három hónap elteltével tesz eleget, x se tud az. igényekre ennél gyorsabban reagálni. A sor végén a fogyasztó áll... A készletforgalom gyorsítására, az állomány mérséklésére több intézkedés és elképzelés született. Az elfekvő készleten például börzéken próbálnak túladni, s a vezetők prémiumfeltételei közé bekerült a készletgazdálkodás is. A vállalatok azonban igazán csak akkor vásárolnak majd kevesebbet — ha a vevő és a szállító közti alkudozás a vevő javára dől el (Imitt-amott már tapasztalni, hogy a szállító keresi a vevő kegyeit.) Ha a vállalat, mint vevő felülkerekedj^, kevésbé lesz kiszolgáltatva szállítóinak, kevesebbet kejl tartalékolnia-M. P. CIKKÜNK NYOMÁN A Volánnál nemcsak büntetnek, ösztönöznek is Vállalatunk dolgozói nagy érdeklődéssel olvasták a Szolnok megyei Néplapban 1980. július 8-án megjelent „Ha, rövid a béred, toldd meg kilométerekkel!” című írást és a július 16-án közölt hozzászólásokat. Ügy érezzük, hogy a vállalat belső életének ilyen feltárása célszerű volt. A lap olvasóinak különböző rétegei ragadtak tollat és írták meg társadalmi, gazdasági életük tisztaságát féltő, kritikai észrevételeiket, segítő szándékú tanácsaikat, amit vállalatunk felhasznál. A hozzászólók valamennyien jól látják, hogy vállalatunk a fuvaroztatók segítsége nélkül nehezen A jászkiséri Lenin Tsz és a MÉM gödöllői Műszaki Intézete között hosszú ideje jó kapcsolat alakult ki. A szövetkezetben próbálják ki az intézet kísérleti gépeit, a téesz műszaki brigádjai pedig nemrég vállalták három régi traktor helyreállítását, melyeket az intézet múzeumában állítanak majd ki csökkentheti a valótlan adatokat tartalmazó menetlevelek számát. Arról is szólni kell azonban, hogy partnereink többsége az utóbbi hónapokban az eddiginél szigorúbb teljesítmény-ellenőrzést végez, így is érezzük a megjelent írás és hozzászólások hatását. Néhány hozzászólás a vállalat bérezését, belső anyagi ösztönzési rendszerét bírálja és ad segítő észrevételeket. Az olvasók jószándékú tanácsait köszönjük. Szükségesnek tartjuk azonban röviden ismertetni a gépjárművezetőinknél alkalmazott bérezési, ösztönzési rendszerünket. A Volán 7. sz. Vállalatnál közel 1500 gépkocsivezető dolgozik. Bérezésünk 1963. óta a fuvarfeladattól függően vagy tiszta teljesítménybér vagy időbérrel kombinált teljesítménybér. A borítékba kerülő havi bér mintegy 20 százaléka a munkát végző embert díjazza — figyelembe véve képzettségét es .gyakorlati idejét —, a fennmaradó 80 százalék az elvégzett munkát. Gépkocsivezetőink 1979. évi átlagos havi keresete 4340 forint volt, ezen belül a tehergépkocsivezetőké 3850 fórint. Tehát a cikkben megjelent 3500 forintos havi bér a gyenge hónapokra jellemző. Gépkocsivezetőink havonta 200 órát dolgoznak, órabérük átlagosan 19—20 forint. A becsületesen dolgozók, a munkaidőt jól kihasználók, várakozási időben rakodási, árurendezési feladatokat is végzők havi 6—7 ezer forintos keresethez is hozzájuthatnak. (Éppen a 6—7* ezres keresetek teszik valószínűvé, hogy a jó hónapokban is előfordulhat, hogy valakinek a 3850 forintos átlagnál kevesebb kerül a borítékba. — A Szerk.) Vállalatunk 1974 óta alkalmaz üzemanyag-megtakarításra ösztönző prémiumot a gépkocsivezetőknél. A megtakarítástól függően negyedévenként eddig 200 tói 2000-ig terjedő' plusz jövedelmet tudtak elérni a jól dolgozók. Ösztönözzük a gépjárművek gazdaságos üzemeltetésére is. Aki a rábízott járművet a vállalat által meghatározott gurulóköltséggel „0-ra futtatja”, 8000— 10 000 forint jutalmat kap. Fentiekkel azt kívánjuk érzékeltetni, hogy nemcsak büntetünk. A jól, az átlagosnál jobban dolgozóknál az ösztönzés, a jutalmazás széles skáláját alkalmazzuk, és még nem is szóltunk a törzsgárdatagok szinte egyedülálló megbecsüléséről. Dolgozóink 64 százaléka 5 évnél hosszabb vállalati munkaviszonnyal rendelkezik. Anyagi megbecsülésükre évente több mint 2 millió forintot fordítunk. Ennél nagyobb számban vesznek részt dolgozóink a szocialista brigádmozgalomban, nagyban hozzájárulnak a vállalat eredményeihez. Tudjuk, hogy elsődlegesen a vállalat feladata a fegyelmezetlenek megbüntetése, nevelése, a szocialista brigádokban^ jól dolgozók segítségével. Szükséges azonban a társadalmi összefogás is — megyei és országos méretekben — az ügyeskedők ellen. A megjelent írás utáni reagálások jó példái a tenniakarásnak. Máté János a Volán 7. sz. Vállalat igazgatója
