Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
1980. április 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Botár Attila Képeslap helyett Nem küldünk képeslapot innen a barátoknak, az anyáknak — elipocskul ez a hó úgyis, jó lesz majd gyalázatnak, jó lesz majd árulásnak. Mi-kettőnk bújdosását mért is neveztük szerelemnek — csak az éjszakák lettek nagyobbak ettől s fékezhetetlen erdőtűz a múltunk, csak a vizek végtelenebbek. Nem küldünk képeslapot innen. Hazudunk majd külön-hazákat. Tőlem csak a tengerhez szökhetsz s szuronynádasnak futok tőled. Nyomunkon hó se járhat. Villányi László Meztelenül Még elolvad rajtam a hó csak szempillámon halódik hajamon készül lavinának kúszik végig bőrömön de pelyheket hogy lánynak véljék nem tudom lehunyni szemem az alattam sárgálló jég csap alá dobott lepedő idegen nő szagával idegen állomás kaszárnya gyomrom ráng görbülne testem így lesz ez már mindaddig míg elolvad rajtam a hó szél csúszkál köröttem nézhetem tükörben arcom grimaszolok hogy rámismerj melegedjenek vonásaim ne légy hát zavarban. ÚTKÖZBEN Itt írta. erre írta. talán ugyanúgy látta a vonat ablakából a tájat Sankadi Im- re, ahogyan most én. Gőgös fácánkakas néz közömbösen a csendháborító vonatra, mert tudja, hogy neki nem árthatunk. Valaki felkiált, mert őzeket lát iramlani a hajnal harmatos füvében. Kékes füsttel mond jóreggelt egy dombok ölébe bújt tanya.'És ők is ott állnak az ablaknál, mint a kedves Sarkadi hősök, a tanyasi tanító és az egyetemista kislány. Hogyan is volt? Előkereshetném a novellát, de hát tudom, hogy a tanító hajna- lonta lovagolt, az elsőéves medikát operálni hívta a professzor... Mindez alföldi álom volt, a születő szerelem gyönyörű licitje. Hazugság? Nem igaz! Álom. Ketten állnak most is az ablaknál. Válluk össze-össze koccan, húszéves kóstolós és birtokbavévő örömmel. Nézik a reggelt. A főiskolás lány, és a katona fiú. Ismerős a táj. Itt mondta nekem egyszer, egy — akkor az én szememben —öregember csillagnézős fekete estén, hogy az Isten csak az egyik kezével vette el az embertől az Édent. a balkezével odaadta nekik az álmodás tudományát. Annak az embernek, Erdei Józsefnek hívták, féllába volt. Egyszer lecsatolta előttem a műlábát, kezemmel megmérette a súlyát, és megmutatta a felvérzett csonkját, amit nem mutatott meg máskor senkinek. Az ő nagy álma volt hogy konok nyárban is együtt menjen a többiekkel, hogy senki ne kiálthasson nyomorékot utána. Ma autószerelő fia. óvónő lánya, és ha jól tudom egyetemista, vagy főiskolás fia van. Ö akkor negyvenéves volt, nekem időtlenül öreg, én húsz, neki érthetetlenül fiatal, ö tanító bácsizott engem, én Erdei bácsiztam őt, én mondtam neki a csillagokat, amiket könyvből tanultam, ő mondta az életéről, amit akkor sem taníthattak volna meg a könyvek, ha a tisztességes szónak minden adóját elengedi is a történelem. Ugyanaz a táj, ha más is a nagyabb táblákkal, ha elveszett róla néhány régi, ha mintázza is néhány új bokor. Mielőtt megtanulta a várost, Sarkadi Imre is a Nyírséget és a Hajdúságot tudta. Talán a vasúti kocsi is ugyanazokon a síneken szalad még. Erdei Jóska akkor ültetett diófája ma terem, én sohasem lettem tanító. Hallani szeretném? Nem. Hallani akarom a két gyerek beszélgetését, mert elmúlhat az embertől az elmondható emlék, elfelejtett egy egykor élményt adó novellát, de nem múlhatnak el az emberből a gyerekkori tájak, a világ se múlhat el, amit valamikor szeretett. — Tudom, azt mondtam, hogy vagy lemegyek legalább jóra vagy halasztók. Részben az ösztöndíj miatt... — Tudod, nekem megmondta a százados, hogy rajtam múlik: ha akarom, akkor ezzel a szakmával megélek. Rajtam múlik, hogy levelezőn elvégzem-e a mérnökit. .. — Én ha bentmaradhatnék a főiskolán... — Munka mellett végezném, kereshetek közben... El lehet menni egy tájról, de a tájnak útravalót adnak: Erdei Jóska bátyám Isten balkezébe képzelt vigasztalását, ' az álmodozni tudást. Egy nénike rosszallóan elfordult, mert tíz ujj összefonódik az ablaknál. Látod-e Sarkadi Imre. látnod kellene, mert értenéd; az álmok ledobták a megvalósulhatatlan- ság keresztjét. Ez a két gyerek itt tervez, és ha nagyon sokat tudnak érni egymásnak, akkor ez nem álom. hanem terv. összekoccan a válluk? A sín hibája? Az élet h ib á ti ans ágában való izgalmas gyönyörűség. A táj ugyanaz. Erdei Jóska viszont jól tudta az álmok hatalmát, mert hihetetlen közelségben élt a földdel, mert beszélt a kikelő növényihez, mert kínok éllen védte a termés. És diófát ültetett. ami igazán a gyerekeinek terem. Az ugyanaz a táj ezért nem .igaz ugyanúgy, bár helyén van a domb, és egy- ideig a kék füsttel jóreggeít kívánó tanya is, ahol még bölcső ring. s a bölcsőben talán egy új Sarkadi, akinek szárnyait hatalmassá növeli a táj... Már váltókon csattog a vonat. Ök ketten még az ablaknál állnak, talán semmit se tudnak Sarkadból, de többek most minden irodalomnál. — írsz? — Válaszolok. — Oké? — Oké. Bartha Gábor Szanyi Péter: Akt ■ban, ha ilyenkor megcsap a hideg, rögtön kész a baj. irtelen elhallgatott. H Alig néhány sornyi friss hant feketél- lett a kerítés mellett, pedig délután magam is ástam egy keveset. — Nem sokat haladtunk ma. A szerkesztő úr elbeszélte az időt. — Semmi baj, Kézsmárki úr — mondtam békítőén. — Éppen most említette, hogy visszajön a hideg, akkor pedig várni kell a vetéssel. Bólogatott, de láttam, hogy menne már. hát gyorsan elszámoltunk. Hanyagul begyűrte a pénzt a szivarzsebébe, kezet nyújtott. — Mit csinál még ma. Kézsmárki úr? — Megfürdöm. átöltözöm, elmegyek vacsorázni, megiszom egy üveg bort, azután olvasgatok még egy keveset. — Mit szól az asszony, hogy házon kívül vacsorázik? — Asszony? Nekem az csak háziasszony. Albérlő vagyok — mondta, és kihúzta magát —, nem férj vagy... A sapkája ellenzőjéhez emelte a kezét, elindult, de néhány lépés után visszanézett. — Ronda szájuk van az embereknek, szerkesztő úr. No, nem magára értettem, így hallotta, azért mondta, hogy asszony ... Ahogy délután letette a Mohácsi Regős Ferenc illusztráaiója nyírfaseprőt, Kézsmárki úr rendszeresen eljárt hozzám néhány napig Nem tért visz- sza a hideg sőt enyhe, ve- rőfényes napok következtek. Egyszer, amikor már majdnem készen voltunk az ásással. megkérdeztem: — Ugye Földváron is dolgozott, Kézsmárki úr? összeráncolta a szemöldökét. — Hát ezt honnan tudja, szerkesztő úr? — Beszélik ... — Mondom én, hogy ronda szájuk van az embereknek. No, nem magára értettem ... Hallgattunk egy darabig, azután megkérdezte: — Mit meséltek a földvári dologról? — Csak annyit hallottam, hogy elment a biztosítóhoz Földvárra, de egy hét múlva visszajött. icsit megnyugodott, lassan, gondosan csavart egy cigarettát. — Hát... — nagyokat pöfékelt — ... szólt egy ismerősöm a biztosítótól, hogy kellene egy szervező vagy ml. szóval egy ügynök Földvárra. Duruzsolt, hogy minek söprők én utcát tanult ember létemre, a fizetésemből meg a jutalékból háromszor any- nyi összejön, mint most. meg hogy ott. is sokat kell járkálni, egészséges munka, sőt még egészségesebb, mert a söpréskor fölvert port se szívom. Adtak egy kis előleget, egy kerékpárt, meg egy hónapra kifizették az albérletemet. Vagy négy napig járkáltam, kötöttem is néhány biztosítást, de gyorsan beláttam, hogy unalmas munka az. Amikor már ötvenedszer magyaráztam el a föltételeket a sok bizalmatlan falusinak, egyszer csak megkérdeztem magamtól: „Jó ez neked; Kézsmárki?” Szó nélkül visszavettek a Városgazdálkodási Intézményhez. Mégis ráfizettem a kiruccanásra: letiltották a fizetésemből az előleget, az albérletet, a bicikli árát. meg azt a nyolcszáz forintot, amit kölcsönkértem a földvári háziasszonyomtól. Megállt egy pillanatra. Talán rosszallást olvasott ki a tekintetemből, mert hirtelen megkeményedett a hangja. — öt napot se töltöttem az albérletben, mégis levonták a pénzt egész hónapra! A bicikliről meg senki sem mondta, hogy csak használatra adták nem örökbe! A nyolcszáz forintot pedig magamtól is visszafizettem volna. Űjabb cigarettát sodort, remegett a keze. — Látja, szerkesztő úr. ez az értetlenség a legrosszabb. Soha többet nem keveredem ilyen gyanús kalandba! Három évem van a nyugdíjig, azt már guggolva is kibírom. Csak az asszony nem hagy békén. — Melyik asszony? — Az itteni háziasszonyom. A fejébe vette, hogy feleségül jön hozzám. Kilenc éve temette el az urát, most ötvenéves. Kell is nekem ilyen vénség! Utánam jött Földvárra, nem hitte el, hogy csak úgy állást változtattam. azt képzelte a maga kis tyúkeszével, hogy összeálltam valakivel. Szerencse, hogy a földvári háziasszonyom hetvenkét éves volt, és csak bottal bírt járni, különben még összehozott volna bennünket. Amikor befejeztük az ásást, és végleg elszámoltunk, Kézsmárki úr meglepő kéréssel rukkolt elő. — Szinte mindennap olvasom a szerkesztő úr lapját ... olyan sokféle emberről írnak benne, egyszer rólam is kanyaríthatnának valamit. Elnevettem magam, — Ilyen hiú ]ett, Kézsmárki úr? Szó nélkül otthagyott, éppen csak a kalapja karimájához érintette az ujját. Hosszú ideig nem találkoztunk, azután május vége felé egyszer meglátott az utcán. — Szerkesztő úr! — Visszafordultam, a vállára vetette a seprőjét, és odaszaladt hozzám. — Mér éppen fel akartam menni a hivatalába, hogy megmondjam, nem kell cikket, írni rólam az újságba. — Kézsmárki úr — kezdtem bűntudatosan —. nem akartam megsérteni... — Nincs harag, én azt már elfelejtettem. Különben sem volna jó. ha a megyei lap írna rólam, amikor a Nép- szabadságban már megjelent a képem. Megértheti, szerkesztő úr, hogy most már nem adhatom alább... — Várta, hogy szólok valamit, de nem találtam szavakat. Szerencséje, hogy véletlenül nálam van az a szám — folytatta, azután csíkos mellénye alól előhúzott, egy szakadozott szélű újságot. Óvatosan széthajtotta, és az egyik képre bökött. — Hát ez az. újt a szél. lebegtetF te a lapot, csak néhány szót tudtam elolvasni a képszövegéből : „ ... ünnepélyesen ... a vidék első közúti gyalogos-aluljáróját ...” Közelebb ha jol tam. Kézsmárki úr nézett rám a képről, széles mosollyal, a nyírfaseprőre támaszkodva. összehajtotta az újságot, és eltüntette a mellénye alá. Álltunk még egy darabig, azután Kézsmárki úr kezet nyújtott. — No, isten áldja! Nincs harag, ugye? Ha lesz hozzá egészségem, felásom a szerkesztő úr kertjét az ősszel. Lelépett a járdáról, egy Volga csikorogva fékezett. Kézsmárki úr szemrehányóan megcsóválta a fejét. Balogh András: A sárkány