Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-13 / 189. szám
1980. augusztus 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nekik már nincs vakáció Szakmunkástanulók termelési gyakorlaton Gyesen magunkra hagyva? Készül a szigorú napirend: ki, hogyan tölti a napokat? Kérdem Rónyainétól: — Erzsiké, hánykor kel reggelente? Lángvörös lesz az arca: — Hát nem nagyon korán. — Mégis. Hatkor? Hétkor? Nyolckor? Derű villan az arcokon. Na, jól is néznének ki. — Hát tessék beírni hat órát. — És valójában? Beírás nélkül? — Hol négykor, hol ötkor. Sok munka van ám a gyerekekkel, meg a háztájival. A háztáji, amiből pénzt csinálnak az asszonyok falun, hogy pótolják a család kiesett jövedelmét. Meg kell fogni a pénzt — Akkor számoljunk. Mennyi a havi jövedelmük? Rónyainé sorolja: a férje 4000 forintot keres a téeszben, ő gyermekgondozási segélyként a harmadik gyerek után 1290 forintot kap, a családi pótlék 1530 forint. Havonta ez összesen 6820 forint. A család öttagú. A legna- gyobbik gyerek, a 14 éves kislány ősztől Szolnokon, a Vegyipari Szakközépiskolában tanul. Kollégiumba nem vették fel. ..Szerencsénk volt, sikerült egy olcsó albérletet szerezni neki, havi 500 forintért. Externátusi ellátást kap majd, ez havi 400 forintba kerül. És akkor hol van még a ruha, a tanszer? A kollégium sokkal olcsóbb lett volna.” Szűkén számolva is a 6800-ból 1500 kell a kislányra. A másik gyerek, a középső, Kunszentmárton- ban szakmát tanul. Az sincs ingyenben. Szóval szükség van á háztájiból származó jövedelemre. „Most meg már tataroztatni kell a házat is. Meg kell fogni a pénzt.” Hogyan alakul akkor a napi időbeosztása az anyának? Reggel ellátja a jószágot, aztán készül a gyerekek reggelije. Bevásárlás, főzés, ebéd, mosogatás, míg a gyerekek alszanak. varrni, mosni, vasalni kell. Igen ám, de éhes lesz a jószág is; a két borjú, a négy sertés, a 120 csirke, a tíz kacsa ... És mivel a téeszben 1 hold hibridkukoricát is vállaltak, azt is művelni kell. Címere- zés, idegenelés, kapálás, amikor mindnek itt az ideje. Napi 12—14 órai munka ez, ha jól számolom. — Mi is öten vagyunk, mert az apósom is velünk lakik. És milyen jó, hogy együtt vagyunk, olyan sokat foglalkozik a kicsikkel — így Ráczné. — Mi havonta körülbelül 6—7 ezer forintból gazdálkodunk. Viszont nekünk nincs nagy háztájink. — Azért jószág minden háznál van — szól Fazekas- né. — Kétségtelenül azok a családok szerencsések amelyekben nagyszülők is vannak. Nálunk még dédima- ma is van. Így tudtam elvégezni a gyes alatt a gépjárművezető-képző tanfolyamot. Kiderül: a társaságban mindenki megpróbálja pótolni a kiesett havi jövedelmet. Azt azért elmondják — és nem először —. nem értik, a gyesen lévő asszonyok miért nem vállalahatnak bedolgozói munkát? A szövetkezetnek is kellene a munkáskéz, és a nők is jól járnának. És amíg a gyerekek ebéd után alszanak,' ők „ellophatnák” erre azt az egykét órát. Kevesebb a közös téma Munka, munkahely. Kapcsolat a munkatársakkal. Fazekasné: — Én a téeszben a KISZ-bizottság titkára voltam. Férjhez mentem, gyereket szültem, és egyik napról a másikra otthon maradtam. Nagyon furcsa volt megszokni. Most is kéthóna- ponként benézek, mi újság ... — És a munkatársak? — Szeretettel fogadtak, vagy a kötelező udvariassággal. Mikor hogy ... Jaj, de aranyos a kicsid, jól vagy, hogy vagytok és kész. Ez bizonyos fokig érthető, nem élünk át velük együtt eseményeket, kevesebb már a közös témánk. — Azoknak az asszonyoknak jó a helyzetük, akiknek van valamilyen társadalmi megbízatásuk és azt a gyes alatt is végezhetik. Azok nem szakadnak el annyira a munkahelyüktől, de a többiek ... — így Ráczné. — No de nemcsak a társa-- dalmi megbízatáson, mondjuk a pártmunkán egy párt bizottsági ülésen, egy taggyűlésen múlhat a kapcsolattartás — vet ellent Fazekasné. — Mondjanak valamit? A cipőgyárnak üzemi lapja van, de mi, akik gyesen vagyunk, nem kapjuk az újságot, pedig milyen jó lenne tudni: mi újság a gyárban — magyarázza Ráczné. — Aki bejáró munkás, annak meg duplán nehezebb a helyzete, mert még jobban elszakad a többiektől, hiszen az utazás miatt fél napjába kerül egy rövid látogatás. — Legalább itt a községben lenne egy kismamaklub. ahol mi találkozhatnánk. Tanulnánk szabni, varrni, előadásokat hallgatnánk a gyerek nevelésről, a helyes táplálkozásról, egészségügyi kérdésekről, — gondolkozik hangosan Fazekasné. — De nincs. Alkalmanként, ha találkozunk az utcán, megállunk beszélgetni, vagy ha a szomszédban is lakik egy gyeses mama, akkor vele váltunk szót. Az üzemnek sem érdeke — A munkahelyek nem hívják meg a mamákat? — Van, akit hívnak, van. akit nem — mondja keserűen' Székelyné. — Én kértem a munkahelyemen: ha indul mérlegképes könyvelői tanfolyamra előképzés, szóljanak, mert szeretnék tanulni. Nem üzentek. Azt mondták, nem indul tanfolyam, pedig tudom, hogy Kun- szentmártonból, a szövetkezet központjából ketten is jártak. — A szőnyegszövőben kétévenként tartanak kismamatalálkozót. Közben, ha valaki brigádtag, azokat az a kis kollektíva meglátogatja. Karácsonyra ünnepséget rendez a nőbizottság. Mi nem panaszkodhatunk — sorolja Kasuba Krisztina. Fazekasné és Ráczné állítja: — Minket is hívtak évente egyszer kismamatalálkozóra. De milyen jó lenne, ha valami ismertetőt kapnánk rendszeresen, csak egy kis papírdarabkán, hogy tudjuk, mi újság van a gyárban, a téeszben. — Kaptak-e jutalmat a gyes alatt a munkahelyüktől? — kérdezem. Az asszonyok összenéznek. Nem. Jutalmat, segélyt még nem kaptak. Aztán Rónyainé megszólal: — Amikor a brigádunk címet nyert, a pénzjutalomból én is részesültem. Székelyné kifakad: — Ügy látszik, hogy csak én vagyok tele panasszal, de nem mondhatok mást, csak az igazat. Nem jutalmat, de még béremelést se kaptam. Amikor szóvátettem, azt felelték: miért akarom én az egyéni érdekemet a közösség érdeke fölé helyezni. Holott én úgy tudom: ha valaki gyesen van, azért nem maradhat ki a béremelésből. Most már lejár a gyesem, mennék vissza dolgozni, de a régi munkahelyemre nem akarnak visszavenni, pedig 16 évet dolgoztam végig egy- helyen. Persze, hogy vitatkozom, én a régi munkámat akarom visszakapni. Azt mondták: jó, egy hónapig ott leszek, aztán úgy is odatesznek, ahová akarnak. — Ügy látszik, az irodai munkán lévőknél vannak ilyen gondok. Nálunk, fizikai munkásoknál nincs. Ha visszamegyünk, a szövőszéket megkapjuk — nevet Kasuba Krisztina. — Nekem inkább az a gondom, hogy a kicsit csak szeptembertől veszik fel az óvodába, közben nekem már lejár a gyesem, így bedolgozó leszek pár hónapig. Üjabb kérdés: — Felajánlottak-e már családos üdülést Önöknek a munkahelyeik? Üjabb hallgatás. Másik kérdés: — Székelyné már elmondta a panaszát a továbbtanulással kapcsolatban. És a többiek? — Vannak, akik tanulnak. Én ősztől a marxista egyetemre fogok járni — mondja Fazekasné. — A múltkor azt mondja a nagylányom: anyu, te maradtál le közöttünk a legjobban. Én is tovább tanulok, öcsi is, apu is elvégezte a szakmunkásképzőt, csak te nem tanultál, neked csak a nyolc osztályod van meg — meséli Rónyainé. — Hát tessék mondani, a három gyerek, a háztartás mellett én hol tanuljak tovább? — Továbbtanulás. Ahhoz be kellene járni Kunszent- mártonba, azzal pedig majd egy nap elmegy. Mi lesz addig a gyerekekkel? — Az üzemek se nagyon szorgalmazzák, hogy tanuljunk, ez az igazság. Mit mondanak minderre a munkahelyek? (folytatjuk) Varga Viktória A szolnoki 605-ös számú Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola tanműhelyében nincs vakáció. Zúg- nak-zakatolnak a gépek, csattognak a kalapácsok a diákok keze alatt. Hatvan másodéves tanuló most tölti a nyári termelési gyakorlatot Tóth Géza és Potornai József szinte elvész az üstka- zánrengetegben, a kalapács hangja után találunk rájuk. — Ezek szinte az utolsó simítások, a rostélyt tesz- szük bele, s már csak festeni kell — magyarázza Tóth Géza. — Egyedül készítette? — Nem, de most már egyedül is sikerülne. — Mennyi idő kellene rá? — Talán még egy hét sem. — Ez az első „ dolgos” nyár? — Tavaly is dolgoztam otthon, Öcsödön a termelő- szövetkezetben. Sőt az idei vakáció egy részében is, csöveket hordtunk az öntözéshez. — Melyik nehezebb? — A téeszben nehezebb volt. Itt a tanműhelyben a szakmát gyakorlom, azt amit tanultam, amit szeretek. — Tanultunk a gyakorlaton újat is — igazítja ki a tiszaörsi Potornai József. — Ablakkereteket készítettünk vasból a Mezőgépnek. A szomszéd teremben jó néhányan most is azon dolgoznak. Hétágra süt a nap, az emberről patakzik az izzadtság, mi lenne ilyenkor az enyhet adó megoldás, ha nem egy korsó sör az utamba álló falusi kocsmában jónapot, jónapot, a csapos gyanús szívélyességgel fogad, alaposan megméri a korsó sört, talán ellenőrnek vélik ezt az idegen alakot, sosem lehet tudni. Jó hűvös van az ivóban, talán érdemes lenne kicsit leülni, hűsölni, szétnézek az asztalok között, mindet körül ülik, csak az egyiknél árválkodik egy középkorú, munkásruhát viselő férfi, szabad, kérdezem, micsoda, kérdezi, leülhetek, üljön, köszönöm, mondom és a széken hátradőlve lassú kortyokban pusztítom a sört, a csapos máris ott tüsténkedik az asztalunknál, elviszi az üres korsókat, még egyet, kérdezi készségesen, lehet, mondja asztaltársam, rumot is, jöhet, hangzik a válasz és velem szemben a svájci sapkás ember csodálkozva néz a csapos után, hát ezt mi lelte, de már ott is az ital, jól megmérve, amin láthatóan ismét csodálkozik asztaltársam, . aztán a sokat látott emberek szkepszisével ezt a csodát is tudomásul vette, maga elé révedt, ki tudja, hol járt az esze, az azonban biztos, hogy félóráig sem vágtunk egymás szavába. Egyszer aztán csak megszólalt, van felesége, nekem, kérdezem, magának, bólint, van, mondom, és milyen, kérdezi, - hét feje van és lángot fúj mondom, mire ő nagykomolyan néz, aztán felsóhajt, az jó, ezt persze nem értem, a magáé milyen, kérdezem, az egy földrészül lt angyal, aki nagyon jó, feleli, és az miért baj, firtatom, hát csak azért, mert másokhoz is jó, mondja, és különös nyomatékot ad a „jó”-nak, úgy érti, mutatom a kezemmel az ilyen jó. tettek egyezményes jelét, mire ő rábólint, úgy bizony, aztán megint maga elé réved. Nem ismeri, kérdezi váratlanul, a feleségét, kérdezem, azt, mondom nem hiszem, a varrodában dolgozik, mondja a svájcisapkás ember, aha, bólintok, pedig én nem akartam engedni, de azt mondta, ő tanulni akar, — Kaptunk egy mintadarabot, s ahhoz igazítva mérjük, fűrészeljük — mutatja a kész vaskeretet Boda József. — Hogy telt a vakáció? — A Balatonnál nyaraltam. Sajnos akkor nem volt ilyen jó idő. — Hogyan alakul egy munkanap? — Reggel héttől délután kettőig dolgozom. Egyébként én elég nehezen szoktam meg a mindennapi, rendszeres munkát. Eleinte igen fáradtan mentem vissza a kollégiumba, s délután már nem volt kedvem semmihez. — S most? — Strandra, moziba járok, olvasok, vagy játszunk valamit a kollégiumban. — Ismerkedünk a „munkásélettel” — mosolyodik el Buránszki Jenő a szomszédos asztalnál. — Tetszik? — Erre készültem, ezt a pályát választottam, bár igaz nyolcadikos koromban még nem sokat tudtam róla. Szerettem a gépeiket, szerszámokkal bánni, s azt mondták jól is állna a kezemben. Az a legjobb érzés amikor elkészül egy munkadarab. Kimondhatatlan boldogság az a tudat, hogy én csináltam. Sokszor lehetett boldog Buránszki Jenő, s a társak is a tanév s a gyakorlat alatt. A tanműhely — amely az országban az egyik legkorszerűbb. legmodernebb — rakA f mire mondom neki, minek neked a tanulás, tudsz főzni, azt mondja, tud, tudsz mosni, tud, tudod hová való apuci kis mikulása, tudja, na mondom, akkor mindent tudsz, mire azt mondja, ő mégis tanulna, hát értem én, viszi egyik asszony a másikát, dehát ki főzze meg a vacsorát, ki dajkálja a gyereket, tán én, mondtam is neki, hogy asszonynak otthon a helye, dehát beszélhet ennek az ember, egészen meg van szélesedve. Kezd beszédessé válni a svájcisapkás ember, iszik és mint aki nagy titkot bíz rám, közelebb int, és odasúgja, tudja, az a baj, hogy fiatal az asszony, tizenhat esztendővel fiatalabb nálam, a múlt hónapban volt huszonhét éves, hunyorít, jelentőségtel. jeseni, csak nem, ámulok, de, mondja ő, hát miért, nem vett el idősebb nőt, kérdezem, mire az ember csak legyint, olyan is volt, na és, kérdezem, az is jó volt, mondja, másokhoz is, ühüm, ajaj, mondom, egyszer megvertem, mondja a svájcisapkás, de nem volt nagy verés, nyolc napon belül gyógyult, mégis elpakolt az anyjához, a vállalatnál pedig adták alá a lovat, hogy jelentsen fel, a főnöke telebeszélte a fejét, hát mégiscsak borzasztó Irénke, hogy egy pártonkívüli ver egy párttagot! Nevetek, mire a .svájcisapkás azt hiszi, nem hiszem a meséjét, bizonygatja, hogy így volt, így bizony, addig-addig, hogy a bíróság elé kerültünk, ott azt kérdezi a bíró, igaz-e asszonyom, hogy maga másnak adta a kegyeit, erre azt mondja az asszony, hogy amire a bíró úr célozni szíveskedett, egyelőre az én nevemre van telekkönyvez- ve, azzal műveltetem, akivel akarom, na erre oszt azt mondja a bíró, igaza van, kedves asszonyom, csak egy dolog hibádzik, az a bizonyos valamije, amire maga is céloz, az tényleg a saját tára tele van kész kalapácsokkal, szépen megmunkált csavarokkal. A diákok ncgy- venféle terméket „gyártanak”. — Nem a ;,gyártás” az elsődleges célunk — igazít ki Pintér István, a tanműhely műszaki vezetője —, de a termékeink mintegy 80 százalékát értékesítjük Nagy örömünkre szolgál, hogy a vásárlók, s a megrendelők is elégedettek a diákok munkájával, Bozsó István, a tanműhely vezetője is dicséri a tanulókat: — Egy országos versenyen a számkombinációs zárral ellátott takarékpersellyel első helyet nyertek a diákjaink. A persely számkombinációjának megfejtése a honfoglalás időpontja. Nemcsak ezzel foglalkoztak azonban a tanulók szabad idejükben. Egyenlőre még a tanműhely udvarán áll a hatalmas „bölény” csúszda, amelyet a Várkonyi téri gyerekek vehetnek majd birtokukba. A kedves játékot Nagy István szobrászművész „álmodta meg*', s az iskola elsőéves diákjai, szakoktatóikkal társadalmi munkában készítették el. A fiatalok a gyakorlat mellett a „bölényen” is dolgoznak, s persze ki is próbálják, hogy csúszik a sárgaréz. Egy kis kárpótlás a rövid vakációért. T. G. tulajdona, viszont, a haszon- élvezet az urát illeti. A nagy nevetésre előkerült a csapos, még egyet, kérdezi, lehet, rumot is, jöhet, mondja a svájcisapkás és folytatja megpróbáltatásainak történetét, így oszt elváltunk, én meg úgy voltam vele, kipróbálok egy másik évjá. rátok elvettem Rózsikát, hát nem mondom, finom is, tán nagyon is, mindenki igyekszik belekóstolni, míg agyon nem ütöm az asszonyt, mondja a munkásruhás, csak nem tenne ilyet, kérdezem, dehogynem, mondja, megteszem én, egyszer már majdnem sikerült, ástam odahaza, rá akartam gyújtani, de elfogyott a cigarettám, mondom, Rózsika, édes lelkem, adjál már egy húszast cigarettára, de az én édes lelkem egyet sem szólt, csak elfordult oszt. seggel forgott felém, fel is kaptam a kis- balitát és utánahajítottam, beleállt a kapufélfába, de vissza is lökött rögtön egy ötvenest, mielőtt elszaladt panaszt tenni, egyszer oszt jött is egy tanácsi nyuszival, akinek mondtam, hogy legközelebb a nagyfejszét vágom az asszony után, mert akkor biztosan százast ad, amúgy meg ne vegye komolyan az’ én édes lelkemet, mert szeret emhákázni, azért futkos magukhoz a hivatalba. Jön a csapos, még egyet, lehet, rumot is, jöhet, bólint a férj, miért iszik ennyit, kérdezem, mert megölöm, mondja, még ma megölöm, aha, mondom, jöjjön, elkísérem hazáig, kérem, na jó, mondja, némán ballagunk utcán, a feje egyre pirosabb, ez tényleg megöli, gondolom magamban, amilyen mérges, itt. vagyunk, mondja, én most bemegyek és ... Közben kijön az udvarra a fiatalasz- szony, hm, kár, hogy nem ismerem, mustrálgatom, közben ismétlem a férje szavait, bemegy és ... de a férj megbabonázva, csendben nézi a feleségét, én pedig újra kérdezem, hogy most bemegy és megöli, mire a férj elszántan kivágja a kaput és keményen visszaszól, hogy én most bemegyek és kitakarítok ... Körmendi Lajos ARCKÉPVÁZLATOK § >>' ■<$ i ' r *>p i§f' mjip
