Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
1980. július 27. SZOLNOK MEGYEi NÉPLAP 9 Glow Olyan, mintha nyár NÁNDOR: VOlfia Fiú báránnyal Itatás ovember elején, azt N hiszem, éppen halottak napján, három kis kukacot találtam a párnámon. Bizonyára a páránából bújtak ki; apró, halvány rózsaszínű kukacok voltak, összehúzták magukat, csak a fejük mozgott nagyon lassan, mintha betegek lettek volna. Óvatosan, a tenyeremre raktam mind a hármat — testük hideg és nedves volt — az- tán Finály párnájára helyeztem ókét, mert tudtam, hogy Finály, rettenetesen meg fog ijedni tőlük, a szívére szorítja majd a kezét, elsápad és levegő után kapkod. Finály szívbajos volt, és ha megijedt, az arca mindjárt olyan sárga lett, mint a halottaké. Néhányszor már sikerült rettenetesen megijesztenem. Egyszer vettem két gyertyát, a temető bejáratánál árulták nagyon olcsón, aztán otthon meggyújtottam, és az ágy támlájára ragasztottam, és vártam Finályt. Amúgy is pocsék színem volt, el tudom képzelni, micsoda látvány lehettem a két égő gyertyával az ágy támláján, pontosan a fejem felett. Persze, hogy Finály rettenetesen megijedt tőlem. Már sötétedett, amikor hazajött, és ahogy meglátott, csak állt meredten az ajtóban, szívére szorította a kezét, levegő után kapkodott, és sárga volt az arca, mint a halottaké. Én mozdulatlanul feküdtem, nehogy észrevegye, hogy figyelem. Később hangosan szuszogni kezdett, és lassan az ágy felé lépkedett. Mikor már egészen mellém ért, kinyitottam a szemem és rákiáltottam. — Huh! A gyertyák lángja ugrálni kezdett, Finály pedig ismét a szívéhez kapott. — Megfulladok — nyögte. — Mindjárt megfulladok. Nagy barna szeme majdnem kiugrott az arcából, és megint hangosan szuszogott. Attól kezdve, ha váratlanul rákiáltottam, mindjárt a szívéhez kapott. Azelőtt sohasem ijesztgettem Finályt, de amióta itt laktunk a város szélén, ebben a vacak, hideg szobában, igazán szükségem volt egy kis mulatságra. Untam már ezt a környéket szörnyen. Egész októberben esett az eső, és a ház körül mindenütt ragadós sár volt. Néha arra gondoltam, hogy talán azért nem kapunk munkát sehol, mert mindig csupa sár a cipőnk. Ha az ember beállít valahová sáros cipőben, valahogy mindjárt rosszkedvűen keresztülnéznek rajta. De hát nem mehetünk el sehová, mert pénzünk nem volt, és itt legalább nem kellett fizetnünk a lakásért. Egy sánta munkavezető adta ki nekünk ezt a szobát, Zatkónak hívták, valamikor dolgoztunk a keze alatt; utakat javítottunk. Már akkor kezdte építgetni a házát, de később kifogyott a pénzből, éppen csak hogy betapasztotta, a festésre már nem futotta a pézéből, és a villanyt sem tudta bevezettetni. Nekünk azért adta ki ingyen a szobát, hogy vigyázzunk a házra, nehogy valaki ellopja az ablakokat meg az ajtókat. Két régi, támlás ágyat is adott, hogy legyen hova feküdnünk. Semmi mást. Nem is várhattunk' tőle többet, hiszen tudtuk, hogy teljesen ki van készülve, minden pénzét a házra költötte. Sajnáltuk is egy kicsit, meg hálásak is voltunk neki, bár nagyon rosszul éreztem magam abban a félig kész házban. Ezért örültem meg a rózsaszínű, hideg kukacoknak is. Reméltem, hogy Finály rettenetesen meg fog ijedni tőlük, és akkor legalább nevethetek rajta. Igazán rám fért volna egy kis mulatság. Hideg és nyirkos volt a levegő a szobában, hiába takaróztam be, állandóan fáztam. Kint sütött a nap, de nem volt kedvem felkelni az ágyból, meg aztán kint is hideg és nyirkos volt a levegő még derült időben is. Finály késő délután jött haza. Sovány és szomorú volt. Köszönt és mindjárt vetkőzni kezdett, minél gyorsabban az ágyba akart bújni. Az utóbbi időben keveset beszélgettünk de most megkérdeztem: — Ettél valamit? — Még reggel — mondta. — Nem vagy éhes? — kérdeztem. — Nem — mondta. — Dél körül éhes voltam, de most már elmúlt. Aztán ő is megkérdezte: — Te ettél? — Igen — mondtam. — Délben. Alig vártam, hogy észrevegye a kukacokat. Világos volt még, biztosan tudtam, hogy észreveszi őket. Vacogva az ágyához lépett, hirtelen megállt, és kimeresztette a szemét. — Na, nézd csak — mondta szomorúan. — Szerencsétlen kis férgek. ztán felém fordult. — Három rózsaszínű kukac van a K párnámon — mondta. — Egyáltalán nem ijedt meg tőlük. — Egye meg a fene őket — mondtam dühösen. — Biztos a párnámból bújtak ki — mondta. — Fáztak, és kibújtak a párnából. Óvatosan a tenyerére rakta a kukacokat és megkérdezte: — Mit csináljak velük? — Taposd agyon őket — mondtam rosszkedvűen.. Finály tanácstalanul állt .egy ideig, áztán lefelé fordította a tenyerét, a kukacok a földre hullottak, és ő rájuk taposott. em feküdt le az N ágyába. Fogta a pokrócát, belecsavarta magát és az ablakhoz ment. Sokáig állt ott, mert besötétedett, és még mindig az ablaknál állt. Nézett ki az ablakon, és néha vakaródzott. Ideges voltam, tölcsért formáltam a tenyeremből, és teljes erőmből kiáltottam: — Huh! Meg sem fordult, még a va- karódzást sem hagyta abba. Kegyetlenül rosszul éreztem magam, nem tudtam, hogy mit csináljak. Később azt mondta: — Olyan csillagos az ég, mintha nyár volna. — Hülye — mondtam. — Éppen olyan, mintha nyár volna — mondta. — Szívbajos hülye — mondtam. — Legjobb lenne, ha elköltöznél innen. — Szeretném, ha nyár volna. — Azt mondtam, hogy költözz el innen! — ordítottam dühösen. — Menj a fészkes fenébe! Finály lassan felém fordult. Most háttal állt az ablaknak, szeme sötétedi az arcába süppedt. Azt mondta: — Nincs hova mennem. — Hülye — mondtam. ö meg csak állt, és nézett fám onnan az ablak mellől. Szeme olyan volt, mint két mély, sötét üreg. Később azt mondta: — Nekem adhatnád az egyik gyertyát. Olvasnék valamit. — Nem adom — mondtam, és meggyújtottam mind a két gyertyát a fejem felett. Finály bebújt az ágyába, kis ideig fészkelődött, aztán a fal felé fordult. Elhatároztam, hogy megvárom, amíg elalszik, akkor felkelek, odamegyek hozzá, és nagyot ordítok a fülébe. Egész biztosan rettenetesen meg fog ijedni. A Csendes-óceán víztengerében szinte elvesző Midon-szigetcsoport- neve ritkán szerepel a sajtóban. A második világháború első felében nagy tengeri csata zajlott le környékén a japán és az amerikai hadiflotta között, amelyből utóbbi erősen megfogyatkozva került ki. Legutóbb akkor olvashattunk Midonról, amikor Gordon Cooper űrkabinja a szigetcsoport közeié-, ben szállt le az óceán felszínére. A korall-szigetcsoport azonban másról is nevezetes. Az amerikai haditengerészet ezerkilencszáznegyvenöt óta jelentős támaszpontokat épített ki ezen a vidéken. Csakhogy néhány év óta a nagy költséggel épített támaszpontok léte felettébb problematikussá vált. Mi fenyegeti őket? Kivételesen nem a helyi lakosság elemi erejű tiltakozása, mert a Midon-szi- getek eredetileg lakatlanok, amerikai katonákon kívül ma sem tartózkodik errefelé senki. Az amerikai haditengerészetnek ezúttal madarakkal gyűlt meg a baja. Szerencsétlenségére — ki tudja, hány évszázad óta — egy albatroszfajta is támaszpontjául választotta a kopár szigeteket, s ezek az „őslakók” — minden jámborságuk mellett — komolyan veszélyeztetik a bázisokat. Harmincezerre becsülik számukat, és nem egyszer megbénítják a repülőterek forgalmát. A hangárok, lőszerraktárak és olajtartályok tetején, de még a légvédelmi ágyúkon is fészket vertek. A madarak számára a repülőgépek fel- és leszállása elsőrendű szenzációt jelent, melynek tiszteletére csapatosan felröppennek. Ez viszont — különösen a léglö- késes gépeknek — nagy veszélyt jelent, s eddig már több szerencsétlenségnek volt okozója A parancsnokság először madárijesztőkkel próbálkozott. Az unatkozó, fantáziadús katonák olyan bábukat fabrikáltak, melyek láttán Frankenstein is szörnyethalt volna. Az albatroszokkal azonban lehangoló volt az eredmény. Lelkesen gyülekeztek a madárijesztők körül, és amikor megállapítot—i ■ am gw—«urna—— Hernádi Gyula: Támaszpont ■■■■■■■■■■■■■■■■■■HR ták, hogy azoknak szalma- és textilanyaga használható, fészkeik számára szétszedték őket. A második offenzíva, gumiabroncsok elégetése, szintén hatástalan maradt. Miközben az emberek' rosszullettek a förtelmes bűztől, az albatroszok nyugodtan pihentek fészkeiken. A támaszponti lőfegyverek ötperces össztűzének az volt a következménye, hogy a közeli szigeteken tanyázó madarak — az albatrosz nagyon kíváncsi állat — a helyszínre tódultak.' Különböző állat- és madárhangok hangszórókon át történő szétsugározása ugyancsak hasonló eredménnyel járt, a madarak szemmel láthatóan élvezték a pokoli lármát. A magas parancsnokság ezután a kényszerköltözés mellett döntött. Kalitkába zárva hatezer albatroszt repülőgépen részben a négyezer kilométerre levő Aleut- szigetekre, részben a tízezer kilométerre fekvő Fülöp- szigetekre szállították. Az ellenőrzés céljából lábgyűrűvel ellátott madarak azonban már egy hét múlva kezdtek visszaszállingózni két hónappal később pedig a Fülöp-szigeti • deportáltak is hazatértek: sőt új társakat is hoztak magukkal. Végül megszületett a kegyetlen parancs:, az albatroszokat ki kell irtani. Nem volt könnyű rávenni a katonákat, hogy vasdorongokkal felfegyverkezve anyonverjék a fészkeiken nyugodtan pihenő madarakat. Az albatroszok pedig — mintha végül is megértették volna az őket fenyegető veszélyt — most már nem szállnak le, hanem állandóan köröznek a sziget fölött, s ezzel még jobban akadályozzák a légi közlekedést. Mit szólsz a történethez? — Nem olyan izgalmas, mint az enyém. — A végét még nem mondtam el — mandja Fischer. — Mi a vége? A z amerikaiak nem tudtak dolgozni, kénytelenek voltak felszámolni a bázist. Miközben a madarak a sziget fölött keringtek, mindent elszállítottak. Az új támaszpontot ötezer kilométerre építették ki. Egyik százados fél év múlva hajón a Midonok közelében járt, kíváncsi volt, mi lehet a madarakkal, kiszállt, körülnézett. Egyetlen madarat se talált a szigeteken. Minden üres volt, még a fészküket se hagyták ott. Addig maradtak, amíg elüldözték a katonákat meg a gépeket. Senki se tudja, hová mentek. — Így már érdekesebb. Szerinted miért csinálták? , — Véletlen. Megunták a keringést — válaszolja Fischer. FELTÉTELES MEGÁLLÓ Este nyolckor, mintha varázsütésre történt volna, az ünnep eldugta az embereket az utcákról. Az autóbusz megállójában szeméthalom, csikkek, papírok vallottak a délutáni tülekedésről. Közvetlen a megálló mellett egy étterem lehúzott redőnye kívánt boldog karácsonyt. Szikrázón hideg, csillagos este volt. Ketten topogtak a járdaszegélyen. Egy sovány, alacsony, jó negyvenes férfi, és a másik, testesebb, jobban öltözött. Kétmé- ternyi távolság se volt közöttük, de ezer kilométerek fértek volna el ezen a két méteren. A kiskocsma utolsó vendégei voltak, makacsul kivárták a záróra utolsó, végső percét. A testesebb a zsebében kotorászott, gyufát keresett. A másik rágyújtott, de nem kínált tüzet. Személytelenül, ok nélkül utálták egymást, már akkor is, amikor utolsó vendégként az étterem ellenkező sarkában bosszantották a türelmetlen pincéreket. — Kérhetek egy kis tüzet? Parányi diadalt érzett az alacsonyabb, várta a kérést, számított rá, igazából kívánta is, hogy valaki szóljon hozzá. Még délelőtt eljött a hivatalból, a boldog karácsonyt kívánók hangoskodása, az aján- dék-mutogatós búcsúzkodás óta összesen nem mondott ki tíz mondatot. Még az újabb söröket is csak kézfelemeléssel kérte. Szájában kiszáradtak a szavak. Volt máskor is így. Félelmet érzett, hogy meg se tud szólalni majd. — Parancsoljon. A testes ottmaradt mellette. Beszélgetni szeretett volna. A türelmetlen pincéreket is ő bírta tovább, mert ő félt jobban az üres utcáktól, a csendtől. A szemközti megállóban is voltak. Ketten. A féleresz alá, az árnyékba húzódtak. Két egymástól el, és mégis összehajló alak. Akár egy szobor. Olyan közel egymáshoz, hogy a hideg estében egymás arca melegét is érezték. Játékos légörvényeket kavart a lélegzetekből a két arc között kutatgató szél. — Nézze uram! Hát nem felháborító? A sovány nem tudhatta, hogy a másiknak családja volt, nagylánya is. Évek óta azt se tudja, merre élnek most már a tartásdíjat se vonják. — Látom — mondta. — Itt mindenki előtt. Az utcán. A sovány arra gondolt, hogy ha azok odaát beszélgetnének, akkor a suttogás is áthallana, de csak a két arc került milliméterenként egyre közelebb egymáshoz, azok a játékos örvények lehetnek egyre melegebbek. Sohasem volt családja, várostól városig vándorolt. A testes mondta a maga haragját tovább: — A szégyentelenek. Itt állnak már legalább félóra óta. Ha az apja lennék annak a lánynak, tudom istenem ... — Maga merre megy? — A sovány örült a kimondott szavaknak. Már nem érezte idegennek a hangját, mint a parancsoljonnál, vagy még a látom-nál is. Ez mondat volt, emberi közlés, közelség. — Az állomásig. Maga korábban kijött. Nem jár a busz sem? — Jött már — mondta a sovány. Kettő is jött, amíg maga bent volt. A testes örül. Kérdezhetne, bár van baja neki is elég, ám kérdezni sem kell. — Tudja, nem volt kedvem üres buszra szállni. Utálom az üres autóbuszt. — Albérlet? A sovány tudja, hogy többet mondott el magáról, mint amennyit akart, hiszen mi köze van a másiknak ahhoz, hogy ő utálja az ünnepeket. Mégis meglepődik: — Honnan tudja? — Mert nem igyekszik. — Be sincs fűtve. — Család? — Minek? A nyomorúságra? — Nekem akkora lányom volt, mint az ott odaát. Már asszony. — A testes folyékonyan hazudik. Máskor is megtette már. Sorsot hazudik a lányának, mintha tudna róla. — Egyetemista volt még, amikor férjhez ment. Unokám is lesz nemsokára. — Milyen egyetemre? — Orvosira. — Az orvosi az jó. • A féltető nem véd a széltől. Hideg van, de amikor feltűnik a busz, egyikük se mozdul. — Megvárom, meddig bírják a hidegben — mondja a sovány. — Ügy állnak ott, mintha ők lennének a világmindenség. Öröktől örökig. — Nincs hova menniök. — A testes hangján érzik: örül, hogy azoknak sincs hova menniök. — ök nem érzik. Albérlő maga is? — Az. Odaát a két arc közül kiszorulnak a légörvények, talán, hogy felszökjenek a csillagokra fénynek. A testesből elfogy a kár- örvendés és a harag: — Az se jó, ha irigy az ember. Odaát is elmegy egy busz. Azok ketten se szállnak fel. Vállukat egymáshoz támasztva megindulnak gyalog. — Lehet, hogy ez volt az utolsó busz. — Mehetünk gyalog. Mennek. Egymás mellett, akár az össze- tartozók. — Az állomáson még nyitva kapjuk a restit. Iszik valamit? — Nem tudom. Igen. — A sovány valami melegséget érez, és azok egészségére akar inni, akik a vállukat egymáshoz támasztva mennek. Hogy nekik legalább jó legyen. Igazából sajnálja a szétbomlott szobrot, amit már senki se mintáz meg soha, vagy ki tudja: ezek a szobrok újjáteremtődnek. Féldecit isznak. A testes kér előbb, a sovány visszakéri, aztán elzavarja a záróra őket onnan is. — Isten Isten. Annak a két fiatalnak van igaza. — Annak. így búcsúznak, és később mindkettejüknek eszébe jut, hogy még egymás nevét se tudják, de megvígasztalódnak, hiszen csak holnap ismeretlen ismerősök ők. A felest egyformán fizették. Nincs tartozás, az élettel meg majd lekvittelnek valamiképpen. Bartba Gábor
