Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

1980. április 4.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Ebu Szerszenbajev:

Ki a hibás, kisfiam?

bben az időben a

lövészgárda egy. Duna menti magyar faluban, tartózkodott — kezdte Zejin legutolsó levelét. A csaták hivatalos leírását a levéltárak őrzik, ez a kis történet nyilván kimaradt belőlük, pedig megőrzése nem haszontalan...

... Sérülésem miatt egy ideig a front mögött kellett maradnom, s most útban voltam, hogy megkeressem újra az alakulatomat. Alkonyat. felé egy faluhoz értem, s szerettem volna megpihenni. A falut igen megviselték a Duna hídjait célzó bombázások, amivel Hitler hadseregünk útját szerette volna elzárni. A német visz- szavonulás. vérrel jelzett útja ezt a békés falut sem kímélte, golyóktól törötten, tűztől perzselten, minden támasztól megfosztottan

hánykódott a háború viharában, mint elhagyott csónak a Dunán,.

Mintegy óra hosszai, agyagos sárban, caplattam a Duna partján. Siettem, hogy elérjem a falut. Az eget sűrű felhőköpeny borította, alig látszottak a falu szélső házai. Amikor egy kis hídhoz értem, légelhárítók fényszórói törték darabokra az ég sötétjét. Ellenséges repülők két-három hullámban támadtak, zöld-tarka lángok lobbantak fel, a Dunából egy levágódó lövedék nyomán ölnyi magasra csapott a víz. Az utolsó glép közvetlenül fölöttem fordult vissza, majd minden elcsendesedett. De az újra támadó gépek elnyújtott sivítása megint a fülembe vágott. Bal felé félelmetes dörrenéssel egy bomba csapott le. Egy kőfai mellett a földre vetettem magam, miközben a fal túloldaiíán másik bomba robbant.. Fekve maradtam, a félelmetes ég valahogy egészen közelinek tűni. A légnyomástól eszméletemet vesztettem, a le- omló fal kövei pedig rám hullottak.

Amikor magamhoz tértem, újra csend volt. Felálltam, balra tőlem a sarokház egyik vége leomlott, teteje lángokban állt. A lángok nyaldosta ház egyetlen ép, utcai ablaka előtt egy asszony jajgatott egy szál ingben, s fel-felugorva az ablakot igyekezett elérni. Keservesen sírt, és valami nem emberi hangon sikíto- zott — „istenem, istenem!” —, miközben öklével ütötte a falat. Odafutottam, megfogtam. s igyekeztem onnan elvonszolni. De az asszony csak a fejét rázta, és mereven nézte az ablakot, s aztán engem, mintha azt mondaná: „Ne velem törődj, ha segíteni akarsz, akkor be kell menned a házba a lángok közé!” Biztosan a gyermeke maradt benn, hasított belém a gondolat.

Beugrottam az ablakon. A helyiség belseje merő kék füst. A tetőszerkezetről vörös lánigcsokrok hullottak a padlóra. Szememet nagy nehezen nyitva tartottam, de a fel-fellobbanó lángok nyomán csípős füst áradt szét, és keserű könny öntötte el a szememet. Szerencsére a ruhám eléggé vizes yolt. Hátul egy ajtó résén szintén lángok csaptak elő, megtorpantam. De kintről a bombarobbanások szünetében a magyar asszony panaszos zokogása és fáradt kaparászása hallatszott be. Az anya kétségbeesése erőt. öntött belém. Felkattintottám a zseblámpámat, s a lángokkal nem törődve végiigkutattam a sarkokat. Az egyik sarokból, egy ágy alól hirtelen síró hangot hallottam.

— Ö, te kis ártatlan, gyere csak, mássz ki onnan!

— Apa, anya! — bőgte az ágy alatt kuksoló kicSi gyermek.

— Jaj, ártatlan tubicám, hát azért, vagyok szovjet katona, hogy kiszabadítsalak, na gyere!

Kiemeltem az ágy alól az apró kis lényt, s a lángok között lelkünket mentve ró- hantam. Fentről nagy vörös csokrok hullottak a vállam- ra. A köpenyemet letéptem, mert már tüzet fogott. Végre az ablakhoz értem. Most ugranom kellett. Köpenyem bélése fennakadt, de azért sikerült kijutnom. A parázsló köpenybélés utánam repült, s foszlányai szikrázó, füstölgő esőként vettek körül.

— A gyerek ép, asszony, fogjad! — mondtam, miközben megragadtam a sárban tántorgó nőt. — Köszönöm! — nyögte elgyengülve, s alig bírta fogni a gyermekét.

— No. szedje össze magát! — Az asszony előrelépett, lassan erőre kapott, de az égből újra félelmetes, si- vító hangok hallatszottak. Karomba ragadtam az asz- szonyt gyerekestől, s rohantam. A következő bomba zúgva, csattanva a közelünkben csapott le. Egy fal mellé vetődtünk. Azután egy lógelihárítóktól eltalált gép zuhant le a közelünkben. Utána az égi vihar egy kis időre elcsendesedett. Felkaptam a magatehetetlen asszonyt és a gyereket, s a szomszéd utcában levő szovjet helyőrség egészségügyi részlegén helyeztem őket biztonságba. A szanitécek nagy gondoskodással vették körül a súlyosan, sebesült magyar asszonyt.

* * *

Jelentkeztem a parancsnokságon. s azt a parancsot kaptam, hogy pihenjem ki magam, mielőtt továbbindulnék. Ók majd gondoskodnak róla, hogy valahol kialhassam magam. Kisvártatva nyílt az ajtó, egy idős magyar jelent meg, s magával viitt. A helyiség, ahová bevezetett, sötét. volt. az ajtón túl szovjet katonák hangja hallatszott. Nem értettem semmit, mereven ültem, testem görcsbe meredt a fáradságtól és megfeszített figyelemtől. Aztán felgyújtottam a zseblámpámat és körülnéztem. A fal mellett. egy ágy állott, lefekszem, gondoltam, de mégis illene engedélyt kérni a háziaktól, haboztam.

— Szabad? — hangzott félénken, s az ajtóban, mécsest tartva, egy magyar fiatalasszony állt, bizonyára a háziasszony. Ránéztem; az arca ismerősnek tűnt. Az asszonyka f elvon,ta fekete szemöldökét, körüljártatta a szobán sötét szemét, óvakodva közelebb jött, piruló arcát figyelőén felém fordította. és balra tőlem megállt. Néztem a félénk szép nőt. s óvakodó viselkedését valahogy ismerősnek éreztem. „Hol láthattam?” — törtem a fejem. Finom, kedves arca megszólalásiig olyan volt, mint a legszebb keleti nőké, ezért aztán még az is felötlött bennem, hogy hátha csak valamelyik ismerős otthoni lánnyal vagy asz- szonnyal tévesztem össze? De nem, biztosan tudtam, hogy e mosolygó fekete szemek pontos mását már láttam valahol.

— Szabad? — kérdezte már másodszor a magyar fiatalasszony mosolyogva. Bár a kérdés udvarias volt, hangja tréfálkozna rette fel, mégis félénken csengett.

— Szabad — feleltem ugyanavval a szóval, remélve, hogy azt jelenti: „lehet, megengedem”.

A menyecske könnyed mozdulattal az asztalra helyezte a mécsest és leült. Mozdulata tiszteletteljes és udvarias volt.

od ban ? — érdeklődtem sután hogy- léte felől, de éreztem, hogy kérdésem nincs összhangban az asszonyka kecses xnegjélenésével. sem a

helyzettel. Hisz arra vártam feleletet, hol láttam ezt az arcot, ezt a fekete szemet. Az asszonyka zavartan nézett rám. s feleletül csupán vállat rándított, mintha azt mondta volna: „Hogy is lehetnék ezekben a véres időkben ?”

— Krieg nu jeszty. gut! (A háború nem jó) — jelentettem ki, német és román szavakat vegyítve beszédembe.

— Igen, a háború nem jó

— hagyta rám a menyecske, lánd,zsás szempilláit rebbenve összezárta. Magam homlokán szomorúság borongott, aztán egy nagyot sóhajtva fejét hirtelen lehajtotta. Mély és fájdalmas sóhajtásától keblére omló hosszú, sötét hajfürtjei is magasra emelkedtek, majd ismét aláhulltak.

— Bizony, asszonyka, a háborút ne emlegessük. Hitler kezdte, Horthy támogatta. nekünk csak a puskalövés jut belőle, igaz?

— Nem értem — mondta s kérdőn felvonta a vállát.

— Persze, ha értenénk egymás nyelvét, más volna, ugye?

— Deutsch sprechen Sie?

— kérdezte az asszonyka. Megráztam a fejem.

— Magyar kdsit tudom — bizonygattam. A fiatalasz- szony megörült, hogy talán az anyanyelvén megnyithatja előttem gondolatai palotáját.

— Tudsz magyarul? — kérdezte ked.vesen mosolyogva, s mosolyában a lelke ragyogott rám.

agyar nyelvi ismeretem kincsestárából a „Van-e gyermeked?” mondat szavait próbáltam összekeresni, de csak nem jöttek elő. így a mutogatáshoz folyamodtam, s jobb kezemet ide-oda mozgatva kérdeztem: „Gyermeked

van?” Intelligens nő volt., rögtön megértette, biccentett: — Gyermek? Van gyermekem! — Mosolygott, s már indult is a szomszédos szobába.

Egyedül maradva újra csak azt kutattam emlékezetemben : hol láttam ezt a fekete szemet? Egy Ukrajnában látott kazah traktoroslány képe merült fel bennem. Annak volt ilyen szeme. Mellükre omló hosz- szú fekete fürtjeik is hasonlítottak, arcvonásaik is. Sőt kacér mosolyuk is. De a traktoroslány szeméből a forró puszta, a víg munka öröme nevetett kitárulkozó- an, ennek a magyar asz- szonykának sápadt arca mögé rejtőzik a lelke, mosolya szomorúan fátyolos.

(Részlet)

A

z egyik vasútállomáson éldegélt egy férfi; Lej- kinnek hívtak. Rakodómunkás volt. Ha fát hoztak — fát rakodott, ha ala- bástromot — akkor alabást- romot. Egy alkalommal még vad kutyákat is rakodott; a városi park védelmére hozták őket. Egyszer aztán az egyik üres vagonban egy geometriai tankönyvet talált az emberünk. A könyv a közepén volt kinyitva. Lej- kin fölvette és olvasni kezdte.

— Te aztán tudod: a közepétől! — mondta a brigádvezető. — Az elején kezdd!

— Ugyan miért, hisz így is értem — mondta Lejkin.

Aztán hátulról kezdte olvasni. Ogy is értette. Ettől kezdve nem vált volna meg a könyvétől. Egy hónap múlva fizetetlen szabadságot vett ki, és elment a városba.

— Hol van az akadémia? — kérdezte, ahogy kilépett a pályaudvarról.

— Először jobbra, aztán balra — válaszolták neki.

Eljutott az akadémiához, fölment az első emeletre. Az egyik kivilágított előadóteremben egy képletekkel teleírt táblát látott meg. Rövid ideig nézegette a képleteket, aztán fogta a krétát és folytatta a levezetést. Ekkor lépett be a professzor.

— Hagyja békén a tételemet! — kiáltott Lejkinre.

— Kérem — mondta Léj- kin, és elment a táblától.

A professzor fölvette a krétát, és ekor rádöbbent, hogy képtelen folytatni a levezetést.

— Próbálja csak meg! — mondta Lejkinnek.

Lejkin fogta a krétát, és tíz perc alatt levezette a tételt. A professzor kiperdült az előadóteremből, és elrohant az akadémiai újságszerkesztőségébe. A szerkesztőnek nagyon megtetszett ez az eset a tétellel. Elhatározta,

hogy cikket jelentet meg róla az újságban, a „Nálunk történt” című rovatban. Már csak — ahogy mondani szokás — a reciprok eset hiányzott, a „Nálunk történt” rovatba. Mindazonáltal az eset annyira érdekes volt, hogy enélkül is írtak róla.

Térjünk vissza a profesz- szorhoz. aki közben visszament az előadóterembe. Lejkinnek már híre-hamva sem

volt; a professzor megdöbbenve látta, hogy az analfabéta takarítónő nagy igyekezettel -már a képlet utolját törli a tábláról.

— Mit csinált! — kiáltott rá. — Mit csinált! Nem emlékszik, mi volt ide írva?

— Nem — vallotta meg nyíltan a takarítónő.

A professzor egy hétig nem mozdult ki az előadóból, megpróbálta felidézni magában, hogy is volt a tétel bizonyítása, de semmire sem jutott. Akkor fizetetlen szabadságot vett ki és elindult, hogy megkeresse Lejfcint. És íme, körülbelül egy hét múlva az egyik kis állomáson meglátta a restiben. Lejkim valami levezetést ismertetett az asztalszomszédjával. Rögtön a professzor elé indult, ahogy meglátta.

— Mit vezetett le neki? — kérdezte a professzor Lejkint

— Ügy,találomra az egyik tételt. Mindegy az neki.

— Mondja csak — kezdte a professzor —, nem emlékszik a tételre, amelyet az akadémián vezetett le?

— Hogyne emlékeznék.

Kimentek a váróteremből, Lej kin az egyik útjukba kerülő mozdony hajtórúdján kezdte lévezetni a tételt.

— Hé mondta a professzor

— valami másra írjon; elmegy a mozdony.

— Én már csak így szoktam — mondta Lejkin. — Tegnap látom, hogy kariká- zik egy gyerek. Nosza, gyorsan levezettem egy tételt a karikán.

— Melyik tételt? — kérdezte a professzor.

— A tizenhat egyenlő szelet tételét — válaszolta Lej- kin.

— Óh — kiáltott fel a professzor — a tizenhat egyenlő szeletet! Hiszen ötezer éve szenved az emberiség ezzel a tétellel.

— Igen — mondta Lejkín

— " ma reggelig így volt. Látom, hogy egy holló gubbaszt a kerítésen; odalopakodtam hozzá, és mielőtt felrebbent volna, levezettem a tollazatán a Doudou-tételt.

— A Doudou! — nyögött föl a professzor — Ezen dolgozik az egész akadémia.

H

allgattak.

— Tudja, jobb lenne, ha hagyná ezt az egészet — mondta a professzor. Nehéz dolga lenne; megelőzte a korát.

— Igen — mondta Lej kin — Igen. Megelőztem.

— Isten áldja! — mondta a professzor.

— Isten vele! — mondta Lejkin.

A professzor vonatra szállt. Ismerős táj suhant el az ao- lak mögött.' A professzor kapván kapva rajta, hogy ismerős a táj. bebeszélte magának, hogy a nyaralójából megy vissza a városba. Lej- kinről meg csak álmodott.

Fordította: Bratka László

VASAS KAROLY RAJZA

M

OHÁCSI REGÖS FERENC RAJZA

Valerij Popov:

A Lej kin nevű férfi