Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-03 / 154. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. július 3. CSÓNAKKAL A TISZÁN A csaknem 1000 kilométer hosszú Tisza több mint 100 kilométer hosszan hömpölyög át Szolnok megyén. A folyó Szolnok megyei szakasza, a kialakulóban levő kiskörei tározóval, a tájvédelmi körzetekkel, a hatalmas ártéri erdőkkel — romatikus, izgalmas, szép vidék; s mindenkor felfedezni való. Ezúttal a folyó „felfedezésének” leghagyományosabb módját választottuk; ladikkal barangoltuk be a Tisza egy jókora szakaszát. Ennek az, útnak az élményeit, benyomásait — találkozásainkat — rögzítettük írásban és képben... Vasárnap hajnali háromkor nyit a tiszafüredi Kis- Tiszánál a helybeli horgászegyesület csónaikikölcsönzóje. öt óra tájban már késve érünk oda a csónakkikötőben csak egy-két erős építésű ladik ringatózik. Bálint bácsi a horgásztanya mindenese. — Jöhettek volna három óra előtt. Már itt ültek vagy húszán a partoldalban, minit ősszel a fecskék a villanydróton. Várták, hogy megkezdjem a csónaMdadást. Tolakszik ezek után a megállapítás: a tiszafüredi •horgászok állhatatos, elszánt emberek. Ez így igaz, de többről is van szó. Hogy mást ne mondjunk, a füredi Kis-Tiszán gyakran horgásznak távoli vidékek, városok lakói is. ' Míg a csónakkolcsönző előtt a napfölkeltére — és kölcsönözhető ladikra — várunk. alaposan körülnézhettünk a környéken. Mögöttünk a most nyáron megnyitott kemping — már néhány külföldi autós is fölfedezte magának. Szemben a holtág és az élővíz ölében, a sziget, rajta embermagasságú fű hullámzik a hűvös hajnali szelecské- ben. A vizes ladikok, rajtuk üldögélő horgászok. A part menti nádasból vízicsibecsalád némán úszó fekete hajóraja húz fodrot a nyílt víz közepe felé. A füredi Kis-Tisza — ahogy a folyónak szinte a teljes középső szakasza — ismét újjászületett. A parton várakozó, topogó, üldögélő horgászok bólogatnak: „Igen, más ez a víz, mint volt valaha”. Régen elzárt holtág volt, most a kiskörei tározó medrének része. Évtizedekkel ezelőtt kellemes vizű, virágzó szabadstrand volt, majd horgászparadicsom lett. Ez idő tájt akár vízi pihenőnek, vagy kirándulóközpontnak is nevezhetjük, s a lövőben alighanem még inkább azzá válik. A tiszafüredi horgászok. akik évtizedek óta mindent megtesznek a víz és a környék védelméért, nemrég nem kis megdöbbenéssel tapasztalhatták: immár a vízen sincsenek egyedül. A nagyközségi sportegyesület újonnan alakult kajak-kenu szakosztályának ifjú reménységei jelentek meg karcsú hajóikkal. Bizonyos Károly bácsiról — szerte a füredi partokon — közszájon forog ezzel kapcsolatban egy történet. Az öreg — állítólag — az egyik napon, egy öklömnyi ólommal, vasmacska nagyságú hármashoroggal és 80-as damillal fölszerelt horgászkészséggel szállt vízre. Persze feltűnt mindenkinek a szokatlan fölszerelés, kérdezték is: — Tán bálnát akar fogni, Károly bácsi? — Azt nem — válaszolta komoran. — Hanem azt a kajakot, azzal a vitorlafülű gyerekkel, amelyik már háromszor elszakította a zsinegjeimet, azt megpróbálom horogra kapni. „Vízi gulyás — vízi gulyával” Napfölkelte Tiszaroffnál zen evezünk a folyó felé. A csatorna, amely a Tiszáig visz, jókora szakaszon az „alvég” házai alatt halad, majd egy hirtelen fordulattal, nyílegyenesen, neki a folyónak. Árad, a csatornában visszafelé folyik a víz, erősebben kell evezni. A {járton tehenek legelésznek, egy kíváncsi üsző hosszan követi a csónakot. „Csak nem aikar beszállni?” — morfondírozunk, és a biztonság kedvéért a másik part közelébe visszük járművünket. Előttünk apró lélekvesztő, éppen beszáll a gazdája. — Horgászni ? — Dehogy, a teheneket őrzöm. A jószágnak nincs vasárnap — mondja Nagy Mihály, a községi gulya őre, aki szakmája különleges képviselője: vízi gulyás, mert a csatornák, vízzel telt kubikgödrök közt legelésző teheneket csónakon követi, abból ki-kiugorva terelgeti. Most rágyújt, a szeme sarkából a tehenekre pillant, majd az eget kémleli ráncolódó homlokkal. — Eső lesz — mondja bosszúsan a diagnózist. S noha ekkor az égen egykét fodros-bodros fehér fel- hőcskén kívül egyéb nem volt, félóra múlva, már kint a folyó sodrásában akkora esőt kaptunk, hogy épp csak be tudtunk menekülni a Poroszló és Füred közötti vasúti híd alá. „Dorogma felől dörög ma; nem tart soká” — szokták mondogatni a fürediek. így is történt. Füred és örvény között érdemes figyelmesen szétnézni a parton. Történelmi táj ez. Itt dübörögtek a 39-es dandár villámgyors rohamai, s negyvennégy őszén itt keltek át — ádáz harc árán — a szovjet csapatok. A füredi erdészet után levő „Magasparton” Árpád-kori település nyomaira bukkantak a régészek. Az áradó folyó piszkosszürke vizében mindenfelé hordalék úszik, a partok kopárak, csak a tiszaörvényi vízátemelő környékén lobog néhány nyárfa hatalmas zöld gyertyája. Alacsony cserjék persze óriási bőséggel tenyésznek, a Tisza II. tározótó medrében kivágott hatalmas fák gyökereiből, tuskói- ból — az erdészek és a vízügyiek bánatára — áthatol- hatatlannak látszó cserjeerdő sarjad. A tározótó minél jobb vízminősége érdekében volna szükség „tiszta” mederre. De ezért — sajnos — nemcsak a természettel kell bírókra kelni. Az öreg halász álma Mert nem épp vidító, ha egy-egy pillantással felmérjük, mi minden úszik a vízen, s hni minden akad fel a bokrokon. A látványról felidéző- dik bennem egy nemrég elhalt tiszaörvényi halászmester különös elbeszélése. — Hajdan nyugodt vízjáráskor bátran ittam a Tiszából. Virágzáskor hullott a kérész, mint a zápor, tucatszán} fogtuk az öles harcsákat, süllőket, csukákat, márnákat, potykákat. Most némelyik halból már csak mutatóban van a Tiszában, például a kecsegéből. Mert úgy elpiszkolták a vizet! És nemcsak a gyárak, part menti nép se kíméli a Tiszát. A múltkori áradáskor szabályosan lidérces álmom volt emiatt. Azt álmodtam, hogy megyek a csónakkal az egyik jó gödrös, harcsás helyre rakott varsámhoz, húzom ki a hálót, majd megszakadok, olyan nehéz a háló, emelem, emelem, a csónak fölé tartom, a varsából meg elkezd hullani papucs, ócskavas, rongy, papír, üveg, mindenféle ganéj szemét, egészen megtelt a ladik, úgyhogy süllyedni kezdtem. Változnak az idők, s velük a halászok álmai: Hemingway halhatatlan Santiago apója még oroszlánokkal álmodott. — Kiskörén és túl... Evezzünk szebb vidékre! Mögöttünk már harminc kilométer, Kisköre előtt járunk, s ámulunk az emberformálta, a mesterséges táj semmihez nem fogható szépségén. A duzzasztómű vízszintesen tagozódó tömbjét, a zsilipirányító-torony hatalmas felkiáltójeilként oldja fel, a zsilipkamrához vezető sávot karcsú oszlopok választják el a víztől. A rendnek megfelelően egy telefon az irányítótoronyba, ahonnan Pócs István, a kiskörei ifjú, a zsiliprendszer irányítója int: rendben, zsilipelhe- tünk. Kis ladikunk ugyanúgy zsilipéi, mint egy száztonnás uszály. Megnyílik előttünk, majd bezárul mögöttünk a felső zsilipkapu, és néhány perc alatt vagy négy métert apad alattunk a víz. Az — őszintén szólva — ijesztően ható, zúgó, mormoló vasbeton-építményen meglepő egyszerűséggel kelünk át. Az irányítótoronyba 95 fokból álló csigalépcsőn jutunk fel. Az alig húszéves Pócs Istvánt kérdezzük munkájáról. — Szeretem a vizet — gépészeti szakközéiskolát végeztem — ezért jöttem ide dolgozni. Néha — az árvízi Nagy Lajos — a tiszafüredi Hámán Kató Tsz gépkocsivezetője — örvény alatt akasztotta ezt a szép példányt Ez a tíz-tizenöt kilós harcsa — valahol Derzs alatt — nem bírta a szennyezett vizet éjszakai ügyeletekkel — fárasztó, de ettől csak szebb az egész. Mostanában csendesek a napok, elég kevés hajó jár. — Magunkfajta, lefelé „csurgó” kirándulók gyakran zsilipéinek? — Majd ha apadni kezd, és jobb lesz az idő — jön. nek. Tavaly is voltak sokan Dombrádtól Szegedig mindenhonnan. Kisköre után megváltozik a parti táj. Az irtások helyét hatalmas nyárfások, füzesek, itt-ott kisebb tölgyesek váltják fel. A körei vasúti híd lábánál halásztanya, két gazdája — amikor a part felé fordulunk — köszönés helyett kiabálja: „Ez magánterület, itt nem lehet kikötni, nincs eladó hal!” Az udvariassági gesztusokban nem különösebben túltengő fogadtatást haragos kutyaugatás zárja. Halászok az esőben Ha csónakkal vízreszáll az ember — még ha rövid időre is — vigyen magával vízhatlan kabátot. Ezt egy életre megjegyeztük, miután tűző délutáni napsütésben elhagytuk Tiszaburát, és pillanatok alatt akkora égiháború tört ránk, hogy éppen csak be tudtunk húzódni a parti füzek vízre hajló lombsátra alá. Természetesen bőrig áztunk. Nem úgy Baksa Sándor, tiszaburai halász, aki a zuhogó esőben, vízhatlan köpenyében nézegette varsáit. Tizenöt éves kora óta, harmincöt éve járja a vizet — minden szellőről, minden vízfodorról tudja, mit jelent. Sok keszeg, két harcsa, süllők — nagyjából ez a mai zsákmány. Több, mint 100 varsája van a vízben — keAz esőben elúszó utunk vidám találkozással végződik. A közvetlenül vízpartra települt Tiszasülyön, pár méterre a víztől sátorozunk, leírhatatlanul sáros gát mögött. Elképzelhetetlennek látszik, hogy a faluból ilyen időben bárki is a vízpartra merészkedjen. Egyszercsak ránk köszönnek: — Szevasztok! Van egy cigitek? Kócos, nyílt arcú, nyílt képű, hatalmas sárkoloncokat vonszoló 14—15 év körüli kölyök áll előttünk. Pillanatnyi zavarunkat kihasználva rágyújt, elégedetten fújja a füstöt, miközben szabad kezével apró golyókat gyúr a könyökéről leszedett sárból, bemutatkozik. Ilyenformán: — Most végeztem a nyolcadikat, kilencen vagyunk testvérek, édesanyám otthon van, apám tehenész. Ősztől Jászberénybe járok majd, tejkezelőnek tanulok. Én úgy ismerem errefelé a Tiszát, mint a tenyeremet. Nyáron mindig itt vagyok, az erre- járó hajósok mind a haverjaim, integetni szoktam nekik. Fürdők vagy pecázok, ha nincs kivel focizni. Mert focizni szeretek a legjobban. A jászdózsai ifit tizenkettő- nullra vertük, a Dodi nyolcat rúgott, mert ő irtó gyors gyerek. Később fantasztikus méretű halakról, kísérteties víz- befúlásokról hallunk, meg egy „régebbi” apáról, aki elitta a keresetét, mire Pestről hazatért. A Mississipin tutaj ózó, halászó Hucleberry Finn alakját idézi ez az életrevaló, kedvesen fecsegő, magában nőtt kamasz. Fülelni kezd, hajó jön. Még sebtében elmondja, merre hány méter a víz, mire vigyázzunk, aztán lefut a vízre, és a hajósoknak integet, akik visszaintegetnek. Szabó János Fotó: T. Katona László Félreértés ne essék: helyszűke azért nincs a vízen, különösen azóta, amióta zavartalanul ki lehet evezni a Kis-Tiszáról a folyóra. Kisüt a nap, csónakba sízálluük; s percek múlva már az első ártéri híd közelében, sásos, kákás, nádas, vízililiomos, tündérrózsás — egyszóval: csodaszép — víÉs megnyílik a zsilipkapu Aki visszainteget: Hauk János, a MAHART Z—408-as önjáró uszályának vezetője Huckleberry Finn a sülyi parton Vízi gulyás - vízi gulyával mény fizikai munka mindet végigjárni, végignézni. Bírja erővel. Pár folyamkilométerrel odább, ismét reménytelenül szakadó esőben, az öreg Cs. bácsi véglegesen a föld felé hajlított derékkal igyekszik ütött-kopott ladikjához. Elnézve az öregember földön való járását, elképzelhetetlennek tűnik, hogy képes a csónakot erővel irányítani a vízen. Amikor azonban az „övedzőkre” markol hajlott alakja a ladik szerves részévé válik, árral szemben kétszer olyan gyorsan jár a vízen, mint a földön lefelé a gátról. Több, mint ötven éve halászik ezen a tájon, már csak 10—15 vejszével fogja a halat. Ma egy szép süllőt, egy pontyot, pár keszeget. Szótlanul tesz-vesz, amikor visszatér a partra, aztán ahogy mondjuk neki, hogy följebb a sajfoki kanyarban, egy-két tiszavirágot láttunk felröpülni, mégis kibújik csöndje csigaházából, s mesélni kezd régi, kérésszel fogott hatvankilós harcsákról, a hajdani halban gazdag vizekről. — Már csak ennyi maradt nekem — mutat a szerény zsákmányra. — Épp, hogy elég. Hajnali sorbanállás — ladikért
