Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
1980. július 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 R ögtön kiszúrtam magamnak a házat: zsúp- fedeles volt, az isten tudja, mikor építétték — ott áll a nagy platán alatt, mögötte a Balaton selymes t ükre. Tűzött a nap. A farmer már meleg volt rajtam; a homlokom gyöngyözött. — Igen, ez frankó, tipikus házacska, jól fog mutatni, és süt a nap is. Nagyszerű! Meztelen karommal eltöröltem a homlokom. Nagy, nyújtott léptekkel haladtam lefelé a köves úton. — A fenébe is — mondtam. Még mindig nem értem a házhoz, legalább háromszor olyan messze volt, mint ahogy gondoltam. „Akár a mesében" — fordult meg a fejemben, és elmosolyodtam. Kis szellő simította meg az arcom, és becsúszott az ingem alá is. Kopogtam a nyitott ajtón, és beléptem. Nagy homály volt. legalábbis a vakító nap után úgy tűnt. Asztalt láttam, körülötte háirom vagy négy szék. Négy szék volt az asztal körül. A sarokban valami tárgy hevert; nem tudom, mi lehetett, dp ha gondolkozni kezdek, biztosan kitaláltam volna, öreg falióra nem volt a falon, pedig nagyon kerestem. — Jó napot kívánok! — mondtam), s udvariasan meghajoltam, mert ajtó nyílott. és belépett az öregember. Nagy bajusza volt, a szeme kék. mintha a Balaton tükröződne a pillantásában. Amikor láttam, hogy a kezét nyújtja, előzékenyen előreléptem, és úgy fogtam meg a kezét. — Filmesek vagyunk, kérem. itt forgatunk a szomszédos kultúrotthonban, és szeretnénk a segítségét kérni. Mosolyogtam egyet, és folytattam. — Arról lenne szó, hogy ki tetszik jönni az ajtón, ki a házból. — ..Szép a kilátás, ilyen szép házat még nem is láttam, mikor épült.?'’ — Ügy tetszik csinálni, mintha — A ház is benne lesz? — kérdezte. — Minden kétséget kizáróan a ház is benne lesz — feleltem kaján vigyorral. — Egv óra múlva jövünk, és köszönöm szépen a szíves fáradozásukat — mondtam, s kiléptem a zuhogó napba. — Viszontlátásra — halMÓZSI FERENC Aprópecsenye a kultúrptthonba tetszene menni a kedves feleségével. — „Van kedves feleséged, öreg?" — Az tudja, már nem is fontos, hogy valójában el tetszenek-e menni a kultúrotthonba, vagy sem, az úgysem látszik a képen, a lényeg az, .hogy ki tetszenek jönni az ajtón a kedves feleségével, és tetszenek tenni egypár lépést, egy perc az egész! — Igen — mondta az öreg. — Kezicsókolom — köszöntem az öregasszonynak, aki most nézett ki a férje után. — Pestről jöttek? — kérdezte az öreg. — Nem — mondtam, és vártam, hogy kérdezzen. Az öreg bólogatott, és a ruhámat nézte. — Veszprémből? — Nem — mondtam. Budáról jöttünk. — Aha — mondta az öreg. Bólogatott. aztán feleségéhez fordult. — Megcsinálhatjuk, nem, anyuka? — Meg — mondta az öregasszony —, nagyon szívesen segítünk. — Nekidőlt az asztalnak. lottam félfüllel. A kapu előtt megálltam. Megbámultam a Balatont és a zöld, friss hegyeket. — Na, találtál? — kérdezte a rendező. — Igen. apa, isteni a kilátás a Balcsira, zsúpfedő, öreg portréfej. oldalán élete társával. így fognak kiballagni a házból, közben hátul csillog a Balaton, és szellő kél, bár ez nem fog látszani. — Jó — mondta a rendező. — Mit eszel? — Azt, amit te. A rendező összeráncolta a homloíkát. — Itt badacsonyi aprópecsenyét érdemes enni... Akkor azt eszünk. Kopogtam a nyitott ajtón, és beléptem. Köhintettem mert nem láttam senkit, A sarokban heverő valamiről most sem tudtam meg többet, mint először. Már éppen indultam, hogy közelebbről vegyem szemügyre, amikor nyílt az ajtó és megjelent az öreg. Nem is volt olyan alacsony, a vállát, lehúzta két hosszú karja. — Jó napot kívánok, nagyszerű idő van. éles fény, kitűnő lesz a felvétel. Nagyszerű ebéd,et ettünk, jól 'főznek errefelé, néhány perc lesz az egész, pár lépést tetszenek tenni, már áll a gép, be is lőttük a kaput, semmi az egész, csalt a gépbe ne tessék majd nézni. Tetszik érteni? ' — Igen — bólintott az öreg, de én folytattam. — Jó lesz a ruha, a kedves felesége pedig kapjon magára valami kendőt. Nagyon jó lesz, majd tetszenek látni a filmen. — Bocsánat, fiatalúr — emelte föl a kezét az öreg. — Tessék parancsolni — mondtam szívélyesen, és mosolyogtam. Az öreg közelebb jött, nekitámaszkodott az asztalnak, és nagyon halkan mondta. — Ne haragudjék, fiatalúr, de azt szeretném mondani, hogy nem tudunk segíteni. Sajnos, ebéd, után rosszul lett a feleségem, hányt is. Letettem az ágyra, aztán betakartam egy pokróccal... Nagyon szívesen segítettünk volna, de hát így... — Széttárta a kezét, szelíden nézett rám, a válla most súlyosabbnak, karja hosszabbnak látszott, és a nagy csendben az ajtón keresztül most már meghallottam az óra tompa ketyegését is. A z öreg visszaengedte kezét a combjához, és biztos észrevett rajtam valamit, mert elkapta a pillantását. Fejét lehajtotta, és maga elé nézett. A ketyegés betöltötte az egész házat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és amikor kinyitottam. az öreg még mindig ott állt és nézett maga elé. Motyogtam valamit, és ki- hátráltam az ajtón. Csalog Zsolt: Lábatlan Szép Berci bátyám Még az én dédöregapámék idejibe. mikor egyszer a víz elöntötte a falunkat, fogták magukat ezek a jobb daz- daem berek, ászt fölmentek a partra,'ott építettek másik falut. Oda lett átvíve a templom is, a régibe az én időmbe már csak búcsúkor miséztek. Aki nem bírt épülni, zsellérnépek, cselédek, ilyesmik, azok maradtak idelent a laposba, az Ó- Calun, mint az én öregjeim is. Csináltak azután gátat, most már nemigen jön ránk a víz, de a gazdák azért a gát után se pakoltak vissza, templom, községház maradt a parton, Űjfalun. így lett ez, hogy minálunk másik falu van a nincsteleneknek, meg megin más falu a gazdáknak. Két falu, két nép. \mazok mások vótak, hát persze, csak más ugye az olyan ember, aki már az anyjábúl száz hód fődre pottyan. Nem vót azér ez rossz nép, az Újfalu, a gazdák se, csak hát olyan büszke vpt azér az. Hivalkodó. Azok mindig csak avval szórakoztak, hogy „Nézd meg komám a búzámat! Ollyan az, hogy a kígyó elmenne a tetejin!” — „Aa, hát az is búza? Az enyimet nézze kend! A vasas kocsikereket neki lehet támasztani!” — •ly, eggyike a másikának. De amúgy nem vótak rossz népek azér. Hát csak űk adtak kenyeret minekünk, az Öfalu- nak. Ha közbe nem is nagyon eggyezett a két falu — hát persze nem eggyezett, eívódtak ezek örökké, pereltek folyton. No oszt, amint a komun bejött, a tizenkilenc elkezdődött, hát akkor is, ugye. Ezek a mieink rögtön — át az Újfaluba, kirámoiták mind az iratokat a községházái ul, ászt elégették az udvaron. Még tán a jedzőt is akarták égetni az iratokkal, de azt a plébános nem engedte. Mer a papunk nem futott el a csendőrökkel, itt maradt, ászt így meggátolta hogy elégessék a jedzőt. Szóval beszélt az embereknek, az isteni sze- retetrül, meg a felebarátságrul, én nem tudom már miket beszélt, elég annyi, hogy ilyenformán a jedző megmaradt. Hét az iratokat elégetni, leveleket, könyveket, mindent, hát azt ugye nem szabad lett vóna. Úgyhogy, amikor vége lett a komunnak, elmúlt ez a tizenkilenc. baj is lett ebbül. Hát annak vége lett egy idő után, a vörösök ugye elmentek, jöttek utánuk a fehérek. De még a fehérek be se érkeztek, csak üzentek, hogy /io, jönnek most már, akkor ezek a gazdák összeálltak, összeszedék, amf vadászpuskákat, meg ilyesmiket találni tudtak, és rájöttek éjjel az Ófalura, ösz- szeírtak tizenkét embert, akiket meg kell ölni. ezér az. elégett iratokéi', meg hogy a jedzőt bántották. Vót énnekem egy bátyám, szegény anyámnak öccse, Szép Bertalan nevű. Ászt az úgy járt, hogy beesett cséplés- kor a dobba, ászt a cséplőgép levitte neki mind a két lábát. Még tízbe vagy tán tizenegybe lehetett ez. Nem hall meg Berci bátyám, csak hát nem vót neki lába, nem tudott menni, csak így a fődön csúszott mindig. Emlékszek még rá, jól emlékszek, sokat játszott az mivelünk gyerekekkel, hát dogozó! nem ment, ugye, nem tudott. így odaültetett engem is — nem a térgyire, mer az nem vót neki, csak így a csonkjaira. úgy göcögöztetett, hintáit enge- met mint kishugát, közbe meg beszélt nekem, mesélt, olyan jó tréfás szava vót, szerettem is nagyon Berci bátyámat. No ászt. ahogy ez a cserencsétlen- ség őtet érte, hát megítélte neki a bíróság, hogy ez Balog Tóni, akinek ű dolgozott, meg akié a cséplőgép is vót, ez űneki amíg csak él, fizessen valamennyi pénzt. Nem sokat, ugye, csak hát éppen hogy éhen ne vesszen, vagy hogy ne muszájjon a templom kapuiába kódulnia, ha már dologra munka- képtelen lett Irodalmi mellékletünkben Orsi Imre szobrait közöljük Ugye, hát Berci bátyám ezekbe az égetés-dógokba nem szerepelt, hát nem tudott járni se, nem is mehetett oda. Viszont ennek a Balog Tóninak jól jött vóna ez ki, ha Szép Bertalant is oda- veheti a tizenkettőbe. Hát csak terhes vót azért az annak, meg kellemetlen: mindig fizetni, olyan munkásnak, ugye, aki nem dogozik, hasznot nem hajt, csak odahaza játszik a gyerekekkel. Faggatta ászt, akik így tanúk vótak erre az égetésre, hogy nem-e ott vót a Szép Berci is. — Te — aszondja Balog Antal —, jól széjjelnéztél te? Nem ott vót a tűznél a lábatlan Szép Berci is? — Nem — aszondja Tót Vendel bácsi, kisbíró vót akkor még —, kizárt dolog, hát láttam jól mindenkit. A Berci nem vót ott. — Nem eltévesztetted a sok közt? — aszondja Balog. — Vagy el akarod csak tagadni ? Hisz ott kellett legyen, ollyanforma az is, biztos ott vót! — Nem — aszondja Vendel bácsi —, hát ki van zárva. Hát el- se tud az csúszni ideáig az Öfaluba! Puskás ßyu- ri, Szalai Kis, Kasza Dániel, Tóbiás sorolta ott a neveket, már nem tudom mindet —, azok igen, azok ott vótak. Szép Bertalan nem vót ott. De ászt addig-addig, hogy csak fölvették Berci bátyámat is. Mondta Balog Tóni a jedző úrnak, mer az írta a névsort: — Jedző úr kérem. it,t vóna még ez a Szép Bertalan. Ezt hogyha lehetne még fölvenni. Hát ez is csak ollyan ember, mint amazok, mindenképp! — Rendbe van. Balog — aszondta rá a jedző úr —. maga tudja! A papírosra elfér! Az öreg papunk, az nem akarta vóna, az szólott is, hogy hát ezt nem kellene azér. De annak meg aszondta a Tóni: '— Tisztelendő úr kérem — aszondja —, ha fölkötötte a kolompot. akkor most rázza is! Hát ugye, haragudtak azok szörnyen azér a sok papírér. ami elégett. Átjöttek. éjjel. Ófaluba, nagy csapattal, ászt kihúzták a vacokbul akit otthol értek. Szalai Kis. Tóbiás Sáspár bátyám — az is rokon vót nekünk —, Pető János az. öregebbik. Puskás Syu- ri, nem emlékszek már mindnek a ne- vire. nyóeat bírtak elkapni belőle, öt elszaladt a kert alatt, el tudott szökni. ahogy a lövésekre meg a borzasztó ordítozásra fölriadt. Berci bátyám — há< ugye. ű nem is gondolta aztat, meg hát nem is tudott vóna szaladni a lába miatt. Meglűtték ászt űt is.
