Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. április 4. Aki a fát szereti, az — erdőmunkás Kiszely Imre: „Száz hektáron újítjuk Ht fel az erdőt” Gál Imre: „Nem tudnék négyfal között élni.. Túri Ferenc: „Mi is szakosítottuk már a munkákat.. — Száz hektáron újítjuk itt fel az erdőt. — mutat körbe Kiszely Imre erdész. Büszke rá. hogy itt volt fizikai munkás, hogy itt szerzett ezután szakmát. És büszke arra is, hogy először ültetnek itt négyzetesen, s igy máj' géppél tudják majd művelni a csemetéket. A Tisza Szajol alatti részén. az ártéren dolgoznak most Kiszely Imre „paramcs- noklása alatt” a kőtelki asz- szonyolk, a kengyeli nyugdíjasok. Sietni kell az ültetéssel, árad a folyó, lehet, hogy néhány nap múlva már a Tisza nyújtózkodik arrafelé. — Jöhetne már a gödörfúró, —" türelmetlenkedik a fiatal gyakornok. Gál Imre. — Nem értem, miért nem sietnek, pedig prémiumot is topnak. Azt már Túri Ferenc, a szolnoki erdészeti üzem vezetője magyarázza el. hogy a gödörfúróknak célprémiumot tűztek ki a munka meggyorsítására:. húszezer gödör kifúrása után — amibe az asszonyok a csemetét ültetik. egy forintért egyet, — 1500 forintot kapnak. Ezért aztán nem meglepő, hogy képesek szombaton és va.- sáirnap is dolgozni, ha a munka úgy kívánja. Sokféle gép segíti már az eirdőmunkásokat, de a fizetésért ma is nagyon meg kell dolgozniuk. Eső. sár. hó, dermesztő hideg, forró napsütés egyaránt próbára teszi őket. Aztán csák akkor van kereset, ha jó a teljesítmény. A lakókocsiban üldögélve — mert az minden munkahelyen van már. brigádonként egy-egy — nem halad a munka. Márpedig a szolnoki erdészeti üzemnek 6 ezer 500 hektár erdeje van, ezen termelt — meg a kis fafeldolgozó üzemükben — tavaly 00 millió forint, értéket 265 ember. És ez az érték az idén csak több lehet, kevesebb nem. A kőtelki asszonyok, egy percre sem pihennek. Az éledő erdőben úgy virítanak tarka kendőik, mint a színes világok. A nyugdíjasok komótosabban forgatják a kapát. „Szeretni kell az erdőt. a fát. Az ember látja, hogyan növekedik a gyenge csemete hatalmas fává... Én nem erezném jól magam a négy fal között... Itt tudja az ember, hogy a jövőnek dolgozik”, — íme az erdőmunkásolk, az erdészek vallomásai. — Maguk termelik a csemetéket is? -— kérdem Túri Ferencet. — Ezt a gyorsan növő nyárfát, az árterek ideális fáját, az abádszalóki testvér- üzemből kapjuk. Távollabb egy méglapuló tapsifüles néz ránk. Figyel, les. szinte érezni teste remegését, aztán gyors iramo- dással már el is tűnik. — Erdészek, vadászok jól kijönnek egymással? — Ök is vigyázzák az erdőt. megvan köztünk az összhang, — vélekedik Gál Imre. — Már nem vágják le bicskával nyúlihajtó botnak a csemetéket. Emiatt régen sokat vitatkoztunk velük. — így Kiszely Imre. . Való lennie, hogy az alföldi amber nem szereti a fát? Az erdészek véleménye más: valamikor nem volt mit szeretnie. kevés volt enefelé az erdő. Évek hosszú során át nagyot változott a táj képe. és változtak az emberek is. Most már igényli, hogy fa díszítse faluját, városát. Éppen most telepítenek 300 hektáros erdősávot Szolnok köré. Persze garázdák vannak. akiket szigorúbban kellene büntetni azért, ha kettőbe törik a fa életét. — Mi js szakosítottuk már a munkákat. — magyarázza Túri Ferenc, míg a terepjáróval' a fakitermelőkhöz igyekezünk. — Vannak erdő- művelők. fakitermelők és így tovább. így jobban ki tudjuk használni eszközeinket. — Van elegendő munkáskéz? — Csak akikor, ha mi is biztosítjuk a megélhetést, ha a munkahelyeken megfelelőek a körülmények, ha gondoskodunk az alapvető szociális ellátásról. Már látszik a mesterszállási templom tornya, amikor a fakitermelőket megtaláljuk. Túri Ferenc gyors munkavédelmi ' „oktatást” tart számunkra: a fa kétszeres hosszán belül idegen személy nem tartózkodhat a fadöntők körül. Veszélyes „üzem” az erdő, egy lezuhanó faág is agyonütheti az embert. A fakitermelők védősisakban dolgoznak. Pillanatok alatt vágja a fa törzsét a motoros fűrész, és már dől is a húsztesztendős nyár. Demcsáik János az itt dolSzállításra várnak a rönkök a tavaszi erdőben Ültetik a csemetéket Vigyázz, dől a fa... Munkaközben Demcsák János és Fekete István gozó brigád vezetője. — Jó munkás, összeszokott gárda az övék. Nézem, hogy a csippentővei (ez vonszolja a kitermelt fát. szedi össze az összevágott rönköket) egy telesleges mozdulatot nem tesz a traktoros, mint ahogy a motoros fűrészek mesterei is pontos, begyakorlott mozdulatokkal végzik teendőiket. — Három órát dolgozhat egy ember egy nap ilyen fűrésszel. Ezért aztán váltják egymást. Itt mindenkinek megvan a fűrészkezelői vizsgája — magyarázza az üzeni- vezető. — így is elég sok emberünket kiszűr az orvos érszűkület miatt. Pedig: — Ez a fűrész már fele olyan súlyos, mint a régi, nem is ráz annyira — védi szerszámát Fekete István. Márciusban 868 köbméter- fát termelt ki a hét ember meg a két gép. Télen, nyáron dolgoznak? — Hát persze, — mondja a brigádvezető. — Nagyon nagy esőnek kell lennie ahhoz, hogy mi bemenj urak a lakókocsiba. A legjobb melegedőhely itt télen is a munka. — Pedig látom,, most is hatalmas tüzet raktak. — A gallyakat égetjük, nem tudtunk vele miit csinálni. — Nem lenne érdemes eladni ?-- Nincs már annyi fuvar a faluban sem. amivel el- hordanáik. Fel kellene dolgozni. hogy ez a drága fa ne menjen veszendőbe. De- hát airra még nincs gép . .. ■ — És védőitalt kapnak-e az erdőmunikások? — Télen teát. nyáron szódavizet. meg feketekávét. Az erdész felesége főzi, persze az üzem megfizeti neki. — És melegétel? — Az is van. Hat forint ötvenet fizetünk érte, a többit aiz erdészet teszi hozzá. .Az öcsödi téesz bisztrójából hozza ki az UAZ-kocsi. Amivel egyébként a munkahelyire meg haza szállítják a brigádot. „Ez a jó benne, hogy nem kell távol lenni az otthontól.” Az otthontól. Kungyalutól, mert odavalósí a brigád csaknem minden tagja. — Valamennyi ' munkahelyen igyekszünk biztosítani a melegételt, a • védőruhát, s mindenütt így szállítjuk az embereket. Csak a munkás- szállítás kétmiílllió forintunkba kerül évente. — szól közbe az üzemvezető. — Elégedettek a helyükkel? — kérdem Demcsák Jánost. — Hát mi már .tíz éve itt dolgozunk, de mines szándékunkban elmenni. Most már a fizetés is jó. Márciusban 6500 forintot kerestem. Újra a terepjáróval bukdácsolunk — nem aszfalton van az erdő, — már Szolnok félé. amikor megkérdem Túri Ferencet : — És mikor lesz itt az irtás helyén újra erdő? — Ősszel már betelepítjük. Kélil a fa! Varga Viktória Fotó: T. K. L. A PA, MOST EN MiSÉLíK NEKED „Apám meséli, hogy a tekintetes úr semmi a méltóságoshoz képest... Apám meséli, hogy a boforc nevű légvédelmi ágyúnak, ha az ember füle mellett sütik el, olyan hangja van, hogy hasra lehet tőle esni... Apám meséli, hogy a flekktífusz negyven fokos lázzal jár. s hogy mellette sokan haltak bele ... Apám meséli, hogy amikor a Légió-hágón a többször megvert magyar hadsereget szekerestől lovastól együtt sárban, vérben egyszerűen fel kellett tolni, az bizony kemény dolog volt... Apám meséli, hogy azok az idők nagyon szomorúak voltak, tele szenvedéssel, de azért az erkölcsi megítélés szempontjából tiszta idők voltak. Az ember könnyen meg tudta mondani akárkiről, hogy tisztességes vagy nem. aszerint, hogy melyik oldalon állt. Apám él, ami most nagyon furcsának tűnik. Hát hogy úszhatta ezt meg? És ha megúszta, miért nem hibbant meg? ők mindent kibírtak? Én is mindent kibírok? Nem akarok mindent kibírni! Apám meséli, és csodálkozik, hogy nem tudom átélni. Hiszen akkor én még nem léteztem.” Eszembe jutottál apa. amikor ezeket a mondatokat a Vígszínházban a „Harminc éves vagyok” előadásán hallottam. Ismerősen csengtek. Tudom, majdhogynem gyerekfejjel élted át a borzalmakat, s nem volt könnyebb — próbára tette a nélkülözésben, félelemben megedződött kamasz korosztályotokat — ami ezután következett. Meséltél a dübörgő évekről, a romos ország ma már elképesztőnek tűnő nyomoráról. — Mondtad, vért izzadtatok azért, hogy a romok helyén újból házak álljanak, hogy a kifosztott gyárak... Nem tudom, észrevetted-e. hogy a fényes szellőknél milyen szívesen időztél, de tőmondatokba! sűrűsödött keserűséged. ha arra a korszakra emlékeztél, amikor lobogóitokat másfajta szelek tépték. Jól nevelt gyerekhez illően mindig végighallgattalak, pedig néha már torkig voltam a meséiddel, a világ összes apjának a meséivel. Nem értettem, miért rovod fel bűnünkül. hogy nem tudjuk, milyen íze van a melasznak, hogy nem tudjuk, milyen érzés az. amikor az utolsó kiló magot söprik le a padlásról (tiédről vagy máséról, mindegy), amikor kenyér helyett békekölcsönt kell vásárolni, amikor a hajnali csöngetéstől görcsbe rán- dul az ember gyomra. Aztán a ló- denkabátos. néprádiós, a textilhulladékért cserélt rongyszőnyeg es korszak puritánságát szembesítetted az amerikai farmernadrágunkkal. Nem folytatom. Most én szeretnék mesélni neked. Kérlek, ezúttal te hallgass végig. Még akkor is, ha olykor az „igazságtalanságomtól” kinyílik a bicska a zsebedben. Ez a tanmese sem rosz- szabb, mint a tiéd. Elfogult is csak annyira leszek, mint te. aki szerint mi vagyunk a követelődző, türelmetlenkedő, benneteket kritizáló, balfogásaitokon csámcsogó nemzedék, akinek fogalma sincs arról, mi az áldozatvállalás, mit jelent lelkesedni egy jó ügyért, egy nemes eszméért. Tényleg csak ennyit vettél észre belőlünk? Azt már nem, hogy időközben felnőttünk (olyanná, amilyenné neveltetek bennünket), s mostmár kérjük a jussunkat? A terhekből! Hogy hajdan' érezhés- sük. mi sem éltünk hiába, hogy bebizonyíthassuk, mi is tudunk olyan kiválóak lenni, mint ti. Ösztökéltetek, tanuljunk szakmát, hivatást. De akkor már aggályaitok voltak, amikor szakmun- kásbizonyítvánnyal. diplomával felvértezve mellétek akartunk állni. Jobbára csak mögétek engedtetek, tisztes három lépés távolságra. Vésztartaléknak. Kéznél voltunk, kéznél vagyunk, ha már csak mi jöhetünk számításba. Ha javítani kell a statisztikát, ha határozat van rá, hogy fiatalítani kell, ha tetszetősebb korösszetétel kell. és uram bocsá’, ha valaki közületek felismeri, hogy érdemes velünk partnerként együtt dolgozni. Akik nem féltek a harmincasokra építeni, ma korosztályod legjobbjai, ök az igazán eredményes (és irigyelt) gazdasági vezetők. Nemcsak ettől, de gondolom ettől is. Emlékezz csak, tíz évvel ezelőtt főiskolát végzett fiatal nő került az osztályotokra. Otthon csak tak- nyosnak tituláltad. Az ötleteit — <már amelyike; 'meghallgattad — lehetetlen agyrémnek tartottad. Aztán az a másik, az üzemgazdász srác. akit meg tudálékos, nagyképű aktakukaoként emlegettél, akinek semmi gyakorlati érzéke nincs. Az agyadra ment. mert számításokkal traktált. és szerinted, fejtetőre állított volna mindent, ha hagyod! De nem hagytad. Hatalmat, tekintélyt, pénzt, szóval mindent bevetettél, hogy szófogadó legyen. Miért nem úgy bántál vele, mint ahogyan azt hangoztatod, elvárod, a korosz- tályodbeli vezetőtől, ha a saját diplomás gyerekedről van szó? Végül sikerült, ha mást nem,' megszabadulnod tőle. Remélem, hogy megtépázott lelkesedéséből még maradt annyi, hogy most máshol próbál „fejtetőre állítani” mindent! Azt csinálja, csinálhatja, amire az iskolapadban jogosítványt szerzett. Persze tudom, nem minden a diploma. Neked sincs, mégis jó szakember vagy. A te hozzáértésed már igazán nem azon múlott, hogy megszerzed-e hozzá a „papírt”, vagy sem. Természetesnek tartottad, hogy ősz fejjel felmentést kaptál. És azt is. hogy a kitüntetésosztásokra gyakorta hivatalos vagy. Abban biztos vagyok, hogy valamennyit megérdemelted, (azokat is, amelyeket ezután kapsz). De abban is, hogy rajtad kívül még vannak a környezetedben, akik munkájukkal rászolgálnának (legfeljebb a múltjukkal nem — mert még nincs nekik). Ezen egyszer már vitatkoztunk. Akkor az volt a legfőbb érved, nézzük meg, ki mit tett már le az asztalra. Neked bőségesen van mit leraknod. Több évtizedes előnyöd van. Azt mondtad; igen. de mi is dolgozhatunk, élhetünk, nemcsak becsülettel, még jól is. Nem kell rögtön babérokra törni. Csak lassan. mindenki várjon a sorára. Tudom, hallani sem szereted, hogy a kor nem érdem, hanem állapot. A közhellyé csépelt igazságból mégsem mi kovácsolunk érdemeket. Mi lett volna, ha annak idején az évetek száma a bizalom mércéje? Akkoriban ezt a luxust az ország nem engedhette meg magának. Most? Te mesélted, koren- gedménnyel_nyugaíjba ment a község tanácselnöke. Elfáradt, nem tudott, nem akart lépést tartani, váltani. Természetesen érdemei elismerése mellett, magas kitüntetéssel búcsúzott. Utódjaként ki jöhetett volna számításba, mint tapasztalt, korosztálybélitek, akinek van vezetői rutinja, miután húsz éven keresztül ahová csak került, mindenütt titkárnő ült az előszobájában. Elismerem, hogy elfogult vagyok a korosztályommal, amelynek elítélendő jellemvonásairól., tudom, jó nagy csokorra valót tudnátok összegyűjteni, még akkor is. ha a farmertoprongyot. a bozontos hajat (elmúlt a kultusza), jellemzésünkből már kihagyjátok. De hát most, végül is, én mesélek. Még egy kis türelmet, a ceterum censeo-m ígérem. rövid lesz. Nem gondolod, 'hogy a harmincévesek, „tettvágy- szellőjét” még jobban befoghatnátok a hasznos ügyek, az ország közös hajójának vitorlájába? Apa! Végül is csak azt szeretném ha belátnád, és be is váltanád. hogy egymás nélkül nem jutunk semmire, csak összefogódzva csinálhatjuk történelmünket. Nem nélkületek, nem mögöttetek, hanem mellettetek kell mennünk! S azt akarjuk, hogy minket is annak hívjanak, amik vagyunk. Hogy bátrabban, bizalommal osszátok meg velünk a teret és a terheket, hogy majdan hozzáértéssel tudjunk sáfárkodni gazdag örökségünkkel. Veletek együtt szeretnénk a jó ügyet szolgálni, becsületes munkával. igenis új. merész és rendhagyó ötletekkel, a döntés lehetőségével és vállalásával — akkor is, amikor könnyebb akkor is. amikor nehezebb és áldozatot, lemondást követel. Kovács Katalin
