Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. augusztus 3. (p ii UUsflUH BfiB ■irtri FIATAIC rírCrtrförtrtrtrtrtrtri XNAK 'rtrtrtrtrCrtrtrírtr Műszerészből zenetanár-jelölt Nemszeretem hivatások Való igaz, az ember gyermekként mindennap más lehet. Mert rajzolt egy házat, hát elhatározza: kőműves lesz. Másnap rendőr, tűzoltó, masiniszta akar lenni. Vagy hasonulva modern korunkhoz, tévészerelő, űrhajós, netán adóvégrehajtó. Azután jön az általános iskolai végbizonyítvány, Mál- csi néni jó tanácsai, ©erzson bácsi hasznos összeköttetései, és az ember megint valahová „kerül”. De már nem lehet kőműves és rendőr, orvos és asztalos, tűzoltó és masiniszta; nem lehet minden egyszerre — vagy-vagy! Igen, végül az a kis hely marad a számára, melyet az ő térfogatára méreteztek a világból, s jó esetben az, hogy becsülettel betölti ezt a helyet. Dolgozik, megveszi a lakást, kocsit, ami jön. Ilyen szürke, egyszerű lenne az >egész 1 Bizony így van, ha valaki keserves nyűgnek, nem pedig önmaga legbensőbb lényegének tekinti a munkáját A társadalmi munka- megosztásban nem mindenki kerül oda, ahova akarna, de minden szakmát lehet hivatásként szeretni. Sokan vannak, akik kettéválasztják a munkát és életük más részét. Ügy vélik, önmagukat csak munkaidő után, vagy munkaközi szünetben valósíthatják meg. Egy vizsgálat kimutatta, hogy hazánkban a keresők több mint negyven százaléka legszívesebben máshol lenne, mint ahol van. Más munkahelyen, más szakmában, városban, országrészben. Természetesen a vizsgálat eleve kiszűrte az önjelölt Nóbel- díjasokat, a macskariasztó slágerénekeseket, a tölgyfatérdű szólótáncosokat, a lakodalmi jambusesztergályo- sokat. Csak a reális igényeket tükrözi: az esztergályos cukrász akar lenni, a téesz- tag diszpécser, az ügyvéd orvos, az orvos pedig pedagógus vagy1 éppen esztergályos. Igaz ez? Olyan társadalomban, ahol szükségszerű a mobilitás, ahol a nyitottság mindenféle életváltozást lehetővé tesz, ahol valóban mindenki tarsolyában hordja a mar- sallbotot, nem mondhatott a pályairányítás ilyen csődöt. Mikor az embernek már jószerével menekülnie kell a mindent elöntő oktatás elől, mikor szinte utánunk hajítják a Mindenki Iskoláját, s főleg amikor az embert anyagi helyzete már alig akadályozza abban, hogy az legyen, ami szeretne, vagy ami lehetne! Nem mondom, akadhatnak, akik jobb meggyőződésük ellenére kerültek olyan munkára, melyet most éltes korban unottan, fáradtah végeznek, na de több mint negyven százalék?! Mi az igazi okok egyike? Nemrég egy szociográfiai fölmérésén meghallgattak egy olyan fiatalembert, aki már legalább a tizedik munkahelyét nyűtte, méla unalommal, utálattal. Záporoztak rá a szokásos kérdések: Milyen tiszteletre méltó szakmákat ismer? Nyomozó, ügyvéd.. Hát akkor miért nem lett az? Miért nem próbálkozott vele? Megvonta a vállát. „Áh, belülről az se lehet olyan szép. Jó nekem így is. Megkapom a fizetésem, a többi pedig nem érdekes.” Íme tehát egy a több mint negyven százalékból. Tüd- na-e valaki segíteni rajta önmagán kívül? Marad a megkeseredettek, munkájukat nyögvenyelősen, ímmel-ámmal végzők serege. Okosítani lehet őket, sőt kell, ám gondolkodni más nem tud helyettük. Lehet, hogy soha nem is szerették a munkájukat. Be- határoltnak érzik önmagukat, mert a munkában nem egészséges izgalmat, társadalmilag is hasznos érdekességet látnak. Mert számukra az élet és a munka két különböző dolog. Mert amikor kiválasztották a hivatást, nem azt nézték: mit akarnak, mit szeretnének, hanem azt, mi a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb: vagy hol van a sok — vagy még több — pénz. Szántó Péter Két évvel ezelőtt egy szőke, bozontos hajú, 16 év körüli fiatalember megállított a szerkesztőség folyosóján, s megkért segítsek neki a Néplapnak azt a számát előkeresni amelyből megtudja, hogy szerezhet valaki ..hivatásos zenész” működési engedélyt. Legközelebbi találkozásunkkor a diáknapok versenyein az „aranyosok” között láthattam viszont Pál Jancsit, a szolnoki Vegyipari-, Finommechanikai és Műszeripari Szakközépiskola diákját. Meglepetésemre a komolyzenéből vizsgázott jelesre hangszerével, a trombitával. Legutóbb két hete az egri zenei táborban, mint régi ismerős újságolta boldogan, hogy felvették Debrecenbe, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. — Műszerész tanulóból zenetanári pályára. Hogyan alakult ki ez az érdekes „pályamódosítás”? — Általános iskolás koromban a szolnoki úttörőház ünnepségein fújtam lelkesen a harsonát. Különösebb felkészültséget ez nem kívánt, de nagyon büszke voltam, amikor a különböző megnyitókon, rendezvényeken szerepelhettem. — Mikor ismerkedtél meg a trombitával? szerettem a beatzenét, igyekeztem a slágerek kottáját megszerezni, vagy hallás után lejátszani. Rengeteget gyakoroltam. Egy idő után a komolyzenei művek, trombitaversenyek kötöttek le .jobban. — Mikor határoztad el, hogy zenei pályára jelentkezel? — Az elmúlt hangverseny- idényben szerepeltek Szolnokon a Debreceni MÁV-szimfonikusok. A főiskola egyik fúvóstanára is itt volt, s a zeneiskolában járva meghallgatott. Javasolta, pórbáljam meg a felvételit a zeneművészetire. Ezután különösen „ráfeküdtem” a gyakorlásra, de nem csupán a trombitára, hanem a szolfézsra, s az összhangzattanra is. Sikerült. — Júniusban érettségiztél. Tudtad-e hasznosítani zenei felkészültséged? — Az érettségin a frekvenciával kapcsolatos tételt húztam. Ezzel szorosan ösz- szefügg a felhang-rendszer, melyet a trombitát ismerve, s erre építve magyaráztam el. Az elnök kérésére elmondtam a hangszer működési elvét, a hangmagasság és a leVegőoszlop hosszának összefüggéseit. — Ha nem vesznek fel, a műszerész pályán maradsz? — .Megszerettem ezt a szakmát, de a zene nagyobb részt tölt be életemben. Űj- ra megpróbáltam volna a felvételit. Tanítani szeretnék, s muzsikálni. — f — — Az egyik rokonom a szolnoki Olajbányász Fúvószenekarban játszik, s elvitt egyszer az együttesbe. Ezután iratkoztam be a zeneiskolába. trombitát tanulni. Eleinte csupán a hangerőre figyeltem, s fújtam, ahogy bírtam. Később érezni kezdtem, hogy hányféleképpen is szólhat a trombita. Mindig Nyári felnőttek A Négy tinédzser korú srác úgy lépett be a zsúfolt kerthelyiségbe, hogy azonnal észrevehető volt rajtuk nem először járnak ott. Harsány nevetésük szetgu- rult az asztalok között, a vendégek többsége odafigyelt, tehát a fiúk elérték céljukat. Laza, imbolygó járással végigvonultak az árnyas fák alatt, az útjukba eső lányokra megjegyzéseket tettek, az ismerősöket egy könnyed „hellóval” üdvözölték, majd a sarokban üresen álló asztalhoz érve lehuppantak a kemény székekre. — Sört. öreg! Nyolcat! — kiáltották az izzadságtól csillogó fejű felszolgálónak. Körbenéztek és. a szomszéd asztalnál felfedezték a fiatal párt. A lány húsz éves lehetett, a -fiún is látszott, hogy túl van a katonai szolgálaton. A lezser legények eleinte csak pisszegtek, aztán mivel eirre nem reagáltak a szomszédból, fennhangon, gúnyosan dicsérték a lány küllemét, nem éppen választékos szavakkal. Megérkezett a nyolc korsó négyet pillanatok alatt felhajtottak, ránéztek a lányra, mintegy elismerést várva tőle. De iaz még mindig figyelmen kívül hagyta őket, legalábbis uralkodott magán Partnere rá se nézett a fiúikra, zavartalanul beszélt a lányhoz és csak abból lehetett észrevenni nyugtalanságát, hogy megszorította a kólás poharat. A fiúk persze nem hagyták annyiban, a »sör is megtette hatását, és mind durvább, hangosabb szavakkal részletezték az ifjú pár lánytagjának csábos idomait. A fiatalember végre felállt, és határozott léptekkel odament a fiúkhoz. Olyan halkan beszélt hozzájuk, hogy senki se hallotta, mit csak akikhez szólt. A kihívó vigyor lehervadt a srácok arcáról, összenéztek és némán. behúzott nyakkal távozták, menet közben kifizették a sörüket és vissza se néztek. Az egyik vendég nem tudta legyőzni kíváncsiságát, odament a nyugodt fiatalemberhez és megkérdezte, mivel szerelte le a nagyhangúakat. — Nem volt nehéz — mondta csendesen a férfi. — Megkérdezem, melyik iskolába járnak. Mondták, hogy a város egyik jóhírű középiskolájában most végezték a harmadik osztályt, de mi közöm hozzá. Mielőtt azonban kötözködésre került volna a sor. közöltem velük — és ezt az igazolványommal is bizonyítottam — hogy szeptembertől ott tanítok majd. Ez az eset szerencsésen végződött. Ám ha véletlenül nem jövendő tanárukat „szúrják ki” a fiúk, köny- nyen keveredhettek volna .olyan „balhéba” amit ké- 'söbb hiába szánnak-bánnak. A nyár nagy kerítő. A vakációzok közül néhányan úgy érzik, mindenféle kötöttség alól mentesülnek erre a két és fél hónapra, azt hiszik, a felnőttség legbiztosabb jele a sörös korsó, a kötekedés, a randalírozás. Vagyis összetévesztik a szabadságot a szabadiosság- gal. Pedig micsoda különbség ...! b. J. —* Mondd, ^ Frigyes, még szeretsz engem? M A G A T A R T 9 A S 0 K
