Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-01 / 127. szám
1980. június 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Irodalmi mellékletünkben Sziljei Zoltán grafikáit közöljük Dómján Gábor: Az újságos búcsúja (A tihanyi Szabadstrand dolgozóinak) Jövőre újra eljövünk. Te, én, a harcsabajszú vendéglős, aki itt jó vízben lubickolt és mindenki, aki számít: a nemtudoménhovaengedikasoksört — vécés néni, mutatván egy halom sörösüvegre; bamállanak bambán a német Zsiguli alatt, gazdáik is, miután testüket bevakolta a Nap. Te tizenötért beengeded őket (Szabadstrandon a Tanács helypénzt alkalmaz!), megsúgod szépen, hogy diák... és Bitte eine Zeitung! mondom én, a napos alkonyat a legszebb a tihanyi Szabadstrand füvén, mikor az elvörösült vízbe sirály zuhan és akkorát csobban, hogy bepárásodik az ég! Isten, ma rossz idő van. Tereld fel nyájamat a hegyre, hadd nézzen templomot. Holnap majd visszaadod hű pásztoraidnak, addig pihen a robot és nádsípon a Legendáért eljátszunk néhány dallamot. Pátkai Tivadar: Egy versnyi váróterembe í alig mosolyban ahogy asszonyok ülnek résnyire szétnyitott 1lábbal festett virágos [pongyolában ahogy ülnek forró kávét szürcsölgetve a félhomályban; nézik a szemközti szótlan háztetőket (a zsindelyeket simogató csavargó langy esőt): egyre többet gondolnak régi nyarakra férfiakra ahogy elülnek a [délutánban mondhatnám: Bolondos [Költők! akik kocsmatrónon ülve az utolsó pohár bort [ürítik s vadbőrökbe bújva behúzódnak egy versnyi váróterembe. óbb oldalt válaszJ tott, hosszú, gesztenyebarna haja úgy hullott homlo- —-------- kába, mint a múz sával eljegyztett bohémeké a század elején. Kiálló, fekete szeme úgy csillogott, mint egy régi, híres költőé, aki annyi szép nőt igézett meg kobza pengetésével. Sovány, fekete bajuszos arcát finoman kiugró, nemes vágású orra tette jellegzetessé. Arca okos, fanyarkás mosolyán azonnal meglátszott, hogy poétaféle. Ilyen volt megjelenésében Kobzos Péter, halk szépségek, légies finomságok lantpengetője. Többnyire kurta versei el- lebbent sóhajokra, álomrégi- ókba röppentő akkordoikra vagy tűnődve levegőbe fújt füstkarikákra emlékeztettek. Egyébként is rokonságot tartott ama régmúlt idők lyukas zsebű, örökké szomjas torkú, bohémkedélyű poétáival, akiknek könyörületes szívű bankárjuk a főúr volt, otthonuk a sohaibe- nem-csukó kávéház, fáradt derekuk megpihentetője pedig a zöld posztós biliárdasztal. Mert noha a közhiedelem ma azt tartja, hogy a költők nem ismerik az éh- kopott — nem úgy, mint a régi időkben —, Kobzos Péter ritkán mondhatta, hogy igazán jóllakott, s keresetéből csurrant mindennap a szinte otthonává vált kávéházra. Mindezt elöljáróban el kellett mondani, hogy kitűnjék. minő reménytelen tülekedései voltak Kobzos Péternek is a „Disznófejű Nagyúrral”, s miért szorult rá ő is a lyukas zsebű költők hagyományos pártfogójának, a kávéházi főpincérnek támogatására. Mert itt kezdődött minden baj. Amikor ugyanis az irodalmi monopolisták és becézett fenegyerekek miatt egyre kevesebb verne és tárcája jutott nyomdafestékhez, mind nagyobb gondpúp nőtt kább elkerülte a kávéházat, ahol annyi meghitt estét töltött el néhány barátjával, s lelkében amiatt, hogy a főSzirmai Károly: Menekülés úri naplóba fölírt tartozásaira honnan kaparássza össze a pénzt. Kénytelenség- bői arra vetemedett, amire valaha hasonló sorsú költőtársai, egy fölényesen odalökött „majd jövök”-kel hozzáíratta újabb fogyasztását az időközben hosszú farkat eresztett többihez. Mindaddig, míg a mai idők kevésbé mtegértő s elnéző főura meg nem elégelte, s erélyesen azt nem mondta neki: — De most már elég volt, tessék fizetni! Kobzos Péter a zord ultimátumra zavartan mosolygott mentegetőzött, egyre fogadkozva, hogy holnap mindent kiegyenlít. Mert dehogy is merte volna bevallani, hogy be nem látható időre csődbe került, fizetés- képtelenné vált. S mivel joggal tarthatott attól, hogy a fekete borostás, kemény átható tekintetű főúr nyilvánosan megszégyenítheti, és ezzel költői trófeáját csúnyán megtépázhatja, másnap invacsorára egy távolabbi lebúj-kocsmát keresett föl. Ettől kezdve csak a strandjárás maradt szórakozásul. Nem sejtette, hogy a főúr is szenvedélyes strandoló, s vörös Vespa motorkerékpárján időnként ő is ki-kiruc- cant. Megrökönyödött hát, amikor egy délután megpillantotta. Utána többször is. Szerencséjére a főpincér mindig távolabb volt, s őt nem vette észre. De azóta nyugalma föl volt dúlva, többé nem érezte ínagát biztonságban. Sohasem tudhatta, hogy nem botlik-e véletlenül útjába, s nem csap-e le rá számomkérően a strandközönség füle hala- tára. Micsoda megszégyení- - tés lett volna ez, kivált szép nőismerősei előtt! Egy délután azonban, bárhogy is kerülte, amint lefordult a strand homokos partjára, mintegy húsz lépésnyire megpillantotta Szinte megdermedt a láttára. A kérlelhetetlen ember egyenesen feléje tartott, s fekete szemének kemény, átható nézése a legrosszabbat sejtette.-----------zorongatott helyS z etében hirtelen oldalra fordult, s a homokos lejtőn be-----------legázolt a vízbe. Mind tovább, mind mélyebbre. míg nem látszott már, csak a melle, a válla a nyaka, a feje, barna hajkoszo- rús feje búbja, majd az sem, s Kobzos Péter végképp elmerült, eltűnt a rohanó, fehér tarajos víz sodrában, mintha ott sem lett volna pár pillanattal azelőtt. Eltűnt, nyoma veszett, s még csak 'egy fölszálló buborék se jelezte, hogy hol. A bozontos mellű, fekete borostás főúr pedig ott állt a parton, az ámulattól megígézet- ten, mégis szigorúan, rosz- szallóan. hogy Kobzos Péter, akit épp nyakon akart csípni. ily érthetetlenül és szemtelenül eltűnhetett. Németh István: ílettársak: F ehér folyosó, fehér ajtók, padokon szótlan emberek. A külső zaj m'egille- tődve áll be az ajtóban. Árnyak motoszkálnak a nagy üvegtáblákon. A kinti élet röntgenképei. Egy öreg, de még mindig erősnek látszó tömzsi bácsika szemben ül velem apróka hitestársával. Előttem vették föl az adatait, onnan tudom, hogy már nincs foglalkozása, mert csak éjjeliőr, s neki ez nem foglalkozás, ntem munka, mert azelőtt földműves volt... Itt laknak valahol a város szélén. Élettársa minden bizonnyal aggodalomból kísérte el ide, most is mély, póz nélküli, meghatóan egyszerű, csöndes-riadt aggodalommal ült mellette; órák múltak már el, de még egy szót se váltottak egymással. Ezen én nem is csodálkozom; mi megbeszélni valójuk lehetne még? Valószínűleg otthon is így hallgatnak. Ezt -a hallgatást, úgy sejtem, a férfi magatartása diktálja, parancsolja. Ez egyébként is rá van írva, bele van vésve a bácsika kemény arcába, homlokának, arcának szigorú rendűibe. Nem tudja még, mit fog mondani az orvos, de él benne a balsejtelem, mint mindnyájunkban, akik itt várakozunk. Öt ez mégse töri meg, árnyalatnyit se, korát meghazudtoló egyenes, kihúzott derékkal ül, tekintete nem révedezik el, olyan, mint egy szobor. Az asszony mutatja meg igazán, milyen ember lehet a férje. Egyszerű. alázatban megöregedett parasztasszony. De ez az alázat úgy formálta meg az arcát, az alakját és egész lényét, hogy a panasz és a fájdalom halvány nyoma sincs rajta. Hiszem, hogy szívében sincs panasz, csak alázat. Borzongató életek. Már azt gondoltam, hogy nagyanyámmal és nagyapámmal mind elmúltak az ilyeniek, s most itt ül velem szemben ez az emberpár. Érzem, mintha súgná valaki. a nénike szeretné megsimogatni, megfogni maga mellett azt a barna kézfejet. Ezt azonban nem szabad. És szólni se szabad a beteg istenhez. Még rápillantani se, mert akkor szikrákat szórna haragjában, ez biztos. nyájának tegyetlen ránca se rezdül, és vár, vár az ajtó felé fordulva, míg nagy sokára sok recepttel a markában meg nem jelenik élettársa. A bácsika arca komor és még keményebb, mint azelőtt. Tudja, hogy ott áll előtte a felesége, s érezheti, hogy néz föl rá, de ő most papírjaival meg levett kalapjával van elfoglalva. Felteszi a kalapot a fejére, a recepteket egyenként és hosszasan, nagyon komolyan szemügyre veszi, s csak azután rakja el őket. B eszólítják az öreget. Katonásan fölkel, és elindul az ajtó felé. A néniké halkan, szorongva köve- - ti. Az öreg csak ránéz az ajtóból, s ebből megérti, hogy neki kívül a helye. A nénike zavarodottan áll a betett ajtó előtt, mintha ebben a pillanatban egyedül ' maradt volna a világban. Aztán kissé hátrébb lép az ajtóból, megáll egy helyen, kétségbeesetten, de úgy, olyan mozdulatlanul, hogy szókP ercek telnék el így. Végre, mikor mindent a helyére rakott, ránéz a néma árnyék kis öregasszonyra, az élettársára, s mintha azon gondolkodna, megszólaljon-e, 'elárulja-e a titkot vagy se. Aztán fölveti a fejét, előrenéz, s mielőtt elindulna, inkább magának, mint amannak, szürke húzott szemekkel, csöpp panasszal a hangjában, annyit mond: — Nagy baj van, S avval, mint aki emelt fővel megy a vesztőhelyre, elindul kifelé a folyosón. Élettársa ‘kétségektől gyötörve, de szelíd alázattal kocog utána. Mint az árnyék követi a tömzsi embert a hosszú folyosón. Így is jöttek, hát így is kell eltávozniuk.
