Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. július 13. z udvarra, a szőlőlugas mellé terítettek meg három hosszú asztalt. Az asztalokon poharak, szódásüvegek, jó néhány üveg fehér bor, mindenkinek kistányér és kés-villa, négynégy embernek egy tálca házi sütésű, hatalmas keréjú, fehér bélű, puha kenyér és túró egy tálban. A tál egyik felében a csípősebb, aki szereti, a másikban juhtúró. Az emberek feketében ülnek a padokon és székeken, a férfiak megsoványítón megborotválva, a nők szeme mellett karikás ráncok, némelyiknek az orra sírástól lila. Nemigen szólnak, csak egymásra néznek meg a túróételre. Nem éhesek. Aztán fölállnak, duruzsolva, összerakott kézzel imádkoznak, leülnek, és elébb kínálják egymást. A nagyapa beleharap a kenyérbe, úgy erőltetve lenyel a friss túróból egy kis- kanálnyit, ahogy eszik, csak fehér bajusza mozog, vastag szemüvegén keresztül szeme homályos. — Hát eltemettük a mi Gabinkat... — szomszédja felé motyogja, Gabi keresztapjának. őneki barna és keskeny a bajusza, vaskos uj- jain megrepedt itt-ott a bőr, oda beette magát a föld feketesége. — Istenöm, iste- nöm ... fiatal vót, húszéves vót... épp hogy embör vót még... — Ez az élet röndje, Sándor bátyám, mit töhetünk ez ellen ... Csak fájdalom ez nekünk hát még a szülőknek ... — bólogat, és fal nagyot, csapott vállú, szűk, fekete vőlegényzakójára ráhullott a hajából a korpa, ingnyaka fölperdülve. Az édesanya hirtelen zokogni kezd. Az asszonyok odanéznek, az ángyika magához öleli. — Ne sírj, Pannink, ne sírj... Nem szabad ... Majd az Isten mögvigasztal... — és együtt rázkódik a két asz- szony, előttük kényszeredetten megcsipegetve a kiszedett étek, a többiek szájukban forgatják a falatot. — Légy erős, anya, próbálj erőt vonni magadba!... ezön már úgyse segíthetsz ... — simogatná nedves szemmel az ura, de az ő szája is remeg. — Edös istenöm, Gabikám, szömem fénye, mit csináltál velünk! Hát miért tötted ezt velünk?! Mond... — ömlik az anyából a szó, mindenkinek szűkké görcsösül a torka, nyelnék a falátot, de nem bírják, próbálnak félrefordulni, a szőlőt nézni vagy a szép házat vagy az autót vagy a másik udvarban unatkozó, vágni való csirkéket, de nem látnak mást maguk előtt: csak Gabit, ahogyan soha többé nem mozdulón ott feküdt a ravatalon, a koporsófeliratot — élt húsz évet, — a koszorúkat ... — Gabikám* édös kisfiam, miért sújtasz bennünket, miért ölted mög magadat, mondd, mi volt a bajod, hiányod, mi volt a mi bűnünk, hög^ így büntettél minket, miért voltál ennyire kegyetlen, miért törtél ösz- sze bennünket, mondd! — könnyei utat nem keresve áradnak arcán. A sógor a másik asztal végén odahajol Károly bácsihoz, aki a szomszédban lakik. — Most, hogy vót ez ... az egész dolog, maga tudja? ... — Csak a Jóisten tudja azt pontosan ... — legyint az öregember. — Hát, ügyé ... Gabi, miúta, hogy leszerelt a katonaságtul, a régi üzemben gór szivarra. A foga közé fogja, úgy beszél. — Ti most mit dógoztok, Ferkó? Ferenc, az öreg Gábor öcs- cse, most vágathatta a haját, mert a nyakán körben világít egy csík, elütve a feketére égett bőrtől. — Hát, munka az van, mert a munka, az sohasem fogy, az mindég csak szaporodik. — Kicsit elmosolyoA TOR ÖRDÖGH SZILVESZTER: dógozott. Panaszkodott is a gyerök sokat, mert csak hat forint ötvenet adtak neki, vagy mennyit, az ördög tudja, pediglen szerinte az ű munkája sokkal többet ért... Nade azért járt rön- dösen dógozni, legalábbis úgy mutatta ... Szóval aztán, hogy péntök röggel, mikor fölkelt, az anyja készíteni akart neki kosztot, azt mondta a Gabi dühösen (az anyja mondja, hogy utóbb nagyon dühös vót mög ingerléköny, hogy mi okbul, azt nem tudni, dé rengeteget ordítoztak az anyjával), szóval azt mondta: majd ű készít magának, ne nézzék töhetetlen gyeröknek, feküdjön vissza az anyja. Hát a mi Pannink visszafeküdt. Gábor, ügyé, az ura mög nagyon nehezen mozog-kel azúta, hogy leoperálták neki mind a két lábát, ű is aludt még. Jószágol- ni csak hét óra felé szoktak, aztán még csak öt óra vót. A Pannnink lefeküdt. Azt gondolta, szóval hitte, hogy a Gabi elmönt. Aztán mikor negyed nyolckor kukoricát vinne a színbül a csirkéknek: ott látja a fiát fölakasztva. Képzelje el!... — suttog, keze az asztalon tapogatózik. — De hát mondja mög ne- köm, miért tötte?... Hát még kislányügy se lőhet a dologban, mert Gabi annál talpraesöttebb vót. Mög hát, ha jól nem is keresött, de mikor leszerelt, mögkapta az autót is, itt van a szép nagy ház, mindön nehézség ... Hát mit akart még, vagy mi nem vót jó? Kérdőm én magátul! — Károly bácsi fölemeli a poharát, csöppet iszik a borból. Az édesanya megnyugodott, már nem is szipog. Alig-alig ettek a tú- róból-kenyérből, csak illendőségből egy keveset. — De hát ögyenek azért! Na, tessék, Jóska, Karcsi bácsi, Julcsa néni... szödje- nek ... Röggel vöttem a piacon. mindig egy tanyasi asz- szonytól szoktam vonni tej- fölféleségöket... — magyarázza csöndesen az anya, az asszonyok megkönnyebbülnek, hogy nem sír. — Elég vót mán, Pannink ... — Nagyon finom vót... — A kenyér is ... — De hát szödjenek azért... Beszélgetni kezdenek az emberek egymás között. Az árnyék lassan kúszik az asztalok fölé. Töltenek a borból, a gazda mondja, nyugodtan fogyasszanak, hoz föl a pincéből, van még. Néhány férfi cigarettára gyújt, a sódik. — Hát mán egy hete csak hordunk búzát, a Fekete-dűlőből mög a Hétma- lombul. Én a két lovammal mög a Csiszár Veszter bácsi mög a Bada Jóska. — Ahá ... — Most ez a parancs. Lehet, hogy holnap mást ad a brigadéros. Koccintanak, lenyelik a bort. Az arcok észrevétlen pirosodnak. — Pedig ez a Gabi gyerök mán tanult embör is vót... érettségizőit... — Az zavarta mög neki bi?tos a fejit, az a sok hiábavaló tudás ... — Bizony, nekünk még az elemi se jutott • egésziben, csak hat osztály, mégis mög- vagyunk... — Mög jóvágású gyerök is vót... — Az apja-anyja csak érte dógozott... És itt van ni! Ezért köllött rokkantra vergődnie magát az öreg Gábornak is... — El köllött vóna nadrá- golni egypárszor azt a gye- rököt, az hiányzott! — Vagy bennünket elverni, hogy gyerököt nemzőnk ... — Pedig tudott dógozni a gyerök, ha akart, nálunk vót gyakran kapálni-, mög krumolit szödni... szóval besegítött, persze napszámba... — Mondják, mikor leoperálták az öreg Gábor lábát, ű is föl akarta akasztani magát. Annyira el vót keseröd- ve. — Nem is csuda... Egy ilyen életerős embör, aki annyit tudott dógozni... — Mög szeretőit is nagyon dógozni, az öreg Gábor, mög kedve is vót hozzá ... — Jutott vóna is nekünk eszünkbe húszéves korunkban az öngyilkosság ... Időnk se vót rá: mert ezt köll csinálni, azt köll csinálni, hun a főd. hun a kert, hun a/jószág. hun a vásár ... mög jött a háború is ... Szö- gény Gábor is ebbe rokkant bele ... — De hát igazán nem panaszkodhatott a Gabi gyerök semmit: vót önálló kis keresete is. vót szakma a kéziben, katonaviselt is vót. tanult is vót... azt mondja a mi Pannink, még magnót is vagy mi a nehézségöt is vött a Gabi, mindöne mögvót, szóval mindöne, ruhája... Mi többet akart még? — Pedig csak akart. Ha valaki kevesebbet akar, nem lösz öngyilkos, mert akkor bolond. — Hát akkor mi lőhetett az oka? — Azt mondja az anyja, hogy utóbb nagyon idegös természetű vót... — Valami hamisság van itt a dologban, csak mi azt nem tudhatjuk, mert mink buták vagyunk ... — a nagyapa maga elé mered, az abroszt nézi, a túrót, kenyeret. A férfiak elhallgatnak, széttárják tanácstalanul a kezüket. Aztán újra töltenek a borból, koccintanak. — Hát érdemös gyerököt fölnevelni? Hogy ezt kapjuk? Az anya ismét sírni kezd, csöndesen, mint az egész délután szemetelő eső, motyog magának. — Mi volt a mi bűnünk, hogy így büntetett bennünket ... — Az ángyika vigasztalja, simogatja a kezét, az arcát, a haját. Az anya hangtalanul rázkódik. mintha szégyenlené sírását, elfojtja magában, ujjával a villát, az abroszt babrálja, nézi az embereket: a nagyapát, a sógorékat, a komákat, a szomszédokat, a nagynénit, ahogy azok beszélgetnek. A hétön mán a behordáson jó lönne túllönni, mert nagyon ráférne mán a kukoricára a kapálás, de jön mán a krumpliszezon is lassan. — Felétök is van kolorá- dóbogár? — Van a’, hogy ögye mög a fene. Ti permetözitök? — Nem, porozom, így nem érzik úgy a szaga, de hát a fene beléövött, mindegy annak a kurva bogárnak, mindön évben annyi van, mint a tetű, csak dógozunk a nagy semmibe ... — Eridj mán, mi lönne, ha még ezt se csinálnánk, a fődet kiönné tán a tövek alól!... — No, áldja isten! — fölemelik a poharakat. Az anya Rózsikához, Ferenc feleségéhez fordul. — Édös Rózsikám, vigyázz a gyerökeidre. látod, mert... — és újra sírásra gördül a szája, zsebkendőjét előveszi, kifújja az orrát. — Ne sírj, Pannikám ... Hát nektök is lőhet még ... Mi az a negyven év ... — szavainak nincs ereje, az öreg Gáborra néz, a tolókocsira. a föltűzött nadrágszárra Lassan alkonyul. Megülep- szik a csönd. irtelen kiskölyök ront be a kapun, nagyot köszön. — Csókolom! — Rózsika kisebbik fia, a kis Ferike, poros térdekkel. foltos fenekű nadrágban. Az anyja figyelmeztetően fenyegeti messziről az ujjával, hogy ne illetlenked- jen. A sógor magához inti a gyereket. — No. mi van. nagylegény? Mi lösz belüled, ha nagy löszöl? — és barackot nyom a gyerek fejére. A kis Ferike apjához bújik, szégyenlősen mosolyog. — Paraszt lösz ebbül, mint az apjábul — mondja az, és esetlenül magához öleli a fiát. — Én paraszt nem löszök! — ráncolja határozottan homlokát a gyerek. — Pedig paraszt köll légy! — mondja a sógor, és ezen mindenki elmosolyodik. H Huh István: Törökszentmiklós Rád sem ismerek Alvég part-alja felvég Ragyognak utcáid Fényes a hűvös oldal A mindig sáros Megnyúltál Megnőttél Te szple-hossza város Rád sem ismerek Undok csúnya voltál Fülledt s fénytelen A síkságra rálapultál Századok mögé bújtál Kertedben Viskót vajúdtál Élet mögötti életen Rád sem ismerek Városom Falum Tanyám Arcom arcodba mártom Toronyiránti hazám Anyanélküli anyám Hegyesi János: Zord időben Kilátástalan zord időben Szikkadt talajba szórom a magot, Mondják: hiába, meddő dolog, — Űgysem érek el termő holnapot. Magom elsikkad, semmivé lesz Gondolatölő, száguldó szélben: S ha mégis itt-ott megragad, Varjak tépik ki dermesztő télben. Ha ezt is bírja és tavaszt ér. Időben-térben úgysem hagy nyomot: Halálra fojtják, sárba húzzák Befonó indák, gyilkos vad gyomok. Mindezekkel én nem törődöm, E munkára az életem teszem: Szellem szolgája lettem, — s csak a Gondolat-termő perceket lesem. Oláh János: A kisember balladája Tulajdonképpen vakon élt, nem volt mivel törődnie; reggel, mig nyakkendőt cserélt, nem zavarta meg senki se. Ez itt az igazság, akármit beszélsz. Talán Ceasar, Napóleon lett volna, hogyha akkor él. és nem ide botlik vakón, ahol minden helyet cserél. Ez itt az igazság, ha ferdén is talán. Akárki akárki lehet, az egyenlőség jó dolog, mert azt csináljuk, mit lehet, azért vagyunk mi boldogok. Ez itt az igazság, bár magad sem hiszed. Tudta, amit más nem akart, s tanácstalan volt, mint magam, azt hitte, hogyha ö kitart, mert kitartott, igaza van. Ez itt az igazság, bár másképp is lehet. SZABÓ ISTVÁN: A FECSKÉK anika nézegette a kisfecskéket. Már két napja leste, mi történik a kicsi fészekben. A fiafecskék repülni tanultak. Kíváncsian figyelte gyarló mozdulataikat, ahogy ingadozva ültek a fészek peremén, és riadtan szemlélték az aLattuk tátongó mélységet. Az anyjuk ott cikázott a fészek körül, hívogatóan csicsergett. Janika úgy vélte, a fiait bátorítja. A kisfecskék remegtek az izgalomtól, nekifeszültek, szárnyukat emelgették, de mégsem rúgták el magukat a fészek biztonságot nyújtó széléiül. A kisfiú is biztatni szerette volna őket, megértetni velük, hogy nem lesz semmi baj. repüljenek bátran, vidáman — de nem tudta, hogyan mondja meg nekik. Mikor a kisfecskék neki-nekifeszüitek a repülésnek, ö is önkéntelenül megmerevítette a lábujjait, szíve izgatottan vert. Végre az. egyik kisl'ecske elrúgta magát a fészek széléről. Apró szárnyacskájával riadtan csapkodott- rémülten imbolygóit a levegőben, majd megtelepedett az istálló falából kiálló szögön, összehúzódva. félénk büszkeséggel pislogott. Ekkor a másik kettő is kirendült a fészekből. Janika ellátottá a száját csodálkozásában. Nézte a fecskéket, anyát és a fiait, majd a kiürült fészekre pillantott. De az nem volt üres: még benne lapított egy kisfecske. Teste nem látszott, csak a farka meredt, ki a fészekből, mozdulatlanul. A kisfiú nem értette a dolgot. Az apja lépett be, szénát hozott a teheneknek. — Édesapám, az a kisfecske miéit nem röpül ki? Talán aluszik? — kérdezte. Az apja szórakozottan fölnézett a fészekre. — Gyönge lehet még — mondta, és kiment. Janika tovább figyelte az egyedül maradt fecskét. A többiek már kiszálltak anyjukkal a diófára, ott kavarogtak, csicseregtek az ágak fölött: megkapták teljes szabadságukat. Már nem törődött velük, csak a fészekben lapuló kisfecske izgatta. Tudni akarta mindenáron, hogy miért nem repült ki, de hiába leste, az meg sem mozdult. Sokáig állt a fészek alatt, már fájt a nyaka a fölfelé nézéstől. Végül megunta. Kiszaladt az udvarra, lekuporodott, s játszani kezdett a porban, de a kisfecske minduntalan eszébe jutott. Nem volt kedvére a játék, mindegyre a fészekből kimeredő fecskefarkat látta. Üjra beszaladt az istállóba. A kisfecske éppen abban a helyzetben volt, mint az előbb. Visszaült a porba. Egy kis kupacot kotort, össze, közepébe mélyedést vájt, hogy olyan legyen, mint a fecskefészek. Igazgatta, elegyengette, majd fölállt, s távolabbról vette szemügyre alkotását. Egy kis fadarabot helyezett belé, az volt a kisfecske. De nem tetszett neki. Akárhogyan forgatta, rakta ide-oda. mégsem hasonlított rá. Kedvetlenül fölállt, s szétrúgta a porfészket a fadarabkával együtt. Ismét bement az istállóba, és első pillantását a fészekre szegezte. Semmi. A kis fekete farok éppolyan mereven nyúlt ki a fészekből, mint az imént. Valami elszorította a kisfiú torkát. Nagyot nyelt. Düh, keserűség, türelmetlenség tombolt benne, majd szétvetették mellét, a háborgó indulatok. Végre elsírta magát, s egy kicsit megkönnyebbedett. Sokáig állt ott bódultán, míg odatoppant az apja. — Hát te miért sírsz? Fölemelte könnyes arcát az apjára, szemét vádlón szegezte rá, majd kirobbant belőle a düh: — Miért nem röpül ki hát az a fecske? Apja védekezőén vonogatta a vállát. — Mit tudom én.. . Talán gyönge, mondom. Vagy pedig. .. Nem fejezte be a mondatot. Elfordult, a sarokban fölvett egy vödröt, s kiment vizet merni az állatoknak. Janika megint egyedül maradt. Kínozta a bizonytalanság, s fülébe csengett az apja tétovázó szava: vagy pedig... Sejtett valamit, valami retteneteset, megmagyarázhatatlant, de nem akart gondolni rá. Harag támadt benne az apja iránt, mert nem tudta megmondani, miért nem röpül ki az utolsó fecske. Vagy... talán nem is akarja megmondani ? Az apja újra bejött az istállóba. Bosszúsan nézte a csökönyösen fölfelé bámuló fiút, s ráripakodott: — Minek állsz itt? Mit bámulsz azon a nyavalyás fészken? Menj innen, kihajtom a marhákat itatni. Ütban vagy. Janika ránézett Könnyes, esengő szemével. Az apja megszánta: — Na. a rosseb egye meg, hát! Fölemellek, aztán megnézheted. Odavitt egy ládát, leborította, hogy a feneke volt fölül. Ráállt, majd lehajolt a kisfiúért, s a karjára vette. Janika hálásan szorongatta karjával az apja nyakát, amint megkapaszkodott benne. Az apja egyre följebb emelte. — Na. látod már? kisfiú ágaskodott, ágaskodott. Végre egy vonalba került szembe a fészekkel. Belepillantott. A kisfecske mozdulatlanul lapult. Kinyújtotta a kezét. A fecske meg sem moccant. Hozzányúlt, megsimogatta. Megdöbbenve vette észre, milyen hideg és merev. Alig látott az izgalomtól, a szíve kalapált. Megfogta a fecskét, s a hátára fordította. A hasa mint rémes fehérség villant meg. Száz meg száz apró kukac nyüzsgött rajta egymás hegyén-hátán. Jaaaj! — sikoltotta. s ájultan zuhant az apja yállára.
