Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-30 / 76. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1980. március 30.

Vidám fiúk műA anyagból préselt, színes köcsögkalapot viseltek munka közben. Ezért is nevezték el őket Vidám fiúknak. Amikor közéjük álltam, én is a fejemre tettem ezt a marhaságot. Persze bámultak bennünket a járókelők, amikor odaérkeztünk a szállítókocsival a fióküzletek elé, s ebben a maskarában kezdtük hordani az áruval teli — rekeszeket.

Pepi éppen akkor sántult le, amikor én kijöttem a sittről. Súlyos testi sértésért ültem le az évemet, s nevelőtiszt ajánlásával kerültem a Delikát-hálózat központi raktárához. A személyzetis elolvasta a levelet, amit zárt borítékban küldtek velem; láttam rajta, hogy nem örül túlságosan jöttömnek, bár megírták neki, hogy odabenn kifogástalanul viselkedtem.

— Mindenkinek adni kell egy lehetőséget — mond.otta kissé unottan, és tűnődött, hová is helyezzen. — Tudja, senki sem kapkod a ma- gukfajta ember után. — Fürkészett, s mintha azt várta volna, hogy helyeseljek.

Ha Pepivel nem történik az a baleset. Krisztus az atyám, hogy nem kerülök abba az elit társaságba. Ráadásul, mint később megtudtam, hasonlítottam is Pepire, aki ugyancsak tagbaszakadt volt és kékszemű.

Horgas tárgyalt velem benn a raktárhelyiségben, a mennyezetig érő polcok mellett.

— Szóval sitten voltál? — kérdezte barátságosan.

— Nem titok — feleltem kissé kényszeredetten. — Bár nem szeretem, ha túl gyakran emlegetik.

Horgas legyintett.

— Nem lesz téma. — Mosolygott. — Nálunk mindenki egyért, egy mindenkiért. Érted, ugye?

Bólintottam, pedig akkor még nem tud.tam, hogy mire vonatkozik ez a fennkölt duma.

Harmadik társunkat Csomagnak hívták, mert minden kiterjedésében egyformán terebélyesnek tetszett, ő nyomta fejembe azt a bizonyos műanyag köcsögkalapot.

.— Bennünket Vidám fiúknak neveznek — szólt vigyorogva.

■— Muszáj hordanom? — kérdeztem kissé feszélyezet- ten.

■— Ha nálunk akarsz maradni, akkor igen — jelentette ki Horgas fellebbezhe- tetlen nyomatékkal.

Nem is vitatkoztam velük. Megpakoltuk delikát- italokkal, fűszercsomagokkal, déligyümölcsökkel a szállítókocsit, majd elindultunk a városba. Alighogy elhagytuk néhány sarokra a raktárt, megálltunk a Dunaparti feljárón, és Horgas intett, hogy másszak ki a vezetőfülkéből. Hátul leemelte a ponyvát, majd. három üveg pilsenit vett ki az egyik rekeszből.

— Na, igyuk meg az áldomást — mondta hunyorítva.

Lehúztuk a sört, az üres üvegeket pedig szépen visz- szahelyezte a rekeszekbe.

Néztem rájuk, mint a hülyékre.

— Az üreseket csak úgy vissza teszed ?

— Persze. Sőt, a kupakot is.

— És ha észreveszik?

Horgas vállat vont.

— Akkor sem szólnak. Ez jár nekünk!

Már az első napon megismerhettem a Vidám fiúk beEste, a munka végeztével mí hárman beültünk a Kis Piszkosnak nevezett restibe, ott a vásárcsarnok közelében. Ittuk a sört, miközben Horgas elővette a pénztárcáját, s leszámolt nekem százhúsz forintot.

— Ez a tiéd — mondta kurtán.

Értetlenül bámultam rá. Honnan van ez a pénz? Egész nap együtt melóztunk, nyitva tartottam a szemem, s mégsem jöttem rá, hogyan szereztük ezt a különjöve- delmet.

Horgas elmagyarázta:

— Vannak fiókok, amelyek plusz árut kapnak. Persze nem ingyen, ezt gondolhatod.

Szép kis tészta! Egyik üzKatkó István:

VIDÁM FIÚK

vált trükkjeit. A boltvezetők valóban szemet hunytak az apró tolvajlások felett, jól tudták, ha reklamálnak, ha a központnak jelentik a hiányt, akkor a szállítókocsi legközelebb később érkezik hozzájuk, a felhalmozódó göngyöleget hetek múlva sem viszik vissza a raktárba. Úgy vélekedhettek, hogy sápot adni kötelességük, s nem tehetnek mást, minthogy a vevőkön igyekezzenek behozni a kárt.

Különben Horgas és Csomag villámgyorsan melóztak, zsonglőrügyességgel szaladtak a lépcsőkön a feltornyozott rekeszekkel. Valameny- nyi szállítóbrigád közül a Vidám fiúk teljesítménye volt a legkiemelkedőbb. Ez is az igazsághoz tartozik. Az örökös sietség, a nagy hajtás sikerük egyik titka volt. Ha valamelyik fiókvezető túlságosan is aprólékosan ellenőrizte a szállító- leveleket, számolgatta a tételeket, a fiúk ott álltak mögötte türelmetlenül, s megjegyzéseket tettek:

— Med.dig szobrozzunk? Máshol is várják az árut!

őszintén szólva az első pillanatokban nem nagyon aggályoskodtam. Gyerekkoromban gyakorta hallottam azt a mondást: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. így hát nyugodtan hajtottam le egy-egy üveg sört, ettem meg néhány hideg- konyhai falatot. Ez még nem tolvajlás — vélekedtem. Kis torkoskodás miatt nem fognak visszaesőnek tekinteni. Egyébként is verekedésért tettek Iákat alá, más holmijához eddig soha sem nyúltam. Rossz természetem és hajlamom miatt könnyen belekeveredtem a korcsmái bunyókba, amíg be nem gyűjtöttek.

letvezető kifizeti azt az árut, amit a másiktól emeltek el.

— Nekem nem kell a pénz — mondtam, s visszatoltam a bankjegyeket Horgas elé, aki dühösen ripakodott rám:

— Mit marháskodsz?

— Én csak helyettesítek nálatok — mentegetőztem. — Tegyétek félre Pepinek, ő úgyis kórházban van.

Horgas elmosolyodott.

— Látom, rend.es fickó vagy. Nyugodj meg, az őrészét is lecsíptük.

Egy pillanatig tétováztam. Ha arra hivatkozom, hogy nem akarom újra elvinni a balhét, akkor gyávának neveznek. Aki a sittről jött, ne legyen aggályoskodó, úgysem hiszik el.

Néhány nap múlva azonban mégis szakítanom kellett a Vidám fiúkkal. Talán ma is náluk vagyok, ha nem csinálják azt a dolgot az- z.al az öregasszonnyal.

Budán, a Király-lépcsőnél volt egy kis delikát- fiókunk, amelyben özvegy Bán Gusztávné dolgozott, akit a régi vevők Csőre néninek szólítottak. Már két éve nyugdíjba szeretett volna menni, csakhogy akkor a kis üzletet be kellett volna zárni, mivel a vállalat nem tudott utánpótlásról gondoskodni. Már nehezen mozgott szegény a pult mellett a fájós dereka miatt, s bizony már a látása sem volt tökéletes.

Már átszámolta a beérkezett árut, s éppen búcsúzni készültünk tőle, amikor újra rakosgatni kezdte a konyakos üvegeket.

— Egy hiányzik — mondta tétován, és Horgasra nézett, aki dühösen felelte:

—• Hányszor tetszik átszámolni ? Az előbb minden hiánytalanul megvolt.

Csőre néni ajka lebiggyedt, majd tekintete felém tévedt, s révetegen mondta:

— Gyerekek, a kétszáz forint nekem nagyon nagy pénz...

S engem bámult azzal a sírással küszködő szemével. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom elviselni ezt a könyörgő tekintetet. Védte- lensége és tehetetlensége teljesen kiborított. Ha akkor veszekszik, kiabál velünk, akkor talán nem rohanok ki az utcára, ki a szállítókocsihoz, és nem hozom be az üveg konyakot.

— Tessék, Csőre néni. Biztosan tévedés történt.

Horgas és Csomag szó nélkül kifordultak az üzletből. Azt hittem, hogy kinn az utcán elkezdik a balhét. De nem szóltak egy szót sem. A következő üzletben észi-e is vették, hogy szokatlanul hallgatagok vagyunk, mert évődni kezdtek velünk:

— Mi van, Vidám fiúk? Csendes nap van?

Rosszkedvű morgás volt rá a felelet.

A munka után azonban Csomag azt mondta:

— Add csak vissza a kalapot. Neked erre már nincs szükséged.

— Tudom — feleltem komoran. — Én is így gondoltam.

összeszedtem a holmimat az öltözőszekrényből, s indultam kifelé, amikor Horgas utánam szólt:

— Ha nem akarod, hogy eláztassunk, találj ki valamit!

Igyekeztem könnyedre venni * figurát.

— Majd azt mondom, hogy nem nekem való ez a nagy hajtás. Ez megfelel?

Csomag bólintott.

— Ez a precíz megállapítás, öregem.

személyzetis azonban cseppet sem csodálkozott, amikor a munkakönyvemet kértem. Még az indokot sem kérdezte tőlem.

— így van ez magukkal — mondta leplezetlen undorral. — Néhány napig igyekeznek, de aztán mégsem tudnak beilleszkedni a rendes emberek társadalmába.

Ez volt az a pillanat, amikor torkon szerettem volna ragadni, s addig rázni, amíg lélek van benne. Látta is rajtam, mire gondolhatok, mert kissé az íróasztala mögé húzódott.

így néztünk egymással farkasszemet.

Aztán eszembe jutott a nevelőtiszt intelme, és elkezdtem hangosan számolni:

— Egy.. .kettő...

Mire a hármat mondtam, már az ajtónál voltam, és úgy intettem búcsút a csodálkozó tisztviselőnek, mint aki e néhány nap alatt maga is vidám fiú volt a De- likát-hálózatnál.

Király László:

Könyörgés a pénztárosnőkért

te akihez imádkozni szoktam

vedd észre e kialvatlan asszonyokat egyszer

add hogy jó férfiak várjanak rájuk otthon

úgy zötyögnek a zörgő autóbuszokon az álmot elveri szemükből a zakatolás repítsd fel őket hadd szálljanak

jöjjön idő mikor a világot körüljárják és nem álmodnak ajtócsattogást

s ha fölszállnak öleljék őket

puhán hintázó zöld egek

és vidd őket a kísértésbe egyszer hogy legyen mire emlékezzenek

Mohácsi Regős Ferenc rajza

Györffy László:

Vasárnapi séta

íren Simon, úgy tűnik. nem csak nevében hasonlít ama bibliai cirenei Simonhoz. aki Jézus helyett cipelte egy darabon a keresztet.

ő is cipeli, bár a saját keresztjét, mint — a házassági apróhirdetések stílusában fogalmazva — önhibáján kívül elvált férfi.

Cipeli a keresztjét: magányosan él egy alig tíz négyzetméteres albérleti szobában, mert a válás után, természetesen elköltözött anyó- sa-apósa lakásából, bár a felesége szeretett bele hivatali főnökébe.

Simon nem haragudott, pedig könnyedén bizonyíthatta volna az asszony bűnösségét, csupán kislánya „hetenkénti láthatási engedélyét” követelte a tárgyaláson. Megkapta. mert a volt felesége is beleegyezett.

Simon, valljuk be, elég

közhelyszerű magány-kereszt cipelését súlyosbította az a körülmény is, hogy, miután véletlenül megismerkedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig valóban elhitte: közel negyven éves korában nem csak szeretője egy huszonnégy éves lány, de valamikor a társa is lehet, a felesége.

A lány azonban húsevő-virág szerelmét, az albérleti szobában visszafojtott nyög- décselését. sikikantásait következetesen a vasárnapokon kívánta. Akkor ért rá és ahogy Simonnak mondta: „ha hétközben lennék veled, teljesen összezavarnál, egy kukkot sem tudnék másnap megjegyezni az előadásokból”.

így hát Simon hetekig a lányával nem találkozott, aztán néhány vasárnapon a szeretőjét próbálta magyarázkodással. civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az csak természetes, hogy végül is az egyik hétvégi találkozás helyett levél érkezett az egyetemista lánytól: „El sem hiszed, mit jelent számomra, amit most érzek. Végre újra visszanyertem a régi magamat. Újra olyan vagyok mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szükséged van. de az nem én vagyok. Olyan ember kell neked, aki... ezt most túl hosszú lenne leírni, inkább csak röviden .... aki elfogadja a kötöttségeidet, aki elfogadja a „középkorúak szokásos nosztalgiáit és szomorúságát”, ahogy te szoktad mondani. Vasárnaptól megszűnők számodra, mert nem lennél te boldog attól, ha engem magad mellett tudnál. A legnagyobb őrültséget akkor követtük volna el, ha komolyan vesz- szük egymást. Eddig szerettelek. talán észrevehető volt, de úgy látszik, nem megy tovább. Ügy látszik, rám várt a nehéz feladat, hogy kimondjam a válást. Sokkal könnyebb lett volna, ha erre te is rájössz, és közösen akartuk volna. Ne keress a kollégiumban, ne rontsuk el azt, ami (kevés) szép volt ebben az egészben”.

Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután felbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sör- szagú vasárnapi (boldogságban. amely megadatott a tisztes családoknak.

Kéz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya. Bori. aki Simon ujjai közé dugta. fűzte ujjacskáit. kísértetiesen eszébe juttatva Simonnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta tenyerét az övébe.

— Te olyan vagy. mint a postagalamb — mondta hirtelen Bori Simonnak. — Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda. ahonnan elrepültél.

— De a postagalambok, ha viharba kerülnek, olykor mégis eltévednek.

e most viharban vagy? — kérdezte Bori. —■ Háborúban

— mondta Simon.

— önmagámmal, de te ezt még úgy sem érted.

— Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre.

— Már mitől lenne háború?

Gyurits Éva rajza