Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. július (. Dohai Péter: PARBAJ, TÜKÖRBEN bVBBVT inKOKBEH „Halált követelt az elítélt Washington, január 17. Hacsak az utolsó pillanatban nem történik halasztás, ma az Egyesült Államokban tíz év óta először ismét kivégzés lesz. A 36 éves Gary Gilmore, akit az esküdtszék gyilkosságért halálra ítélt, nem fellebbezett, sőt „emberhez méltó" halált követel. Gilmore Utah államban áll ma a kivégzőosztag elé. Az Egyesült Államokban jelenleg mintegy három és fél ezer halálraítélt él siralomházban abban a biztos tudatban, hogy az ítéletet nem hajthatják végre.” Esti Hírlap, 1977. január 17. hétfő a megszólal majd a telefon, tíz évvel ezelőtti hang szólal meg, tíz évvel ezelőtti helyre hív, és ott egy tíz évvel ezelőtti arcot lát viszont. A két vonat csatlakozási ideje másfél óra. Belgrádból, Budapestet érintve, Berlinbe utazik. Együtt töltik el a másfél órát. Azt írta a levelében, hogy ezen a napon fel fogja hívni a pályaudvarról. Csengett a telefon. Arra gondolt, hogy valaki más is telefonálhat. De... ■ Felvette a kagylót. Az első „halló”-ra megismerte Joli hangját. Tíz évvel ezelőtt hallotta utoljára ezt a hangot. Mondta, hogy indul a pályaudvarra. Mielőtt elindult volna, megnézte Joli régi fényképeit, amelyeket egy fiókban őrzött, az évek során, ritkán küldött leveleivel együtt. Kit ábrázol egy kép? Egy név nem elég ahhoz, hogy az ember tudja, kit lát a képen. A régi amatőrfelvételek közül kiesett egy igazolvány- kép. Valószínűleg autóbusz- bérlethez vagy útlevélhez készült, tíz évvel ezelőtt. Abban az időben ismerte meg Jolit. A fénykép hátán dátum volt. Igen, egy akkor érvényes bérlethez készült ez a két sarkán átlyukasztott fénykép. Sokáig nézte a képet: A női arc, a női szempár visszanézett rá, azzal a jellegzetes fényképtekintettel, amit tulajdonképpen mindig a fénykép nézője vetít arra a homályos, szemszerű foltra, amely a fényképpapír meghatározott helyén, az árnyékos arc egyik részén: a szemet, a nézést, a tekintetet jelzi. Ennyi nyoma marad a valóságnak. ha elmúlt az ideje: egy fénykép. Vagyis egy tény katasztrófája, az, hogy elmúlt, nincs, egy ijesztő másolat, egy hasonmás van helyette. Amiképpen a tükörben is, ha az ember nemcsak borotválkozásra használja, hanem lopva, vagy ha képes rá, nyíltan belenéz, magát nézi, minden más helyett, ahová, amire és akire még nézhet a világon. A faragott rámába foglalt állótükör elé lépett, önmagát látta, szükségképpen. És ez egy hasonmás, egy kép volt, megnevezhető, azonosítható vonásokkal, amelyeknek egyes-egyedül ő volt a megfelelője. Véletlenül vagyok ilyen, ez a véletlen én vagyok. Nincs cáfolatom a földön, gondolta, még egy utolsó pillantást vetve a tükörképére. Joli igazolványképét magához vette, indult a találkozóra. Amíg a pályaudvarhoz hajtott, át a városon, Jolira gondolt. Emlékek jöttek fel élesen, tisztán, pontos részletekhez asszociálva, csak az egészről, a részletek egészéről nem volt emléke. A jelenségek, a dolgok, a viszonyok egyetlen rejtélye: az egyszeriségük. Ezért nincs egészük a részleteknek, igen, ezért!: mert az egyszeriségü- ket, más szóval az időből rájuk eső részt, nem tudjuk körülzárni örök térrel, ahol hallhatatlanul élve, őrizhetnénk, immár egy egész birtokában, annak valamennyi részét. Addig, amíg ránk nehezedik az egyszeriség, nem tudhatjuk tetteink okát és következményét, nem tudhatjuk azt sem, hogy emlékeink vajon nem lehetőségek-e, valamire, ami még nem történt meg velünk. Csak és kizárólag Jolira gondolt. A hajára, a nevetésére, különös szokásaira, utazásaikra, arra a tíz évvel ezelőtti tengeri strandra, ahol a dagály tetőponján szeretkeztek a hullámokban, aztán elengedték egymást, a hullámok elsodorták őket egymástól, aztán újra egymás közelébe úsztak, szorosan tartották egymást, ölelve, alámerülve, fölbukkanva, hatalmas lélegzetekkel kapva levegő után, aztán megint engedték, hagyták, hogy a víz elválasz- sza egymástól testüket. Közös szobájukra gondolt, a bútorokra, a tárgyakra, a tervekre, Joli frizuráira, ruháira, barátnőire — ha a nevüket tudná! De arcukra emlékezett. Semmi másra nem akart gondolni, csak Jolira, Joli szavaira, szavakra, amelyeket akkor, tíz éve neki mondott, már nem világos, hogy éppen mivel kapcsolatban, de mondta, és ő hallotta, hogy mondta. Mielőtt belépett volna a pályaudvar csarnokába, vett egy újságot. Megállt, beleolvasott. Néhány hír átfutása után, az a benyomása, szinte kényszerképzete támadt, hogy egy tíz évvel ezelőtti napilapot vett. Elindult az I. vágány peronján. Ment a tömegben. Kalapját mélyen a homlokába húzta. Joli csak futva érte utói. — Hé, hát te hová rohansz!? Mondtam, hogy az automatáknál várlak ... Joli a férfi nyakába ugrott, rákarolta magát, arcát belefúrta a vállába, a nyakába. Sokáig maradtak így, aztán megnézték egymást. Joli mosolygott, és könnyes volt a szeme. Bementek az étterembe. Joli teát ivott. A hangszórók rövid megszakításokkal sugározták az induló és az érkező vonatok vágányait, a peronokat, állomásokat, a városok nevét, az időpontokat, a késéseket. Figyelte- Joli jobb kezét, ahogy a teáscsészét a szájához emelte. Nézte a száját, ahogy az első kortyot itta. Ajkán nincs rúzs, körmei, szempillái nincsenek festve. Arcbőrén nincs púder. Figyelmét megzavarta a hideg porcelánnesz, amikor a csésze a tányérhoz koccant. A hangszórók megváltozott indulási és érkezési időpontokról sugároztak információkat. Vágányok, vonatok, peronok, városok, csatlakozások. Arra gondolt, hogy ez a nő, aki vele szemben ül, a fehér abroszos éttermi asztal túlsó oldalán, valóban Joli-e. Elővette a tíz évvel ezelőtt készült igazolványképet és megmutatta Jolinak. A nő mosolygott. A szemében megint könny csillant. De ő egyre azt figyelte, hogy hogyan nézi a fényképet, amit a kezébe adott. Aztán beszélgettek. Joli elmondta, miért utazik Berlinbe. Elmesélte, milyen az élete, ki a férje, hol dolgozik, mindent, amit ilyenkor mondhat egy régi szerető, egy régi jegyes. Aztán Joli .kérdezett. Mindent, amit ilyenkor kérdezni szoktak nők férfiaktól. A férfi mindenre válaszolt. Mindketten észrevették, hogy lejárt az idejük. Jelezték Joli vonatát. Kimentek a peronra. Joli megcsókolta. — Ideges vagy ... kuszán beszélsz, a mondataidat sokszor nem fejezted be, olyan volt néha, mintha nem is magadról beszélnél. Valami baj ért? — kérdezte a férfit, aki a vonatjegyen feltüntetett számmal egyező számú kocsit kereste. — Hat nappal ezelőtt megöltem egy férfit. Akármi történik is velem, ezt csak te tudod rajtam kívül. Joli már az alsó lépcsőn állt, a vonat lassan megindult vele. Le akart szállni a peronról. A férfi nem engedte. Joli feljebb lépett egy lépcsőfokot. Integetett. Távolodott. A haját elkapta a szél. A szempár, Joli tekintete, rászegeződött. Még látták egymás szemét, aztán alakjuk is elveszett. azament. Joli tíz évvel ezelőtti igazolványképét a tükörlap és a tükörkeret közti résbe illesztette. Sokáig nézte tulajdon arcát a tükörben. Aztán a nő igazolványképére nézett. Mosolyt vett észre saját arcán: a tükörben. Az emberek vagy hiszékenyek, vagy gyilkosok, gondolta. Kiegyenesedett, szemben állt tükörképével, tudata ezt a tükörképet tartalmazta, semmi mást. Victor Vasarely «unkái Születésem Apámnak nem szólott [anyám szomorúságát hitszegését megszülte szerda délután és gazdagabb lett [a szegénység vélem harminchét ltavaszán A félkör háromszöge hétfő volt szerda péntek nem tudom mégis a szemvillanás az megmaradt egy törékeny mozdulat és az arc ahogyan át- hullámzott rajta egy nevetés ahogyan én gondoltam ahogy már régen nem gondoltad Szomorú hír jött Debrecenből, meghalt Gábor Zoltán költő. Gábor Zoltán hosszú évekig dolgozott Szolnokon, az akkori irodalmi élet. egyik leglelkesebb szervezője volt. Első kötete 1971- ben, második kötete 1978-ban jelent meg. Búzgó harcosa volt az irodalom terjesztésének az ifjúság körében is. Nyári irodalmi táborokat szervezett, vezetett, amíg egészsége engedte. Verseivel adózunk emlékének. Eaterháxy Péter: A virág boga rak haláláról A virágkelyhen egy bogár mászik, szárnya zöld, mintha mohos volna, mintha a hátán követ viselne, ékszerként. A bogár így szól, nem a virágnak, ahogy hihetné bárki, hanem — szinte — csak úgy bele a világba. Hangja, a hajlékony cirpelés, súrolja a kék kelyhet. A kehely bársony szőrszálai félénken megrezegnek. A bogár így szól. Matild. te utolsó cafat. A bogár körkörösen mászik fölfelé, a kehely alsó harmadánál járhat. Most a virág hangja, a szelíd nesze- zés. kanyarodik fel, korántsem válaszként, ahogy többen könnyen gondolnák, hanem — szinte — csak úgy bele a világba. A bogár csápjai összeverődnek. A virág így szól: Te részeges disznó. [Egy megveszekedett pillanatig se higgyük, hogy a bogár és a virág TUDATÁBAN VAN szavaik (pontos) értelmének. SZAJKÓZZÁK a szavakat, anélkül, hogy ez létezésükben bárminemű lényegesnek látszó változást okozna.] A bogár a kehely középső harmadában karistolja lábával a kékeit. A nap sírástól karikás szemmel készül aludni, fél hét körül jár. A születő széltől falevelek szemerkélő esője. De a bogár azt mondja. Hangja egy falevél-cseppnek ütközik : esőpermet. Azt mondja. Már megint kolbász nélkül a paprikáskrumpli, te riherongy. Az esőpermet fa- levél-zúzaléka eltalálja a virágot, és egy szilánk (anélkül, hogy bármelyikükben lényegesnek látszó változást okozna) jut a kitin- páncélra is. A barna levélcserép a zöld háton: rozsda és grünspan együtt. A virág ikermondata így szól. Mert eliszol előlünk mindent, rohadt tróger. Hangja tűvékony neszezés, ha ez bármibe ütköznék, csak átszaladna azon, parányi lyukat szúrva, ahol esetleg átsüthet a nap. Nem ütközik semminek: röpül — szinte — csak úgy bele a világba. A bogár most a kehely azon felén van, ahová csak délelőtt süt a nap. A kehely túlsó oldala. A bűvös bársony érintése ösztökéli a bogarat. A nap elaludt. Ászéi befogja a (saját) pofáját. A bogár hangja most kapkodó. Kiáltássá kunkorodik. A vi- rágkehely pihéi beleremegnek. Elég volt belőled, te la- faty. A hang elszáll, bele a világba. Mintha a virág is ugyanezt a mondatot mondaná. Mintha mindig ugyanazt mondanák. A mocsok teszi. A virág ezt mondja. Takarodj a házamból, undorodom tőled. A hang megpattan a bogár zöld hátán, fel- pördül a kehely fölé. A kehely és egyszersmind a bogár fölé. A hangok búrává forradnak. öreg, dagadt lo- tyó. Undorodom tőled. És a búra tökéletes, áthatolhatatlan félgömbbé lesz. A bogár most először áll meg: első két lábát, mint a legyek, összedörzsöli. Továbblép. Háromnegyed nyolc körül a virág lehajtja fejét, a kék kehelyből kihull az élet: szürke lesz. A bogár — a felső harmad felénél — elválik a hűs bársonytól. Háta — az ékszerkő — a virág tövénél, lábai a levegőben mint kiszáradt fa fekete ágai. Lábai egyáltalán nem kapálódznak. Nyugi. Az ember happy endre van szerkesztve. Mert mi történik. Fél nyolckor a kertész azt mondja. Hangja a nyitott ablakon át. Ezt mondja, öreg, dagadt lotyó. Felesége, az öreg, dagadt lotyó, ezt mondja. Hangja a nyitott ablakon, átszürva a függönyt. Undorodom tőled. Aztán kimegy a konyhába mosogatni. A kertész utánamegy, kivesz a jégszekrényből két üveg sört, kinyitja őket. Az egyiket leteszi a konyhaasztalra, és szótlanul visszamegy a szobába. Levetkőzik, bekászálódik az ágyba. Olvassa a Népsportot. Alig múlt nyolc óra, amikor a kertész felesége levetkőzik, és bekászálódik az ágyba. A férfi még megnézi az NB II tabelláját, majd azt mondja. Hangja halk rekedt, a padlóra esik. Azt mondja. N a, Tildikém, na mucus. A feleség választ dör- mög. Hangja a parkett ha- sadékában. Te, te részeges disznó. És dereka alá egy párnát gyömöszöl. Aztán hortyogás pattog, mint örökmozgó pingponglabda, két üres sörösüveg között. Victor Vasarely egyik op-art műve előtt
