Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

1980. március 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Somogyi Győző rajza Szabó Lőrinc: Veress Miklós: A földvári mólón Partra dong a tó: nagyítóüveg­húsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan lüktetve futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog a fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát. Nyíló récék kereszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütötte fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés színörvényeivel, mert máris új hullám nő és üveg­húsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata, — s mindez folyton így ismétli magát, így, e játék, az örökléten át, így, e léhaság, s túlél minket is, és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, rettentő Végtelen! Szabó Lőrinc 80 éve. 1900. március 31-én született. Kórházfolyosón Már értelmetlenül: ki itt belépsz Már érthetetlenül: minden reménnyel A csöndtől melyet Sztra­vinszkij vezényel lepereg Íme arcunkról a mész akár a templomról amit nehéz évszázadok omlasztanak szerteszéjjel s még fölsikolt a sípjaiból éjjel az iszonyat — hogy volt nagy és egész Kilép a teremtésből ki belép itt — vagy találóbb: őt az anyaméh magából kivetette mind­örökre Mint boncasztalon fekvő kettészelt agy skizofrén álmaival végre fölhagy s minden reménye már egy csorba bögre ___________________________________________________________ Packázok a hivatallal Kedves Hatóság! Alulírott azzal a kéréssel fordulok a Kedves és Tisztelt Hatósághoz, hogy részemre gebines kisvendéglőt kiutal­ni szíveskedjenek. Kérésem jogosságának in­doklására a következőket tu­dom felhozni: 1. Több mint tíz éve kizá­rólag azzal foglalkozom, hogy irodalmi műveket hozok lét­re. Népköztársaságunk pol­gárai kulturális felemelkedé­sének és szórakoztatásának érdekében. Ebbéli munkássá­gomat számos napilap, folyó­irat. három önálló kötet és sok antológiáiban való sze­replés igazolhatja (köztük olyanok is, amelyek a nem szocialista országban jelen­tek meg, tehát ezáltal ha­zánk konvertábilis valuta­készletét gyarapították; ugyanez a helyzet az előbb nem említett filmmel és a tévéjátékokkal is.) 2. Az utóbbi időben (itt !meg kell jegyeznem, hogy kérelmem leadásának idején éppen negyvenharmadik élet­évembe lépek), na szóval elég az hozzá, hogy az utóbbi idő­ben lelassultam, stílusom ne­hézkessé. témaválasztásom periférikussá, egykor nagyra értékelt iróniám pedig csi­korgóvá. sőt fogcsikorgóvá vált; félő. hogy ilyen körül­mények között nem tudnám méltó módon képviselni ha­zánk irodalmát (természete­sen az öregfiúk buli-meccse­in ezentúl is szívesen részt veszek.) 3. Az irodalmi pályán el­töltött hivatásos tevékenység meggátolt abban, hogy dip­lomára vagy szakmára te­gyek szert, ezért magyarán szólva egyszerűen analfabé­ta vagyok. 4. Semmiképpen sem sze­retném vállalni bármely jó­akaraté buzdítására sem. hogy tisztességes munka és kereseti lehetőség hiányában a nyugdíjkorhatár eléréséig a szenilitásomat bocsássam áruba. 5. Mint arról a Tisztelt Hatóságnak hozzám hasonló­an tudomása van, az ilyen gebines hogyishívjákoknak az irodalommal rokon terüle­teken már kialakult gyakor­lata van. (Ezt csak annak bi­zonyítására említem, hogy nem kérek lehetetlent, sem pedig valami képtelen osto­baságot.) 6. Feltétlenül mellettem (vagyis a Tiszteletteljes Ké­relmem mellett) szól az is, hogy sok gebines kisvendég­lőtulajdonossal, de akár né­hány hasonló ügyben netán folyamodó írótársammal el­lentétben, kitűnően főzök bármilyen ételt; és nem sza­kácskönyvből, hanem csak úgy fejből, mert nekem ah­hoz különleges érzékem van, ez nálam „a természet aján­déka”, ahogy ezt egy szovjet hölgy mondta a tévében ar­ról a burját-mongol énekes­ről, aki egyszerre két han­gon énekelt a Röpülj Páva című műsorban; de ha már az esetleg szintén folyamodó kiöregedett nőtársaimat em­lítem, meg kell jegyeznem, hogy szívesen alkalmazom őiket a rendelkezésemre bo­csátott vendéglátóipari léte­sítményben mint felszolgáló­kat (abban az esetben, ha szállodaszerű intézményről lenne szó, természetesen haj­landó vagyok a portás, a lon­diner és a liftesfiú állását is rendelkezésükre bocsátani). Azt hiszem, a fentiekben részletezett indokaim elegen­dőek ahhoz, hogy a Tisztelt Hatóság az emberiesség (hu­manizmus) szellemében dönt­sön szerény kérésem mellett. Hogy magam is hasonló szellemről tegyek tanúbi­zonyságot, kijelentem, hogy abban az esetben, ha a gebi­nes kisvendéglő megadása jelenleg nehézségekbe ütköz­ne. hajlandó vagyok elfogad­ni kisebb borkimérést, presz- szót vagy butikot is. (De! És ezt csupán a Tisztelt Hatóságban megbúvó bürok­raták számára írom: Hogy engem ennyi évi gü- rizés után végképp ikisem- mizzenek és csak úgy egy­szerűen passzra vágjanak, hát olyan isten nincs! Mert tudok én egészen más han­gon. vagy ha éppen az kell, hát egészen más stílusban is beszélni, satöbbi, satöbbi: el­nézést a kitérőért, dehát mi a fenének ír az ember egy egész országnak éveken ke­resztül. amíg a fiatalsága tart. ha még ennyit sem ér­demel !) Bízva a Tisztelt Hivatal jó­indulatában maradtam kérésem teljesítését előre is köszönve szerető hívük: Császár István Bényi László rajza — iMiért, nem llehet? A televízióban is mindig ezt mondják, a Hét-ben — Nem egészen ezt mond­ják. illetve nem arról van szó. hogy mindenütt lehetne háború. — De ha mégis, akkor ho­va megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz, ott van? — Nem. ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van. — És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész? — Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legköze­lebb lesz hozzám, de egyéb­ként is.... — és abban a pil­lanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt, mi a véleménye, mondjuk, a neutronbombáról. — Te — mondta Simon —, képzeld, feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az embe­rekben csinál kárt. szóval... — Meghalnak, azt akarod mondani. — Igen. A tárgyak, a há­zak, satöbbi megmaradnak. — Egy olyan bombát, ami kicsinálja- az embereket? Ezek tiszta hülyék. — Tökéletesen igazad van. kis Bori alig észre­vehetően megszorí­totta Simon ujjait, ás a férfinak me­gint az egyetemista lány jutott eszébe. — És ha ledobnák a fejemre, akkor a játékaim megmaradnának, csak én halnék meg? — kér­dezte a kislány pár méter után Simontól. — Hát ezt egész pontosan nem tudom, de... — Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmarad­nak, szóval a játékaim is. — Igen, lehetséges. — „Tényleg lehetséges, hogy ez így van?” — töprengett Si­mon. — „Micsoda marhaság. De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai marad­nak... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör. hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbombáról fecsegek”. — Tudod, össze kellene szedni a tolvajokat — kezd­te hirtelen Borcsa —. meg azokat az embereket, akiket mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre, és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész. nem lenne töb­bé bomba. — Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolha­tod. nem egy darabot gyár­tanak belőle. — Hát mennyit? — Többet, gondolom, de az is lehet, hogy még nem gyár­tanak, csak majd később. — Hát hülyék ezek? — Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére? — Én nem, dehogy. Nem is tudnék repülőt vezetni. — De ha tudnál? — Akkor sem. Félnék. — Mitől? — Hát mégiscsak meghal­nának. — Te mondtad az előbb, hogy a rossz emberekért nem olyan nagy kár. — Hát ez így problémás — mondta Borcsa, és mivel egy újságos bódéhoz értek, elengedte Simon kezét, és a bódé elé lépett. A szokásos hétvégi újságvásárlás követ­kezett. utána ki-ki a maga sajtótermékébe belelapozott. Mint egy nyugdíjas házas­pár, állva böngészgették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak, ha majd leülnek olvasni. Aztán séta tovább. — Megvan — mondta hir­telen Borcsa. és ismét meg­fogta Simon kezét. — Mi van meg? — Hát, hogy mit kell csi­nálni azzal a bombával. — Mit? — Sok van belőle? — Nem tudom. — Azt kellene csinálni, persze csak akkor, ha nem lenne belőle sok, hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk a siva­tagba, és ott felrobbantani, egyet meg múzeumba rakni. — Múzeumba? Oda meg minek? — Hát hogy lássák az em­berek. mit nem szabad csi­nálni. Te mesélted a múlt vasárnap, hogy van olyan múzeum, ahol kiállítják az ilyen háborús bigyökat. — Bigyókat? — Fegyvereket, na. Hát akkor egyet ebből a bombá­ból is ki lehetne oda állíta­ni. írni kéne egy levelet an­nak, aki csinálja, és megír­ni neki az ötletem. — Levélírással nem me­gyünk semmire, Borcsa. Én már csak tudom. Sokszor fáj­dalmat okozunk egymásnak, ha... — Ha háborúban vagyunk önmagunkban. — Önmagunkkal, de ez hogy jutott eszedbe? — Te vagy most ilyen há­borúban. azt mondtad. És én tudom, mi az. — Na mi? — Hát az anyutól és tőlem azért kellett elköltöznöd, azért váltatok, mert az anyu levelet írt neked, hogy mást szeret. — Ezt honnan veszed? — A nagypapa mondta az anyunak. múltkor, amikor veszekedtek, hogy „még ah­hoz sem volt bátorságod, hogy megmondd annak a szerencsétlen Simonnak, mást szeretsz, inkább levelet fir­káltál”. — Borcsa a nagyap­ját utánozta, Simon pedig mosolyogva hallgatta, és még a szája szélén egy kesernyés mosollyal mondta Borosának: — Tudod, én mindig ilyen leveleket kapok, azért mond­tam neked, a levelek... — elhallgatott. — Szóval a le­velekkel sokszor sebeket osz­togatunk egymásnak, mint a háborúban. Levél-sebeket. át akkor ki kellene állítani azokat a le­veleket is egy mú­zeumban, nem igaz? — Ez látod, lehet, hogy jó ötlet, de a legjobb lenne meg se írni azokat a leveleket. — És akkor most együtt élnél te is velünk. — Hát ezt nem tudom. Ez problémás. — Szóval most nagyon problémás vagy magaddal. — Nagyon. — Simon meg­simogatta Borcsa haját, amit volt felesége ügyesen copfba font. Borcsa pedig az uj­jait úgy fűzte Simonéba, ahogy a.' egyetemista lány szokta, Simon lehajtott fejjel ci­pelte a vasárnapi sétálók kö­zött a keresztet. A sajátját.

Next

/
Oldalképek
Tartalom