Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-01 / 127. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. június 1. Glon Nándor: Az a hülye postás már megint állva alszik a kerítés mellett — mondta egy napon gonoszul vigyorogva a kis Burai J. — Most alágyújthatnánk egy csomó szalmával. Én éppen a hernyókat szedegettem le a ház faláról — rengeteg hernyó volt abban az évben, nemcsak az eperfákat, a gyümölcsfákat is letarolták, és az ősz beálltával csoportosan másztak a házak falán, hogy télire elrejtőzzenek és begubózzanak valahol a padláson —, de most mindjárt otthagytam őket. és azt mondtam: — Gyerünk, szerezzünk szalmát és gyufát. R égóta vártam már - erre, hónapokig terveztük Burai J.-vel, hogy egyszer alágyújtunk a postásnak. Nem szerettük a postást, az utcában tulajdonképpen senki sem szerette. Amikor még dolgozott, nem volt vele semmi baj, olyan volt, mint minden más ember, alig vettük észre: reggel elment széthordani a leveleket, délután hazajött, és a kertben dolgozott, vagy bent a házban, néha leállt beszélgetni az utcabeliekkel, szóval pontosan úgy viselkedett, mint akárki más. Aztán változott meg, hogy nyugdíjazták. Inni kezdett, talán miért unatkozott, reggelenként élj árt a kocsmába, dél körül jött haza tökré- szegen, az arca kivörösödött, rosszkedvűen dünnyögött. bement az udvarba, rákönyökölt az alacsony deszka- kerítésre, fejét kilógaitta az utcára, egy ideig dühösen meredt maga elé. aztán úgy állva elaludt. Esténként néha-néha elment a sarokra beszélgetni az emberekkel, de ott is csakhamar elaludt, a hátát valamelyik eperfának vetette, és állva aludt, az emberek meg ilyenkor kellemetlenül érezték magukat. Azt mondták, hogy a postásnak a sok italtól tönkrement a mája, a gyomra és a szíve, bár lehet, hogy már régebben is beteg volt, mindenesetre éjszaka nem mert ágyba feküdni, a rossz szíve miatt megfulladhatott volna, az .asztal mellett ülve, az asztalra borulva bóbisA postás, aki egy ujjal tudott fütyülni kolta ‘ át az éjszakákat. Állítólag ezért volt mindig annyira álmos, hogy állva is tudott aludni napközben. Nagyon csúnya volt. ha így elaludt, különösen délutánonként, amikor a fejét részegen kilógatta az utcára, és hangosan szuszogva fulladozva kapkodott levegő után. Tényleg csúnya volt, és mi ezért határoztuk el Burai J.-vel, hogy egyszer alágyújtunk, hátha akkor nem fog többet utcára lógó fejjel aludni. Burai J. szerzett szalmát és gyufát, izgatottan dörzsölte össze a kezét, és azt mondta: — Jót fogunk röhögni. A postás úgy fog táncolni, mintha megveszett volna. — Ha elkap bennünket, összetöri a csontjainkat — mondtam. — Nem kap el bennünket — nyugtatott meg Burai J. —, olyan részeg, hogy alig tud lépni. Vigyorogva mentünk a postás háza elé, ott szétnéztünk, az utcán rajtunk kívül nem volt senki, a postás lógó fejjel, nyugodtan aludt, régi, piszkos levélhordósapkája egészen a szemére csúszott. Óvatosan mentünk oda hozzá, leguggoltunk. és a deszkakerítés résein bedugtuk a szalmát a lábához. Vörös arca a fejünk felett lógott, a postás néha horkantott, de nem ébredt fel. A kis Burai J. ekkor meggyújtotta a szalmát. átraugrottunk, de H nem futottunk el, • vártuk, hogy mit fog csinálni a postás. Nehezen ébredt, a szalma már magas lánggal égett a lába körül, amikor végre felemelte a fejét, hátralépett, és értetlenül bámult a tűzre. Nem táncolt, mint aki megveszett, pedig mi azt vártuk. Csak állt ott bambán, a tűz már majdnem belekapott a rozoga deszkakerítésbe is, segélykérőén nézett körül, és most észrevett bennünket. Egyből rájött, hogy mi gyújtottuk a tüzet, ezt mindjárt láttam, amikor dühösen összeszűkült a szeme. El akartam futni, de a Burai J. megragadta a karomat, bizonyára arra várt. hogy a postás mondjon valamit, amin röhögni lehet. A postás ekkor eltaposta a tüzet, ismét ránk nézett, és mint egy szégyenlős, piros arcú gyerek, kicsit zavartan azt mondta: — Tudok egy ujjal fütyülni. Csodálkozva néztünk egymásra Burai J.-vel. ezen még röhögni sem lehetett. — Mi meg két ujjal tudunk fütyülni — mondta Burai J., és megpróbált vigyorogni. — Két ujjal mindenki tud — mondta a postás. — De én egy ujjal tudok fütyülni. — Nem hiszem — mondta Burai J. A postás ekkor szájába dugta a mutatóujját, és éleset füttyentett. eforrázva oldalog- tunk el onnan, viszik. szamentünk a házunk elé. és megpróbáltunk mi is egy ujjal fütyülni. Nem sikerült, és én már fél óra múlva tudtam, hogy nekem soha nem is fog sikerülni. Így hát megint elkezdtem szedni a ház faláról a hernyókat, földre dobtam, és agyontapostam őket. Burai J. azonban továbbra is a mutatóujját rágta. — Félreismertük eddig ezt a postást — mondta később. .— Szerintem ő volt a legjobb postás a világon. — Akkor nem nyugdíjazták volna — mondtam. — Láttál te már valakit, aki egy ujjal tud fütyülni? — kérdezte ellenségesen. Burai J. — Nem láttam. — Hát akkor ne beszélj — mondta. — Szerintem ő az egyetlen ember a világon, aki egy ujjal tud fütyülni. De én is meg fogok tanulni, ha beledöglök is. És ezentúl rendesen fogunk vele viselkedni. Tényleg rendesen viselkedtünk a továbbiakban. Mindennap legalább egyszer elmentünk a postáshoz, és Burai J. megkérte, hogy fütyüljön. A postás mosolygott, és készségesen fütyült, Burai J. pedig utánozni próbálta. de még mindig nem sikerült néki egy ujjal fütyülni. — Megtanulom, ha beledöglök is — mondogatta dühösen. Aztán egy éjszaka megfagyott a föld, és leesett az első hó. A kis Burai J. reggel kétségbeesetten rohant hozzám. — Tennünk kell valamit — mondta. — A postás meg fog fagyni. Ismét leissza majd magát, elalszik a kerítés mellett, és meg fog fagyni. — Mit tegyünk? — kérdeztem. — Én ilyen hidegben nem szaladgálok oda folyton, hogy felébresszem. — Tennünk kell valamit — hajtogatta kétségbeesetten Burai J. — Nem szabad hagyni, hogy elaludjon. — Az emberek között a sarkon is mindig alszik — mondtam. Burai J. ekkor hazafutott, hozott egy darab szalonnát és zsineget. Elmentünk a postás házához, és Burai J. az egyik eperfára felkötötte a szalonnát. Fél óra múlva apró, színes madarak gyülekeztek az eperfa körül: csízek, cinkék, és a megfagyott szalonnadarabot csipegették. Később egy vörösbegy is odaszállt. postás dél körül A jött haza tökrészegen. Ezúttal is megállt a kerítés mellett. de nem aludt el, kimeresztett szemmel bámulta a madarakat. Egész délután nézte őket, néha szájába dugta a mutatóujját, és halkan füttyentett a madaraknak. Azok néhányszor riadtan szétrebbentek, de csakhamar megszokták a füttyögést, és nyugodtan csipkedték a szalonnadpra- bot. A postás attól kezdve nem aludt délutánonként, fütyörészett a madaraknak, szinte beszélgetett velük. A kis Burai J. meg továbbra is eljárt oda mindennap, mert ő komolyan elhatározta, hogy megtanul egy ujjal fütyülni, ha beledöglik is. Tandorí Dezső: Elegendő-e csak...? Elegendő-e csak „visszagondolnom” (így mondjuk ezt), és máris ott megyek valami töltés mentén, benézek egy autócsárdába (gyalogszerrel), vissza ennek a helynek a régebbi rétegeire, visszagondolni, menni, ott, ahol még az autóscsárda nincs, át lehet vágni az országúitól a töltésig, nap süt, nem tudok mit kezdeni egy gyerekkori nyaralás napjaival. Akkor-e? Most-e? Mikor nem ment? Vagy úgy volt teljes, nagyon is teljes minden pillanat, mellyel mégis mintha „kezdeni” akartam volna valamit? Kezdeni akartam, de a pillanatok sorra befejeződtek. Vagy a közbülső idő? Az átalakult környezet és az úgynevezett visszaforduló jelen közt? Amikor csak az időjárás számít? Meghatározza a séták irányát, végig a töltés mellett, át esetleg a révvel, egy idényvégi csemegebolt átböngészése, fáradt diszkoszvetők a karamellacukron, források poros képmásai az átnyirkosodott rágnivalón. Sandán süt ki a nap, mondja valaki, vagyis semmit se mond, ezzel, itt, semmit; ez itt mégis az az idő megint, ahonnét valami elkezdődhet. De nem kezdődik. A pillanatokat most se tudjuk kitölteni, a part kanyarulatáról megállapítunk valamit újra, egy megváltozott partvonalról, a fák levelei most is férgesek, mégis lombbá állnak össze: aztán kiérdemeljük a palacknyitást a teraszon, valaki másén, állítólag a mi időnkben; hátunkra salétromos fal süt hidegével; és a pillanat... teljes ... z emberek, akiknek A nem volt munkaruhái uik, vasárnap reggel ünneplőbe öltöztek, és egy kocsin elmentek a becsei vásárra, hogy munkaruhát vegyenek maguknak. Akik otthon maradtak, azoknak volt munkaruhájuk, vagy pénzük sem volt új munkaruhára, előbb meg számították keresni a munkaruhára való pénzt, vagy úgy gondolták, hogy van előbbre való dolog is a munkaruhánál, tanyán nem igen adnak a ruházkodásra. Egyszóval, akik reggel a becsei vásárra mentek, szerették volna egy kicsit idegen helyen tátami a szájukat, és a munkaruha ürügyén igényeltek, és kaptak is kocsit, a többiek meg azért nem mentek el velük együtt tá- tani a szájukat, mert nem fértek volna fel arra az egy kocsira, vagy nem is mehettek, mert már régebben voltak, és ott kellett maradniuk a házak körül, vagy nem is akartait menni, mert jobban szerettek otthon, ha nem otthon, akkor az istállókban heverészni a friss szalmán. vagy kártyázni, vagy egyszerűen a falnak támaszkodva bámészkodni, vagy beszélgetni, ha éppen volt miről, vagy csak így várni ki azt az időt, amikor majd egyszer lesz miről oe- szélgetni. Akik nem hittek abban, hogy valamikor is lesz miről beszélgetniük a többiekkel, azok otthon maradtak. Brasnyó István: Tükrös Madonna és a főzés körül segédkeztek, mármint hogy időnként megrakták a tüzet, vízért szalasztották a gyerekeket, vagy csak szó nélkül elmentek a faluba a borbélyhoz, ahol már legalább húszán ugyanolyannak, mint ők. akik egyáltalán nem hittek abban, hogy valamikor is lesz miről beszélgetniük valakivel, és ott beszélgettek, tekintet nélkül arra. hogy esélyesek voltak-e már aznap a nyírásra, vagy csak majd valamelyik elkövetkező vasárnapon kerülhettek sorra, figyelembe véve a borbély túlterheltségét — ennek ellenére mondták a magukét egészen délig, amikor !s a borbély becsukott, és ebédelni ment. Akik viszont a vásáron voltak, azokra sötétedés előtt egyáltalán nem számíthattak. jó. ha nem vaksötétben botorkálnak haza. és ió, ha nem csámborognak szét, de annyira, hogy még másnap délben is érkezik az utolja, vásár e nélkül el nem múlhat. még egy háromsátras sem. nem beszélve a becseiről. És amikor megérkeznek, akkorra a kutyák már mind fedezékben vannak, a kocsi úgy robog be az égaljáról az udvarra, mint a legsötétebb viharfelhő, a tavalyelőtti forgószél, amelyik mindenkinek lekapta a kalapját, aki csak a szabad ég alatt volt, és a csoda tudja, hová sodorta, ha négyet sikerült belőlük összeszedni, akkor már nagyot mondtunk, nohát egy olyan forgószél a vásárról érkezőkhöz képest galambturbékolás a csendes hajnali tetőkön, hát azt rossz nézni, amikor a gyeplőért marakszanak, hogy még egy tiszteletkört tegyenek a házak között a kocsival, no de egy utolsót, s aztán eszi fene, mindenki hazamehet aludni, de addig senki ne merje letenni a lábát. mert azt meghúzatják, hogy csak úgy sereg utána, akár az uszkura a víz tetején. És aztán, mikor minden véget ér. mikor úgy-ahogy már elül a por is, no csak ha megérkeztünk. kászálódik le utolsónak az öreg Hermiák. a legidősebb alkalmazott, teli aggatva szal- maszálakkal: de annak megvan már legkevesebb félórája. a többieknek már nyomuk sincs, olyan messze sikongatnak. hogy már alig hallani a hangjukat: az öreg Hermiák valamit két kézzel szorít a melléhez, itt a vásárfia, mondja, az emberek pedig szeretnék látni, hogy mit hozott, meg hogy kinek, de csak csillog-villog a félhomályban a hatalmas nagy darab mézesbáb, csupa domborulat meg lila színű szegély, az öreg meg baktat egyenesen az abrakoló felé. a többiek meg a nyomában, és úgy viszi maga előtt a mézeskalácsot, mirut egy mellvértet. Mikor az abrakolóba beviszik a viharlámpát, mert az alkonyat félhomálya már végigöntötte az udvart, a nagy ragyogás, mint valanji havas tájkép, úgy gyűlik ki az ajtó felett: a Madonna arca a sírásra csempülő szájú kis Jézus felett, teleaggatva számtalan apró tükörrel. és ahogy a tűhegyes sugaraik keresztülszúrnak a levegőn. szinte még hallani a gyémántfejű üvegvágó csik- kanását. z embereknek kiA nyílik a szájuk a csodálkozástól, hát már megint kimászott velünk a vén tökéletlen, az öreg Hermiák meg ott vihog a szénában ezüst hajával és ezer ráncra szakadó arcával gyönyörködik a tükrös Miasszonyúnk- ban az abrakoló kétszárnyú ajtaja felett, és az elnémult emberekben, akik megátalkodva . toporognak alant a sárgálló lámpafényben, mely úgy csorog végig az arcukon. akár a feltört tojás.
