Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. április 27.---------- együnk Krisztián­M é rt, a kórházba. Szólítják. Kijön az _______ egyenhálópizsamá­ban, tétován, su­tán. megnyúlva, a szeme al­ja tört és vörös és azt hi­szem, hogy sír. Először lát­juk hat nap óta. Az anyja egy pillanatra meg se isme­ri, már nem jól lát a köny- nyektől. Ez a fertőző osztály. Csak az egyikünk mehet bel­jebb, a fürdőszobába, átöl­töztetni. Krisztián nem sza­lad a feleségemhez, azt mondja éppen; most akar­tam hazamenni, sírtam utá­nad, és már szalad is be a kórterembe, hozza ki ölében a játékokat! S mégegyszer fordul, aztán ugrik az any­jához. Hallom, hogy sír. A fürdőszobában vannak, öl­tözteti az anyja. Közben látom a többi gye­reket. felállnak az ágyukon, az ajtóhoz nyúlnak és riadt szemmel figyelnek. Felveri őket Krisztián, de inkább irigykednek, ahogy látják, őmár szabadulhat. Szégyen- kezem, ahogy ott állok, te­hetetlenül, se rajtuk, se ma­gamon nem segíthetek. Az­tán már szalad a kisebbik fiam, ölbe kapom és nem teszem le hazáig. Még sír, az anyja nem tudta megvi­gasztalni, én rögtön letör­löm a könnyeit, kicsit talán aljasul azt mondom: — ha sírsz, nem engednek haza a kórházból. Erre elhallgat. Az úton már dúdol. Vagy legalábbis azt hiszem. Sokat jártunk együtt azelőtt, ha jó kedve volt. mindig dú­dolt, énekelt, a maga költöt­te dalokat, még a villamost is felverte gyakorta. Ott van a nyakamban. A téren meg­látja a pattogatott kukori­cát. rögtön veszünk, de nem egy csomaggal, kettővel, hogy a bátyjának is jusson! Felbontom a kukoricát. Várunk a buszra. — Hozd haza a macimat is. Ezt nem szeretem, ez új, ezt te vetted, a régit hozd haza! Nem ismerem meg ebben az új ruhában, nem ismerem meg. Nem ismerem meg. hiába — szajkózza a fiam az ajándéknak. — Ne hagyd a régit a kórházban! Vörös a szeme alja, szinte száraz és ráncos. Kicsit ide­gen ez a gyerek, más. Az orra töve is vörösük. So­vány. Otthon rögtön birtok­ba veszi a játékait, közben vetkőztetjük, nevetségesen vékonyaik a lábai, a kövér, dagi Krisztián oda van. Kezd magára találni. Olyan sápadt az arca, mint a kréta, de már lötyög: — Sokat sírtam, mindig csak sírtam, egyedül játszottam, nem adtam oda a játékomat a gyerekeknek. Nézem Krisztiánt, Már minden a régi. csak a hang­ja nem. Lassabb, vékonyabb, vontatottabb? — Miért hagytatok ott? — kérdi. — Megváltoztál Krisztián, nem az a gyerek vagy — mondja Imike, a nagyfiam. — Te vagy a ronda, bán­tod a saját testvéredet? Itt aludtam régen, itt születtem, itt álmodtam. — Miért mentél el a kór­házba? — De visszajöttem. — Ki főzött jobb kaját, a kórház vagy édesanya? — Édesanyám. Tudod már. hogy a régi vagyok? — Mit adtak? — Krumplit, répát, virs­lit. tormával. — Eredj már! — Azt ettek a felnőttek is — mondja Krisztián, ösz- szetévesztve a tormát a mustárral. — Éhes voltál? — Éhes. — Ha okos gyerek vagy, ákkor válaszolsz .— nyaggat- ja Imike —. a többi gyereket meglátogatta az anyukája? — Nem. — Sírtak? — Nem. — A többi gyerek kivel álmodott ? — Ök is az anyukájukkal — és most hirtelen elpitye- redik Krisztián. Az ölembe ugrik és zokogva mondja: — Csináltass egy gyógy­szert, varázs-szert, hogy mindig gyerek maradhassak! Rossz, ha megnövök, nem szeretnék felnőtt lenni! Megdöbbentünk. Most az anyja kérdezi a gyereket: — Rossz volt bent? — Leestem és koppant az fejem. Nem jött oda senki megsimogatni — mondja Krisztián —. sírtam és fel­másztam az ágyra. A játé­kaim nem adtam oda a gye­rekeknek. — Ki vitte a játékokat? — Nem tudom. — Ott voltunk melletted, csak nem láthattál, mert nem mentünk be a te szo­bádba — mondja a felesé­gem. — Vigyáztatok rám? — Vigyáztunk. — El akartam lopni a tál­cát. amin a tű volt, hogy megszúrlak benneteket, hogy ne öregedjetek meg, de nem adták ide — mondja Krisz­tián megkönnyebbülten. És hallgatjuk, miket mesél. — Ott volt velem a kisorosz­lán — ami itthon a könyves­polcon áll —, ráült a bilire, és bejött velem a fürdőszo­bába, ráálltam a hátára és belenéztem a tükörbe. Azt csinálta, hogy amikor alud­tam, beleénekelt a magnó­lyukba. bömiböltette, megint felzavart, hogy játszunk, mindig várat akart építeni velem, de nem tudtam vele játszani, ő nyerte meg, övé lett a magasabb vár, leha­gyott engem, négy keze volt. A fürdőszobában is leestem a hátáról. Ropogtatja a ropit. A zacskóban marad néhány szál, beleteszi az íróasztalom fiókjába. Hozzám fordul és azt mondja: — Ne feledd el a jóságo­mat! És megint átvált a kis­oroszlánra. — Ott aludt az ágyam alatt a kis pléden, de senki se látta. Az első nap azzal fogadott, a doktornő; jól van Kriszti­án, most húztuk ki az ágy alól, valamit kereshetett ott. — Hiába mondtam a nő­vérkének. hogy hazamegyek, azt mondták, majd ha fagy. Ha jó leszel, akkor felnősz! De én úgyse akaróik felnőni, kisgyerek akarok maradni, veletek akarok maradni. Magához húzza az új ma­cit. — Olyan rossz ez, hogy most is horkol — mondja és verni kezdi; — nesze, nesze! Nem a régi. nem ismerek rá, azt a másikat szeretem, — Az rossz kis vacak volt. s még nem gyógyult meg. — Nem baj. azt szeretem. — Sokat változott ez a kisgyerek, nem a régi — mondja a feleségem —, az boldogabb volt. Mikor talál vissza magához? — Mikor hozzák vissza az én játékaimat? Olyan, mintha az orrából beszélne, kicsit vontatottan is. Nincs lendülete. Előtte úgy szaladgált itt a lakás­ban. . nem vigyázott magára, beverte a fejét is az ajtók­ba. Most nem szálad. Ül és nézi a meséskönyvet. Hogy lenne nekünk idegen? — gondolom. — Hiszen még jobban szeretjük, ha lehet ennél jobban szeretni. De valami van rajta, benne, ami még idegen. — Mindig gyerek mara­dok — jelenti ki. — Ha annyira akarod. — Hu, de jó, hu de jó! — kiabálja Krisztián és körbe­járja a szobát. Végre — gondolom. Aztán a mackó­hoz ballag, egyiknek bera­gasztja a száját ragtapasz- szal, a másiknak a füle fáj, gyógyítgatja őket. Aztán megint elvékonyodik a hangja; — olyan szomorú vagyak, hogy ez nem a régi macim. Miért olyan sárga színű ? — Új ruhát kapott, — Ez nem is a régi. — Honnan tudod? — kö­tekedik a bátyja. — Okos vagyok és tudom magamtól. — Te kit szerettél a kór­házban? — Csak egy nénit. — Akinek mesélhettél? — Igen. Mesélj nekem! — mondja Krisztián határozot­tan. Az anyja mesélni kezd. Közben virslit készít és jaf- fát, el-elakad a mese. Erre Krisztián dühbe jön: — azért is haragudok. nem bo- csájtok meg, most már na­gyon haragos vagyok, nem hallgatom a mesédet, nem foglalkozom veled! A feleségem új mesét kezd a tizenkét fejű sár­kányról, de Krisztián két mondat után már közbevág, és mondja az ő saját szerze­ményeit; — az én kis orosz­lánom kitolt a nővérekkel, hiába vágták le a virsli vé­gét, a kis oroszlánom mind­ezt összeszedte és megette. A biliket is kicserélte az ágy alatt. — A sárgarépát megetted? — kérdi Imike. — Én nem, a keserű gyógyszert is kiköptem a kagylóba, amikor a nővérke nem látta. risztián már ismét a régi. Vagy csak azt hisszük? Nem lehet tőle egy pil­lanatra sem szaba­dulni, meséli az élményeit, hogy azt mondták a nővé­rek; törölje csak maga a fe­nekét, ő már nagyfiú. És ott nem lehetett rosszalkodni, de amikor nem látták, átug­rott a másik ágyra, pedig le is esett, mert a szélére lé­pett. Hiába hívott bennün­ket, csak nem mentünk oda és ő bőgött tovább. Sírt minden éjszaka és kiabált utánunk. Aztán a feleségem a virs­liből levágja a végit, mire pöröl a kisebbik fiam. — Vedd tudomásul, hogy haragos vágyok, mert le akartad vágni! Ronda, hü­lye vagy! — Igazad van. hülye va­gyok, mert nagyon szeretlek — hallom. Kezdek azon gondolkodni, ideje lenne dolgozni, már valamennyien itthon va­gyunk. Sz. Lukács Imre Krisztián hazajön Huh István Késik Késik a tavasz Március közepe van és még mindig havazik Késik Ezerkilencszáznyolcvan lakás kulcsátadása Késik A nyárfa-levélzés pedig elhasználhatatlan Május első napján a felvonulás Késik A tengerbe zuhant repülőgép összes utasával Négy és félmilliárd évet Késik A kiskapukat befalazó Kőműves Kelemen felesége Immár tudja sokkal jobb kötőanyag a cement Késik Népgazdasági érdekből p folyókba ömlő mérgező anyagok betiltása Késik Késik a tavasz Március közepe van és még mindig havazik Késik a fecske nem csak az amely nem csinál nyarat---------------------------------------------------1 ____________________ Mattioni Eszter: Bárányj nők Pap Gyula: Öreg munkás Bistey András: Kézsmárki úr élyre nyomta az \ 3\ ásót. a puha földbe, } V i rátámaszkodott. — És azt tetszik is­merni, hogy „Hozz 51 száz _■ürügyet, mondd azt. ogy más szeretőd van / ésleltesd csak az éjt. s nő sóvár szerelem. / Hogyha aragjában hajadat megté- i, fölözd le: / drágán add, a soká esd a bocsánato- ért.” Catullusra gyanakodtam, de em voltam benne biztos, ondoltam, jobb, ha hallga- )k. Csúfondárosan neve­sít. — Propertius elégiának egyedik könyve, ötödik sza- asz, valahol a közepén, a armincadik vagy a negyve- ediik sor táján. Feslett pulóver volt rajta, ír fölt os. bő nadrágja a leg- isebb szellőtől is zászlóként íbogott. Nedves gazt égetett a zomszéd, a sűrű, kesernyés üstöt fölkapta a szél. meg­ingatta. azután lecsapta kö­énk. Könnybe lábadt a zemünk. Kézsmárki úr kö- ögött. — A szépeket szereti a üst — mondta. Nevettünk. — Nem tetszett fölismerni verset. Nagyon elégedett volt. Ki­fordított néhány ásónyi föl­det, mosolygott. — Már a gimnáziumban is szerettem a verseket, most meg minden héten ek­kora szatyorral megyek a könyvtárba. Széttárta a karját, a vilá­gon sincs olyan nagy sza­tyor. — Ha érettségizett, miért nem vállal más munkát? Elkomorodott, némán ásott egy darabig de nem bírta sokáig szó nélkül. — Azt nem mondtam, hogy érettségiztem, csak azt, hogy jártam gimnáziumba. Hét és fél évig. Akkor mu­száj volt abbahagyni. — Kicsapták? — De kíváncsi ma a szer­kesztő úr! Hát kicsaptak, nem mondom, kicsaptak az ország összes középiskolájá­ból, fél évvel az érettségi előtt. Az egész úgy kezdő­dött, hogy az igazgatónk, egy ötvenes, kövér, kopasz em­ber, egyszerre megbolondult, és feladta az agglegényéle­tet. Ez még nem lett volna olyan nagy baj. legföljebb neki, de a felesége harminc évvel fiatalabb volt, a fene tudia, hogy kerültek össze. Jó kiállású gyerek voltam, egy kicsit öregebb is a töb­bieknél, már a huszadik évemben. Bajuszt növesztet­tem, a bőröm barna volt. nem ilyen sárgás, mint most. Edit kiscigánynak nevezett. Az igazgatónőt hívták Edit­nek. Gondolhatja .. . Előbb pletyka, azután nagy skan­dalum, hát így esett. — Mikor történt ez? egyvenegyben. Azon N nyomban elvittek katonának. No. ott szerencsém volt, az első héten fogság­ba estem, az Uraiban vészel­tem át a háborút. Már negy­venkilencet írtunk, amikor elgondolkodhattam, hogy merre tovább. Szerettem vol­na befejezni a gimnáziumot, de apám. szegény, azt mond­ta: „Ne men j te ezeknek az iskolájába! Még csak hu­szonnyolc éves vagy, várj egy keveset, amíg eltűnik ez a rendszer, majd akkor me­hetsz iskolába”. Nagy marha volt. az apám, Isten nyu­gosztalja, csak én voltam na­gyobb nála, mert hittem ne­ki. Dolgoztam itt is. ott is. Sztálinvárosban. Komlón, ahol éppen többet fizettek, és vártam, hogy majd eljön az én időm. ötvenhatban harmincöt éves voltam, ak­kor már nem élt az öre­gem, másfél évvel korábban szívszél'hűdés Végzett vele. „No Kézsmárki” — gondol­tam — „most fogd meg az isten lábát, alighanem ez az utolsó lehetőséged!” Novem­ber közepén irány az oszt­rák határ! Sikerült kijut­nom Angliába. Először bá­nyában dolgoztam, azután udvart söpörtem egy gyár­ban. Hamar elegem lett az egészből. Szóval már ötven­nyolcban eldöntöttem, hogy hazamegyek, de csak hat­vanegyben szántam rá ma­gam, negyvenéves voltam akkor. Segédmunkás lettem itt a papírgyárban, de ások gőz megártott a tüdőmnek, vért köptem. „No, Kézsmár­ki” — mondtam magamban — „most elpatkolsz!” De meggyógyítottak, egy évig táppénzen voltam, meg sza"- natóriumban, hát az igen, az aranyélet volt. egész nap olvastam, meg heverésztem, de hát vége lett sajnos, meg­gyógyultam. Azt mondta az orvos, hogy olyan munkát keressek, amit a szabadban kell végezni. így lettem hat­vannégyben utcaseprő. Jó munka ez, nem tudóim, miért nézik le. Leszúrta az ásót. cigarettát sodprt. Nyirkos szél támadt, Kézsmárki úr megborzon­gott. — Visszajön a hideg. Nehézkesen fölállt, elbal­lagott a csonka szilvafához a kabátjáért. — Megizzadtam a munká-

Next

/
Oldalképek
Tartalom