Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
1980. július 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Tóth Erzsébet: Gyerek, mezítláb Keress az olajfák fehér szívében, s ha jószágé, eső után a nyári város, hidd el, hogy az is én vagyok, menj et az aratókhoz értem, vagy feküdj a húsvét zöld szoknyájára, hallgasd szívdobogásom. Úgysem lát más, csak egy végtelen naplemente, nem hallanak, csak a templomok. S fáradtan, mintha millió csillagot tapostam volna, jövök dűlöutdkról támogatva, kell hogy a föld is belázasodjon alattam, s mire zsebemben harminc cserebogár, kémények festik a vacsorát az égnek. És eléneklem a kútnak, a rocska-zörgésű estének, a papsajtos fűnek, hogy a folyók mellé szegődtem egyetlen furulyával, a hinta el nem engedi kezem. Lezsák Sándor: Viorika: Viorika, tűz-ingerlő, jósol nekem Viorika, bomlott hajú Viorika, moldovai tanítónő! Szálat tép a hajfonatból, ráhúzza a mátkagyűrűm, hold-sebhelyes homlokomra mit jövendölsz? Megpördül a mátkagyűrű, forog-szédül a hajszálon, elég lesz már, Viorika, jövőt mondjál! Holdudvarnak békességet, csillagoknak fényességet, Viorika, Viorika, fáknak ringasd a csípődet! Csordás Gábor: Folyamodvány állampolgárságért én itt szeretnék letelepedni végleg nyalókás Betlehemben hol éjszaka nyűtt asszonyok fogannak boldogtalan önkívületben hol éjszaka eltévedt pásztorok esnek a falnak boldogtalan önkívületben hot éjszaka hol háromkirályok zománccsillag alatt kezünkben aktatáska futkosunk ideológiai oktatásra lépcsőházakban redösödünk homálylunk a lelátón ha az új figurákat bemutatják s míg feltorlódunk az előszobákban kislányok hasában nevetnek rajtunk fejjel lefelé akik majd megértik a törvényeket Hajnóczy Póter: A hangya és a A novemberi szél a zörgő faágakról éppen az utolsó fonnyadt-száradt leveleket tépte le, amikor az erdőszélen találkozott a tücsök és a hangya. A hangya kicsit kopott, naftalinszagiú, de pa- nofix béléses télikabátot viselt — júliusban vette leszállított áron a Bizományi Áruházban, akár a vízhatlan síbakancsát —, a tücsök viszont láthatóan didergett vékony és ^“béleletlen vászon- dzsekijében. A tücsök zsebre dugott kézzel álldogált, mert kesztyűje sem volt. — Jó napot, tücsök szomszéd — mondta a hangya. — Ahogy elnézem, nem izzad bele a kabátjába ... — Bizony, hideg van, hangya szomszéd — válaszolt vacogva a tücsök. — Ez a szél az ember csontját is átjárja ... A hangya megigazgatta bőrkesztyűs kezével a sálat a nyakán. — A feleségem kötötte — mondta. — Ügyes aszony: nézi a televíziót, és közben mindig köt vagy horgol valamit. Maga, úgy tudom, nőtlen és albérletben lakik ... — Hát igen — bólogatott a tücsök —, tudja, én mindig csak hegedülgetek, másra nemigen marad idő ... Cigarettásdobozt kapart elő a zsebéből, és odakínálta a hangyának. — Köszönöm — rázta a fejét a hangya. — Több mint három hónapja, hogy leszoktam a dohányzásról. Nemcsak haszontalan, az egészségre káros szenvedély ez, de pénzbe is kerül. Egy doboz cigaretta árából megreggelizhet vagy megvacsorázhat a magamfajta kétkezi munkás. — Megköszörülte a torkát. — Ügy tervezzük a feleségemmel, hogy jövőre nagyobbra cseréljük a lakást. Központi fűtés, telefon, közvetlen földalatti járat a szemétdombhoz ... A tücsök cigarettára gyújtott. — Aki nyáron hegedül, míg mások megfogják a munka végét, hogy vigyék valamire az életben... — A hangya megcsóválta a fejét. — Talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy ebben az évben nem is lesz tél? — Egy hót múlva elutazom — mondta a tücsök—, csak úgy május felé jövök haza... — Elutazik? — csóválta a fejét a hangya. — Valami azsi rosszul száG mított, amikor azt írta válaszlevelében a vezetőnek: reméli, lesz módjuk rá, hogy néhány napon belül újra találkozzanak. — A teraszon lefolyt beszélgetést nem követte több személyes találkozás, csak a vezetőnő második levele, amelyben megírta, hogy Jánossal olyan problémák vannak, amiket nem lehet az intézet keretén belül megoldani. Ezt a levelet már az intézet nyomtatott fejléces levélpapírjára írták, és már Nagy Gáspárnénak címezték, R. Kapuvári Magdolna aláírása alá pedig odapecsételték a rangját is: jé vé Sztálin gyermeknevelö intézet, pedagógiai vezető. A tizennyolc nap előtti levélnek kétszáztizenhárom per negyven- nyolcas volt az iktatószáma, ennek kétszáznegyvenegy per negyvennyolcas. Ez alatt az idő alatt tehát huszonnyolc levelet küldtek el az intézetből; ezek között feltehetően voltak gazdasági természetűek, mosodaszámláki tüzelő- és élelmiszer-rendelések is. Másnap a délután olyan volt, mint a többi. Majdnem üres volt a ház, mert vasárnap egy csomó gyereket hazavittek. ö még nem tudta, hogy ez az utolsó napja az intézetben. Nem épített, délután nem épített soha. Ült a homok mellett a füvön, járkált, állt a kerítésnél egyedül, bámult ki az utcára. Madár nem szólt, tudta, hogy délután ő nem jön. Megváltozott a fény. Hidegek, élesek, idegenek lettek a dolgok. Meredekebben esett be a nap a betonra a terasz fölött. Sötétebb lett a padok színe, meg elől az alumínium vízcsőé. Az úton halkan szikráztak a fehérebb kavicsok, és a vékony nyírfa megállíthatatlanul nyújtotta előrébb bizonytalan pamatban végződő árnyékát. A délután, az este, azután éjszaka lesz. Mindig ez volt: miközben gyanútlanul dolgozott a homokban, nyomasztó, érthetetlen gyorsasággal múlt a nap. Eljöttek azok 'a dolgok, amik délelőtt nincsenek. Ebédnél jutott eszébe először egy sötét hálóterem, ahol egy hajnalon sokáig feküdt nyitott szemmel, egy másik intézetben. Az ablakokat új kék bekötőpapírral sötétítették el, sorozatban hallatszottak a föld tompa dörgései Pest felől, és vékony félős hangon rezegtek az üvegtáblák. Nem akart abbamaradni a rezgés, nem akart reggel lenni. Más dolgok is előjöttek, nem ilyen pontosan. Bolyongott ide-oda az üres kertben, végül a terasz alatti tücsök rokoni meghívás, kedves szomszéd? — Nem járok én vendégségbe — mondta a tücsök—, csak hegedülgetek otthon, gyakoriok... — Elárulná, hová utazik? — mosolygott rá a hangya. — Párizsba — mondta a tücsök. — Párizsba? A hangya kerekre tágult szemmel a tücsökre meredt: — Tréfál kedves szomszéd?— kérdezte kissé emelt hangon. — Miből telne magának arra, hogy Párizsban töltse a telet? — Meghívtak... a Conservatoire — mondta a tücsök. — Hangversenyeken hegedülök... A hangya a földre szegezte a szemét, hallgatott egy darabig, aztán kérlelő hangon megszólította a tücsköt: — Tekintettel a régi ismeretségre ... elintézne egy számomra fontos ügyet? — Kérem, nagyon szívesen ... — bíztatta a tücsök — csak mondja, szomszéd úr... — Arra kérném — mondta a hangya —, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem. betonon talált magának munkát. Völgyhidat épített a betonfolyókon át a hangyák karavánútja fölé. Két sorban vonultak a terasz lábához és vissza a kertbe. Lefelé málhát cipeltek: kenyérmorzsákat meg valami világos ma- szatot. A messze füves fennsíkok felől jöttek a fáradhatatlan karavánok, leereszkedtek a kavicsos tájon át, és miglőtt elérték céljukat, a terasz kőlábát, átkeltek a betonsíkon, ahol nem mozdult fűszál sem, csak a könyörtelen sivatagi nap csillan fehérre szítt koponyákon. Az útvonal egy hosszabb darabon arra vezetett, amerre a beton esőhordó vályú, kiszáradt ősi folyómeder húzódott. Lapos kavicsokat váloga- gott, azokkal dolgozott. Ügy kellett megépíteni a völgyhidat, hogy alatta továbbra is zavartalanul vonulhassanak a karavánok. Kényes munka volt. Ha leejt közben egy kavicsot a folyókába, ezek elkezdenek futkosni, mint a bolond, aztán kerülővel megépítik az utat másfelé. Egyetlen mozdulatot sem téveszthet el. Először fel kell rakni egy biztos boltozatot. Ha az megvan, akkor már nyugodtan megcsinálhatja az egészet, az emelkedő országutat, ezek nem fognak törődni vele, mi van a fejük fölött. Kiválasztott két zömök, barna kavicsot, letette a folyóka mellé jobbról-balról, pillérnek. A híd középső íve egy lapos, fehér terméskődarab lesz. Föléjük emelte próbára, a fesztáv jó volt. Visz- szarakta a fehéret oldalt, mert nem lehet csak úgy beemelni. Valaki kiabált a ház felől: — Bárán! Itt van anyukád! Fel kellett menni. Gyorsan megnézte még a völgyhíd helyét. A túlsó parton, a hídfő körül nagy ívben elszórva suszterbogarak sütkéreztek a betonon: fekete-piros papucsok, fürtökben mászkálnak, ha kisüt a nap. A falnál össze volt ragadva kettő a potrohánál, és ahogy az egyik szaladni kezdett, háttal húzta a másikat. Futottak, az ő árnyékára megdermedtek, aztán újra futottak. Felállt. Már meggyőződött: minden elő van készítve, a legjobb kavicsok ott fekszenek a fűben, a vályú szélén, ahol a beton két lapja egymáshoz illeszkedik, s egyetlen mozdulattal be lehet emelni a középső hídívet. Rohant. Nem értette, miért jött anya vasárnap. Látogatás csak szombaton van. Nem jutott hozzá aztán, hogy befejezze a völgyhidat, elragadták a teendői. Anya szólt: reggel értejön Gazsi, hoz rendes ruhát az intézeti helyett és elviszi. .Megkérdezte Madártól a címét, hogy majd meglátogathassa egyszer, a fejébe tette el, más helye nem volt rá: Boráros tér kettő. Törte a fejét a szón: jó lenne látni egyszer a borárt, arra gondolt. Este két gyerek berohant meztelenül a lányokhoz, körbeszaladtak, de most ő nem volt velük. Villanyoltás után, amikor még mindenki ébren volt, halottnak tetette magát az éjjeli lámpa. Utoljára hallgatta-szagolta a hosszú hálótermet: a szuszogás, for- golódás hangjait, a meleg izzadtságszagot, a matrac sárgás pisiszagát, a lepedő szigorú tisztaságszagát. A Barka Irén asztala fölött kél: életre vkelt az éjjeli lámpa. Reggel elmondta magában még egyszer, hogy arcot-ke- zet-nyakat-fület. Félt, hogy elfelejti a Madár címét. Két napon át ismételte magában; és a legizgalmasabb az első reggel volt, amikor felébredt a Dereglyében. Nézte az előszobaajtó üvegét, és egy pillanatra azt hitte, hogy nem fog emlékezni. Elmondta magában még ötven- szer, megjegyezte örök életre: Boráros tér kettő. Tudta ezen a napon is, amikor Albion nevű barátjával álldogált a Duna-parton. Végül el kellett válnia tőle. A vas kikötőcölöpre tette a lábát, nézte a Margit-híd alatt a kishajóállomást, a híd szögecselt hasa alját, a kikötőcölöpöt, a hajóhíd tábláját. Alumínium testű új vízibuszok közlekedtek a folyón. A tábla felirata nem változott ezerkilencszázharmincnyolc óta: „Tilos a hajó kikötése előtt a hídra lépni". Az utolsó percekben pillanatonként nézett az órájára, úgy tapasztalta, hogy akkor lassabban múlik az idő. Tovább már nem húzhatja, látta. Be kell mennie a súlyos vaskapun. Előveszi megint a belépőcéduláját. Felmegy a piros szőnyeg mellett a lépcsőn. Két óra hosszat kérdez, hallgat, s mered a két tanítványa feje fölött a protokollszoba sárga falára. Szünet következik, újabb két óra, közben megint elmúlik a világosság. Isten napja. A volt Margit körúton ment haza este. Nézte a neonlámpákat. Huzalon lógtak az út közepén, fehéres fénnyel öntötték le az aszfaltot. A sarki fodrászszövetkezet ablakán át női arcokat látott, rohamsisakszerű vörös búrák alatt. Kolja, arra gondolt. Nem hagyta nyugodni a dolog. A neonreklám piros volt a filléres áruházon. Az autóbuszok közepébe vászonharmonikát rakta, hogy fordulni tudjanak a hosszú testek. A taxiállomásra kocsi érkezett, két várakozó kapott kétféléi a kilincse után, megdermedtek egy pillanatra, és meglepődve néztek , fel egymás arcára. Hallotta a kanyarodó autók gumijának csikorgását. Látta a csemegebolt ajtaján át a köpenyes kövér lányt, akit ismert. z antikvárium bezárt már hatkor; meg jegyzett magának egy könyvet a kirakatból. Egy hengeres hirdetőoszlopon megint látta a plakátot: Madár A. János grafikus kiállítása a Kondor Béla teremben. Egyszerű falragasz volt, nagy szabad tér, a közepén feketével a grafikus neve, ugyanolyan betűtípussal, mint a képzőművészeké ezeken a falragaszokon mind. Nem csak Józsa van meg, gondolta. Madár Jancsi is megvan. Egyáltalán nem biztos, hogy ez ő. Lehet, hogy ez a grafikus hatvanéves, lehet, hogy az én egykori barátiom vadászi-épülő. De megvan ő is. Biztos, hogy Madár, aki nyolcévesen eltalált egyedül Budapesten mindehova, itt él a városban. Az is lehet, hogy néha elmegyünk egymást mellett az utcán. Ügy érezte, hogy tudja, hol találja, ha bármikor meg akarná keresni. Jár majd egyszer a Boráros téren, akkor megállhat, és bemehet a kapu alá, megnézheti a névtáblán, hogy ott lakik-e még. akár rácsöngethet egy nyúzott arcú, fiatal férfira. Lengyel Póter: Cseréptörés (RÉSZLET) Nicolas Schoeffer munkája
