Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. július 27. Somogyi Győző rajza Király László: Nyár Tikkadt falusi délután párzó bogarak vállamon dögmadár hintázik a fán a hártyaszárnyú unalom. kocsonya-szemű öregek leheletük a levegő ülnek az esztendők felett hátha az isten erre jő. a templomban mise van nem szólok közbe hallgatok pocsolyát dagasztanak boldogan a párnahátú malacok. Csíki László: Ujjé, a ligetben nagyszerű Kinyílt a trombita-virág, jószagúak a himnuszok — láthatja, engem aki lát, tavaszi kedvem mint buzog. Egy perc még, s itt az öröklét, meglelem benne helyemet — kitöltőm szünete öblét, amelytől teljes nem lehet. Csak én hiányzóm — Mint a köd. Csak én vagyok, és mint a szél. A köd. amelyik összeköt. A szél, amelyik szétbeszél. Szenti Ernő: Kősúlyokkal megrakottan Téllé fehéreden bánatom Ellökött magától a nyár Felvetette velem a szavakat Kisebesedett szám. Veszélyes gázlók a napok Messzi túlsópart az éjszaka Kősúlyokkal megrakottan Érkezünk mindig haza. Zelei Miklós Magyar Alföld L. bácsi minden nyáron 1naponta összeszedte és néhány centiméter mélyen befészkelte a lehullott körtét a szőlőtőkék közé a napsütötte homokba úgy is mondhatnám a föld alá és amíg gyűlt a nyár a szölőfürtökön és a darazsakban csak én füleltem a föld alól hallatszó konok ketyegésre ölnyírt haj. elálló fülek, feF kete torpedó-gatya kinti.bői, akár madárijesztőnek is elmehettem volna így tízévesen riogatni a seregélyeiket, meg a mit tudom én, miféle gyümölcsrabló madarakat!, csakhogy felénk semmi gyümölcs nem termett meg; a gatya- szíjszéles udvarban csak kacatok tor- nyosodtak, azt meg nem kellett őrizni, úgyse vitte el senki. így hát hiába vágytam szabad-vidám madárijesztő-életre, nem lett belőle semmi. Megmaradtam Csusztinak, így hívtak a környékbeli srácok, s riogattam magamat, há este lett, s kísértet- árnyakkal lett teli az udvar. A görnyedt, udvari klozet szakállt növesztett, s mintha varázsló lenne, érthetetlen szavakat nyöszörgőit a szélben. Csak a klozet nyikorog, hessegette el lidérces képzelődésemet ilyenkor nagyapám, aki még az árnyaktól sem félt. Közéjük roritótt, s taposta szét őket; nekem mutatva meg, hogy nincs mitől rezelnem. De én nem hittem neki, hisz ő maga is szellem volt, sPárga- vékony, magában dudogó, hadaró, kampósbotos árnyalak, az éjszakai, udvari kísértetek cimborája. Állandóan dolgoztatott, percnyi nyugtom sem volt tőle. Anyámat sokszor kértem, szóljon az öregre, hiába; a fáradtságtól még veszekedni sem tudott. A Beszkántnál volt kalauznő, esténként hazahozta bátyú nagyságú bőr- táskáját, s asztalra öntve az aprópénzhalmot, álmos szemekkel építette belőle az egyre magasodó tornyokat. Engem nem engedett sosem közel, csak a kissámiliról ülve nézhettem a minden esti kincset, élveztem, ahogy zörgésükkel tele lett a konyha, mintha kitárult volna a mesebeli sziklaajtó, s már küzdöttem js verejtékezve, életre-halálra a kincset őrző bestiákkal, hogy enyém lehessen mind. Arra sosem gondoltam, mit is vennék rajta, csak azt éreztem, hogy kell. Ha egy-kettő elgurult, én ugrottam utána, hogy fölvegyem, s tettem az asztalra, a tornyok hegyébe azzal a tudattal, hogy ez már az enyém, hiszen megérintettem, a markomba szorítottam. Olykor éjszaka fölriadtam, s a sötétben kitapogattam a tenyeremben a beleszorított pénz helyét. Nekünk sosem volt semmiből elég, talán ezért vágyakoztam annyira a minden után, s ezért nem fogadtam el anyámtól sosem, amit néha fagylaltra vagy cukorkára adni akart. Egyszóval én voltam a Csuszti, a Beszkárt kálauznő fia, elvetélt madár- ijesztő, ezen a madártalan, szárnyatlan földön. Nyaralni sem mentünk soha. Anyám dolgozott én meg .hordtam neki az ebédet. Délben megmelegítettem, ételhordóba raktam s vittem ki az utca végébe, ahol áthaladt a villamos. Az utcakőre ülve vártam mindig, mikor fordul be a sarkon, fémvállaival szinte széttolva a házakat, s jön jobbra-balra dőlve, részegen, lassan, bizonytalanul, ütközőjén cipelve a bliccélő srácokat. Az Imre utcánál lelassított, hogy anyám fölvehesse az ebédet, s máris tántorgott tovább. A srácok mindig kiröhögtek, mikor megláttak ételhordót cipelve. Legjobban persze Berci nevetett. A sarkon laktak, hatalmas kőházban. A kerítésen esténként sárgára festett villany- körték világoltak. Kutyájuk is volt, meg vagy négy macskájuk, s annyi pénze, hogy a nagyobbákkal mindig le tudott állni snúrozni. Nem volt erősebb nálam, csakhogy neki haverjai voltak. Marékszám hordta nekik a cukrot, meg a csokoládét, narancsot, amit én akkor még csak nem is kóstolhattam, s azok örömmel álltak mellé, kiérdemelve a holnapi, meg az azutáni újabb adagokat. Apját alig láttuk, ügyvédféle lehetett, folyton fekete, tömött aktatáskával mászkált. Hajnalban kocsi jött érte, s csak este hozta haza. Anyja egész nap otthon ténfergett, szőke, rúzsos szájú nő volt, pongyolában mászkált reggeltől estig. Nem állt szóba senkivel. Utálta a környéket, s a lakóit is, legszívesebben azzal a tüzes szájával fölégette volna az egészet. Egyszer hallottam, ahogyan porolt a férjével, hogy miért nem viszi el innen, hisz itt csak megkoszosodik, ezen az átkozott helyen. Nem éntettem, miért átkozza, egészen jó környék ez, csak éppen élni nem lehet benne, csak kell. Berci az egyetlen gyerekük volt, kényeztették, ahogy csak belefért, mindent megadtak neki, hogy ha már itt kell élniük, különb legyen, mint mi, kiríjon közülünk. Hát ő igyekezett is, bandát szervezett, gyerek-zsoldosokat^ s jó vezérhez illően meg is fizette őket. Hamar rátalált azokra, akik egy-két zacskó cukorért, sosem evett narancsért, fügéért, meliéálltak, máshogy hogyan is jutottak volna hozzá. Engem is be akart vonni, de én nem álltam közéjük, nem kellett nekem a narancs, ha annak szolgaság az ára. Mert ö nemcsak adott., hanem kért is, követelt, mint egy hűbérúr, velük végeztetett a házukba mindent. Büszke is volt rá az anyja. Én nem sokat törődtem velük. Volt nekem csapatom, mégha nem is valódi, csak képzelt, dehát az is valami. Berci igyekezett belém kötni, de mindig kitértem előle Gyávának hittek mindannyian, mert nem hagytam magam véresre veretni. Egy nap azonban mégis . elkaptak. Nem számítottam rá. vittem az ebédet anyámnak, zöldbabfőzeléket pörköltszafttal. Észre sem vettem őket, magam elé hebegtem éppen valami hülyeséget, gyakran beszéltem magamban, mikor eegyedül voltam, már körülvettek, akkor eszméltem föl, s állt meg ajkamon az utolsó mondat. • — Na, Csuszti, mi jót főztél mára? — lökte meg az ételhordót Berci. — Viszed a mamának? Pető Sándor: Szégyen Nem válaszoltam, tudtam, semmi értelme. Megpróbáltam elmenni, de nem engedtek. —- Na, Jocó, mi lennél, ha hülye lennél? — szóié'oda az egyiknek kérdőn. — Kalauz — vágta rá, s mindnyájan röhögni kezdtek. — És a kalauz fiából mi lesz? — Süsükalauz. — Jól van. Jocó, veregette meg a vállát Berci. — Na látod, kisfiam — fordult újra felém. — Nincs mire fölvágnod. Süsükalauz leszel és kész, ez el van döntve. Üjra el akartam menni, de megint csak visszafogtak. — Kérsz cukrot? — vett elő egy marékkai. — Na. mondd, ha kérsz, ad a bácsi! — nyomta arcom elé az öklét. — Engedj el, sietnem kell. — Mert kihűl a mama ebédje. — Igen — hagytam rá. — És mit fog enni a mama? tem. ahogy belefutott a számba. Utáltam mindég, még éhesen sem ettem belőle, de ez akkor nem számított. Nem a kellemetlen íz volt, ami fájt, hanem a szégyen; nem is mert ezt' csinálhatta velem, hisz legfeljebb majd lemosakszom, hanem, hogy nem tudtam megvédeni anyám ebédjét. Láttam a sarkon lelassítani a villamost, egy pillanatra még meg is állt. hogy aztán dolgavégezefclenül induljon tovább.. az • annyira várt ebéd nélkül. Nem sírtam, pedig Berci azt várta tőlem, hogy bőgve könyörögjek, de én nem mondtam semmit, csak tűrtem a szégyent, a bémocskolást s megfogadtam magamban, ha tehetem, visszafizetem neki. Ök is látták az ellibegő villamost, s amint eltűnt, el is engedtek, jót röhögve megcsúfolásomon. Levettem az ingemet, abba töröltem az arcomat. Hónom alá rejtve baktattam haza. Nagyapám a vackait rendezgette, egy ócska létra fokait próbálta összedrótozni, hogy tartson. — Mi van kölök? — kérdezte; mikor meglátott. — Neked ment a stráf- kocsi? Ledobtam a cuccot a rozoga lugas alá. Teleöntöttem a lavórt hidegvízzel, s locsolni kezdtem magamra. Oldalra sandítva láttam, az öreg az ingemet babrálja. Két ujjal megfogta, fölemelte, mintha nyudat tartana, s most akár- ná tarkón vágni. Zöldesbarna kavicsként peregtek le róla a zöldbabszemek. — Mi ez kölök? — jött közelebb. — Mi a rossebet csináltál? — Semmit... elestem. — A franc a pofádat! Hát így tudsz te vigyázni anyád ebédjére! — vágta nyakam közé az inget. — Sose jön már meg az eszed? — Hagyjon már! — ugrottam arrébb. — Így viszed te az ebédet anyádnak, mi! — hadarta, s megint rám vágott. — Üssön, ha akar — álltam elé. — Üssön! Azt hiszi, elér valamit vele? Jobb lesz attól magának, mi? Egy pillanatra meghökkent, de aztán mit se törődve a beszédemmel, csak megütött megint. — Hagyja már abba, úgyse fáj, mit strapálja magát. — Bántott valaki? — eresztette le a kezét. — Hagyjon már, úgyse mondok semElgondolkodtam, mit is feleljek, aztán rávágtam: —■ Rántott csirkét. — Csakugyan ... Na mutasd! — Nincs mit nézni azon. — Mutasd, ha mondom! — rántotta ki kezemből az ételhordót. Utána kaptam, de gyorsabb volt, nem tudtam visszaszerezni. A többiek látva, hogy neki akarok menni, lefogtak, s hátracsavarták a karomat. Berci leszedte a fedőt, s elégedett mosollyal bámult a vörös szafttal leöntött zöldbabfőzelékre. — Csusztikám, ez néked rántott csirke? — hozta közelebb a lábost. — És ugye te nem ettél belőle, mert kell a mamának? — Add ide! — Nono! — kapta el előlem. — Majd én szépen megetetlek, mert ugye éhes vagy? — Ne hülyéskedj, anyám várja. — Hát csak várja — mondta, s fölemelte a lábost; lassan önteni kezdte a főzeléket a fejemre. Rácsorgott az arcomra, az ajkaimra. Az ízét is érezGyőrfi Sándor rajza Dudogott még valamit, nem is értettem mit, lecsapta az inget a földre, aztán ment vissza a vackai közé bab- rálódmi. Anyámnak sem mondtam semmit, mit is mondhattam volna, s ha megmondtam volna is, ugyan mit, hogy rám öntötték, bekentek vele... Maradjon ez csak az én titkom, az én keserűségem, úgyis van baja elég. Persze ő azt hitte, hogy elcsavarogtam. Elővette a fakanalat, s elvert vele, aztán az asztalra öntve az aznapi bevételt, tornyozni kezdte. Másnap este, egy darab szalonnával magamhoz édesgettem Berci kedvenc macskáját, a Skodrit, amivel aludni szokott, s az ölembe kapva hazaszaladtam vele. Nagy, kövér, agyonhizlalt kandúr volt. Otthon belevágtam a klozetba, hadd fürödjön. Nem kellett félteni, hogy kipurcan, egyszer-kétszer azért jól belehempergett, mire ki tudott mászni, s úgy, ahogy volt, szarosán ha- zaiszkolf. A kerítéshez lapulva hallottam, amint az ajtón kaparászva bekéredzkedik, s hallottam Berci hangját is, ahogyan nyávogó hangon hívja magához az ágyba, s az ordítását is hallottam, amint segítségért kiáltozik. Kivilágosodtak a szobák. Anyja eszeveszetten sivított, átkozva azt, aki ilyet merészelt tenni velük. Hát csak átkozzon, gondoltam magamban, úgyse fog rajtam más átok, mint saját születésem, létem átka. abbét nem törődtem velük, T majd kimossák magukat, ha tudják, ha meg nem, büdö- södjenek ítéletnapig. Otthagytam a kőházat, a kerítésen villogó sárga lámpasort, s hazaindultam. Senkinek nem beszéltem el a dolgot, mégis mindenki megtudta. Hamar híre ment felénk a dolgoknak, titka nem is lehetett senkinek. A srácok is röhögtek rajta, nem is fogadták el a narancsot tőle többé, féltek, hogy annak is olyan szaga van. Én meg hordtam tovább, magamat riogató madárijesztőként, egész nyáron az ebédet anyámnak, míg a többiek a strandon fociztak, úsztak, vagy éppen csak napoztak, s vártam az estéket, mikor zörögve az asztalra ömlött a barlangnyi bőrtáskából a kincs, az én nagy-nagy vágyakozásom, az én nagy- nagy hiányom.
