Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-11 / 109. szám

10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. május 11. ★★★★ FIATAIOKNAK trtrtrtrtrtrtrtrírírtrtrtrtrfrtrtrtrtrtrirtrtrfa Avagy: mitől döglik a légy? — Szia Rozsdás — neve­tett. Ezen a novemberi szom­bat délutánon már harapott a szél, így a buszváróból a karcagi presszóba menekül­tem előle. Néhány perc múl­va, a forró kávét kavar- gatva valamivel kedélye­sebb lelkiállapotban mor­fondíroztam a világ kis- és nagy gondjairól, legfőkép­pen a fűtetlen várótermek­ről. Gondolataimból — az asztalom elé állva — egy magas, tüske hajú fiú zök­kentett ki. Huszonévesnek tűnt, a hangjában csipetnyi pimaszság sem rezgett, ami­kor tegeződve megszólalt. — Ne haragudj, amiért zavarlak, de a haveroktól azt hallottam: te újságíró vagy. Rengeteg lapot olvasok, és el szeretném mondani; kevés igazán jó cikket ta­lálok a fiatalokról. Ha írtok, felnőtt szemmel, felnőttesen figyeltek bennünket. — Szigorú fogalmazás... — Ezt éh mondom, Rozs­dás. Így igaz. Arról miért nem írtok: milyen nehéz fel­nőtté válni, egy igazi, meg­felelő feleséget találni? — Nem ismerem a prob­lémád. Ha megtisztelsz ve­le, és elmeséled... — Karcagi vagyok, árva gyerek, a nagyanyám nevelt. Szeretem az édes öreget, mind.ent megadott, amit tu­dott. Az általános iskolát jelessel fejeztem be, és hiába agitált az osztályfőnök, a gimi helyett lakatosnak mentem. Világéletemben kedveltem bütykölni, fúrni, reszelni, így mindenem lett a munka. Pestre kerültem a Ganzba, nem panaszkodom, megvolt a pénzem. Szocialis­ta brigádtag lettem, dolgoz­tam keményen. A hétvégek­re is akadt meló: hol pénzes, hol társadalmi: egy-egy játszótéren, vagy bölcsődé­ben. Telt, múlt az idő, és 23 évesen egyszer arra jöt­tem rá, valami kimaradt az életemből. A nők. Havonta egyszer hazavonatoztam Kar­cagra, meglátogattam a nagyanyám. Este beültem a presszóba, lehörpintettem a haverokkal néhány üveg sört, azután hazaballagtam. Érde­kes élet ugye? Hanem az egyik szomba­ton megláttam egy lányt. Gyönyörű, fekete hajú te- teremtés volt, itt szobrozott a karcagi presszó előtt. Be­mentem, rendeltem. Félóra múlva eszembe jutott a nő, és kinéztem hozzá. Ugyanott állt. Nyeltem egy nagyot, és megszólítottam: segíthetek valamiben? Ked­vesen válaszolt: nem hi­szem, valakit várok, de úgy látszik elfeledkezett rólam. Beszélgetni kezdtünk, azután sétáltunk. Ö hallgatott, én daráltam magamról: azt se tudom, mi az udvarlás, mit dolgozom, mennyit keresek. Megijedtem, kinevet, de ő csak figyelt, és figyelt. Egy­szer megszólalt: én itt la­kom az emeletes házakban, tovább ne gyere. Találko­zunk még? Talán, kacagott, és már szaladt is befelé. Es­ni kezdett az eső, bőrig áz­tam, de én még ilyen boldog sohasem voltam. Vasárnap délelőtt megint a presszóban kötöttem ki, de őt nem, csak Bárót találtam az ismerősök közül. Tudod, Báró egy korombeli srác, te­mérdek nővel, bár híre kelt: megunta a kakaskodást, nő­sül. Iszogattunk, és közben elmeséltem neki az előző- napi esetet. Felvillant a sze­me, furcsán nevetett és azt mondta: a következő szom­bat este gyere fel Rozsdás a lakásomra. Nem bánod meg. Alig vártam a követ­kező szombatot. Hazavona­toztam, ledobáltam nagy­anyámnál a holmim, és máris rohantam hozzá. Be­csöngettem, hát a fekete nő nyitott ajtót. Mögötte meg-a Báró. — Sziasztok — nyögtem. — öt kísérted el szom­baton? — kérdezte Báró. Bólintottam. — Jól van pajtás, gyere be! Nézd meg, ő az én menyasszonyom. Illetve volt. Mától a tied, én elmegyek hazulról, azt csináltok, amit akartok. Azzal se szó, se beszéd, elviharzott hazulról, hiába könyörgött a lány, hogy ma­radjon. Én meg csak ültem, és néztem, ahogy vörös sze­mekkel visszajött a nő, és a dívány sarkába kucorodott zokogni. Vigasztalni akar­tam, de rám se heöerített. Nem tudtam mit kezdeni magammal, felálltam, lebo­torkáltam a lépcsőn, és mint az alvajáró hazatértem. En­nek tizennyolc hónapja: és a lány emléke, gyönyörű fe­kete szeme azóta is elkísér. Ügy hallottam, Pesten él, valami fotómodell lett belő­le, vagy efféle. Báró meg Debrecenbe költözött, el se köszönt... Csend terpeszkedett kö­zénk, a hallgatást én tör­tem meg. — Más nő is van a vilá­gon. — Lehet, de engem ez az egy babonázott meg. — Kigyógyulsz belőle. — Sose. Akartam udva­rolni másoknak, de amikor kiderült, mennyire zöldfülű vagyok, kinevettek, otthagy­tak. Nem érted? 23 múltam, vasárnaptól vasárnapig me­lózom, nőm sose volt, és azt se tudom, mitől döglik a légy — nézett rám szomo­rúan. Hosszú ideig foglalkozta­tott Rozsdás sorsa. Mi lett vele? Miféle ifjú az, aki munkája miatt még udva­rolni sem ér rá? Gátlásai vajon meddig kísérik? Azután a mindennapok feladatai feledtették velem a tüskehajú fiú gondját. Már­cius végén azonban fura kis borítékot hozott a posta a szerkesztőségbe. Benne meghívó: értesítés arról, hogy Molnár Lajos és Per- cze Izabella április 6-án, délelőtt 10 órakor esküsznek Veszprémben. Ismeretlen volt a név, így elolvastam az utána következő néhány kézzel jrott szólt, amelyik mindent megmagyarázott: Mostmár én is tudom, mitől döglik a légy. Rozsdás. Egy vonatos, kisgyerekes távirattal gratuláltam nekik. D. Szabó Miklós MAGAZIN Nem fenyeget a túlnépesedés A demográfusok szerint Földünket nem fenyegeti a túlnépesedés, mint ahogy ezt eddig gondolták. A né­pességnövekedés állítólag a 70-es évek elején érte el a csúcspontját és most már lassul. A legújabb prognózi­sok szerint 2000-ben 5,5 milliárd ember él majd a Földön. Sikertelen kísérlet bambusztutajon Joszijuki Jamamoto 29 éves japán újságírónak mindössze 150 mérföldet si­Kedves öcsém, Péter! Figyeltelek tegnap a bal­lagásodon. Talán a szokatlanul merev sötét öltöny, talán a nyak­kendő szorítása okozta, de mintha könnyeztél volna, mintha egy kicsit keserűbb lett volna az arcod, mint máskor, mintha . . . Mintha a tizenöt évvel ezelőtti ön­magamat láttam volna. Ugye, milyen észrevétlenül került mögéd ez a négy esztendő? Emlékszel, az első napra, amikor először veselkedtél neki az öreg, böhöm nagy kapunak, amely évről évre kisebb lett, minden évben lejjebb került a kilincse és szinte -napról napra köny- nyebben nyílt. Pedig a ka­pu ugyanakkora, mint négy éve volt, a kilincse is a he­lyén maradt, a súlya se vál­tozott. Emlékszel, amikor először ültél Tamás mellé, akivel aztán négy évet szorongta­tok, vihogtatok, izgultatok végig? Illetve várj csak. Ta­más az én osztálytársam volt. . . Gondoltál-e arra az utolsó, a legeslegutolsó órán, hogy úgy együtt soha, érted . . .? soha nem ülhettek már! Emlékszel, amikor egyszer moziban volt az osztály, Il­dikó került melléd és meg­fogtad a kezét. Ildikó nem tiltakozott, neked pedig a torkodban dobogott a szi­ved, nem érdekelt, mit ve­títenek . . . Azaz, álljunk csak meg! Ez velem történt. Persze, persze, másnap fe­leltem fizikából (de utáltam. Istenem!) és Ildikó úgy sú­gott, majd kiesett a pádból. Bizony, az volt az igazi sze­relem ! Ildikó nagyon tudta a fizikát, és csak nekem sú­gott. Kockázatot vállalt, a lebukás veszélyét, értem .. . Később, ha jól emlék­szem, Emőke miatt össze­vesztünk. Emőke szép lány volt, minden fiú bukott utá­na, mégis kizárólag velem beszélgetett majdnem egy egész szünetet végig. Hogy miről volt szó? Tálán a la­tin memoritert bifláztuk, de lehet, hogy Tatjana levelét Anyeginhez. Mindegy. Nagy szerelem volt. Ne haragudj, hogy a hoz­zád irt levélben magamról beszélek, de ilyenkor, a bal­lagás, a mások ballagása után mindig előtolakodnak az emlékeim. Na, és azok a suttyomban elszívott cigik! Elbújtunk a Tisza-parton, és fújtuk a füstöt, pediq büdös volt, ke­serű volt. De tilos volt, hát dohányoztunk. Amikor a lyukas óra végén visszamen­tünk a suliba, igyekeztünk rálehelni a lányokra, hadd tudják. férfiak vagyunk, már cigarettázunk! Es a tanárok . . .? A drága Aliz néni! Csak a kereszt­nevén szólítottuk, soha nem mondtuk: tanárnő. Pedig az volt, nem is akármilyen. Mégis Aliz néni volt. Egy­szerűen Aliz néni. Ki tudja a titkát, hogy még ma is előttem van az arca, a tö­rékeny alakja. a mosolya a szóbeli érettségin, a biztatás sokdioptriás szemüvege mö­gül. Azt hiszem, jobban örült egy jó feleletnek, mint maga a felelő. És Pali bácsi, a testne­velő . . . (öt se tanár uraz- tűk.) Kemény, szigorú em­ber volt velünk szemben. Tőle tanultunk meg vigyázz- ban állni. ,.azt sose árt tudni”, mondogatta. Azóta gyakran álltam már vi- ayázzban. nem szószerinti hanem, csak úay belülről. Tiszteletet tanultunk a tor­naórán. az egymás iránti tiszteletet. Nem untatlak tovább em­lékfoszlányaimmal, hiszen neked most nagyon sok dol­god lesz, életed első igazi próbatétele előtt állsz. Az érettségi következik, amely után még sok próbát kell kiállnod, de azt, az elsőt sose felejted majd el. Sok sikert hozzá! ölel nagybátyád: B. J. került megtennie a Japán­ból Amerika felé tartó bam­busztutaján. A számítások szerint a nagy tengeráram­lásokra épülő tutajnak Mexi­kó keleti partjai felé kellett volna haladnia. Az újságíró be akarta bizonyítani, hogy Japán őslakói ezzel a mód­szerrel eljuthattak az ame­rikai kontinensre. 1976-ban egy hasonló tutajjal a Fú- löp-szigetekig jutott el. Ez alkalommal azonban a hajós már útjának elején pórul járt. Erős viharba ke­rült, a tutajt felborították a hullámok, s a „kapitány­nak” vissza kellett térnie a szárazföldre. Párbeszéd a folyosón Mit mondott a tanár az első órán? — Sem­mit. — És a másodi­kon? —' Ugyanezt elis­mételte. „Tavaly érettségiztem Szol­nokon, a Szamuely Közleke- gésgépgyártó Szakközépis­kolában. Egy éve ilyenkor bekopogtam a téeszirodába, mondtam, hogy Kormos Fe­renc a nevem, és hogy itt szeretnék dolgozni. Felvet­tek, biztattak, szégyent ne hozzak apámra. Merthogy ő több, mint húsz éve körzeti szerelő itt a jászalsószent- györgyi Petőfi Tsz műhelyé­ben. Hát igyekszem. A ke­reset? Egyelőre tizenhárom ötven az órabérem, majd lesz az több is. A munkám? Van itt vagy ötven féle munka és erőgép, ahány annyiféle. Szóval érdekes, változatos, szeretem csinál­ni. És ez is fontos, nem igaz?” Annak aki szereti... Fiatal agronómus ismerősömet kérdeztem nemrégen: hogy tetszik neki a munkahelyén, ahogyan ő nevezi, a „téeszművekben”. Tudod — kezdte lelkesen — annak, aki egyszer belekóstol, és aki szereti, annak nagyon szép munka a miénk. Különösen ilyenkor, tavasszal, amikor zöldell a határ. No, meg nyáron, amikor arany­sárgán hullámzik a szemtől terhes kalásztenger. Ja igen, és ősszel, amikor érik a gyümölcs, és ... szóval azt akartam mondani, hogy a mezőgazdaságban minden évszaknak, minden munkának megvan a szépsége. Igaza lehet az ismerősömnek, mert találkoztam már azóta is a ntunkahelyüket. munkájukat hasonlóképpen szerető-dicsérő téeszfiatalokkal. (Fotó: Temesközy F.) „Kertész vagyok a jászfényszarui Béke Tsz-ben. Hat éve. Tudják, m| minden fér hat esztendőbe? Elvégeztem egy betanítottmunkás-képző tanfolyamot. Többre tartanak most­már az idősebb téesztagok. no és persze a palántanevelést, növényápolást is jobban értem így. Itt a téeszben lettem párttag is, huszonévesen a munkám után javasoltak. Tavaly jutalomkiránduláson Moszkvában és Leningrádban jártam. Amikor hat éve átjöttem a Sütőipartól a kertészetbe, sokan mondogatták: meggondoltad Éviké, meg hogy megbánhatja még azt Kovács Józsefné. Ahogy igy elsoroltam a hat évet, mondják mit kellett volna megbánnom?” „Nem kérem, én nem já­rok a fellegekben. Sőt, na­gyon is közel a földhöz, és higgyék el, repülőgéppel ez nem könnyű. Koncz Ferenc vagyok, a hevesi Agroplán gépével dolgozom a. téeszek, állami gazdaságok földjein. Pontosabban azok fölött, nö­vényvédő szert, műtrágyát szórok. Egy műszakban hat légiórát repülhetek, ez napi ötvenszeri felszállást jelent. Tegnap még valahol a Jász­ságban keringtem, holnap talán a Tiszazugban, azután a Kun-vidékre küldhetnek. Szóval igazán fiatalnak való élet, munka a mezőgazdasá­gi repülőé.” „Gyerekkorom óta szeretem a teheneket, odahaza is mindig tartottak a szüleim. Én mondom, Rácz Sándorné, hogy nincs annál hálásabb dolog, mint jószágokkal bánni. Van, persze hogy van velük sok munka, még itt a túrkevei téesz új, korszerű telepén is. Éppen ezért, a jobb munka- körülményekért jöttem vissza év elején a vértesacsai téesz- ből. Akkor ment nyugdíjba az édesapám, itt volt tehenész a közös megalakítása óta. Nekem, nekünk már könnyebb, mert géppel abrakolnak a fejőstehenek elé, svéd berendezés­sel fejnek a csupaüveg fejőházban. Hogy marad-e azért valami a régi tehenész-romantikából? A kisborjúkat ugyan­úgy kell simogatni, dédelgetni. Hát nézzék, lehet ezeket nem szeretni?” Kábitiszer Az amerikai kábítószerfo­gyasztok közössége egyre né­pesebb lesz és egyre fiata­labb. Már iskoláskorú gye­rekek is kábítószert fogyasz­tanak. Csak 1977-ben a rendőrség mintegy 19 000 fiúnál és lánynál talált ká­bítószert, hol iskolatáskába, nadrágzsebbe, hol pedig ba­bákba és fehérneműbe rejt­ve. Az óraközi szünetekben vagy délután a tv előtt, a gyerekek, néha hatévesek, már marihuana-cigarettát szívnak. A tapasztalt kábí­tósok közülük már egy csi­pet kokainnal álmodják át a napot. A fiatalok a kábí­tószert olyan eladóktól vá­sárolják, akik elemi iskolák vagy játszóterek közelében sétálgatnak, gyakran fagy­laltárusnak álcázva. Mások napi adagjukat kábítószer- fogyasztó szüleiktől kapják vagy a testvérektől. Egy« apák és anyák még a csecsemőknek is kábító hatású italt adnak — alta­tónak. Egy gyermekorvos ré­mülten állapította meg, hogy egyre több csecsemőt kezel­nek, akiket valósággal ká­bítószerrel etetnek. Kerékpáron Calcuttától M oszkváig Mindenki önkéntelenül meg­fordult, aki nemrégiben Bagdad utcáin ezt a kerékpárost látta. Feketére égett karja, arca, az útitáskája és kerékpárja arról beszélt, hogy az utazó ugyan­csak sokat pedálozott. Valóoan az indiai Dzsoi Mondel számá­ra Irak volt kerékpáros világ­járásának 23. országa. Szülővá­rosát, Calcuttát elhagyva több ezer kilométert tett meg. A fiatal utazó legtávolabbi úticél­ja Észak-Afrika. Majd onnan Európába igyekszik, ahonnan a moszkvai Olimpiai Játékokra akar eljutni. Az ifjú indiai biz­tos terve sikerében: Lelkese­désben és energiában nincs hiány, csak arra kell vigyáz­ni, hogy „útitársa” ne hagyja cserben. Arcod fele Constantin Lajos rajza r Rozsdás {

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom