Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
1980. március 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Whisky esővízzel A filmrendezőként ismert Szász Péter színműíróként mutatkozik be hamarosan a szolnoki közönség előtt. Whis- ki esővízzel című vígjátékit Verebes István „vendégrendezésében” április 11-én mutatja be a Szigligeti Színház. Az előadás érdekessége, hogy minden szereplője nő. Képeink a próbán készültek. Balra Margittay Ági, háttérben Udvaros Dorottya. Fent: Szoboszlai Éva, Jutkovics Krisztina, Győri Franciska, Antal Anette és Fehér Ildikó — nzs — Költő a roffi Tisza-parton-------- Vitkovics Mihály becses hagyatéka _____ B eleolvasva ez év elején megjelent kötetébe meggyőződhet az olvasó: korának, kora irodalmának jelentős személyisége volt Vitkovics Mihály. Bajza József, a szigorú kritikus, akinek tolla Kazinczy Ferencet sem kímélte, a múlt század negyvenes éveinek elején sürgeti Vitkovics műveinek kiadását, mert: „Epigrammáinak egy jókora része szép- irodalmunk legjobb termékeihez tartozik; más nemű versei is igen becsesek, melyek közül elég legyen ama nagy szépségű költői levelet Horvát Istvánhoz emlékezetbe hozni.” Vörösmarty Mihály, a meseíró Fáy András, Kazinczy Ferenc, Gyulai Pál, Kölcsey Ferenc, Toldy Ferenc, Berzsenyi Dániel — hogy csak a „nagyobb” neveket említsük a XIX. század különböző korszakaiból — egyaránt nagyrabecsülték Vitkovicsot és munkáit. Az akkor megújuló szerveződő szerb szellemi élet vezető alakjai ugyancsak jeles munkatársukként tisztelték: Vitkovics ugyanis szerb származású lévén, sokat tett a szerb irodalomért is, In- temacionális szemlélete 0s tevékenysége korát messze megelőzte. Életében mindössze egyetlen kötete jelent meg, halála után is ötven év telt el művei gyűjteményes kiadásáig, aztán kerek száz esztendeig — mostanáig — váratott magára az újabb megjelenés. Csodálkozás nélkül — bár kissé szomorúan — vehetjük ezt tudomásul: a XVIII—XIX. századi magyar szerzőket illetőleg bőségesen van törleszteni valója könyvkiadásunknak, * * * Föntebb célzatosan idéztük Bajza Józseftől az elismerő szavakat. Az idézetben említett „ama nagy szépségű léöltői levél” kéltezési helye ugyanis Tiszaroff. Az a Szolnok megyei falu, amelyről ma is mindenki megjegyzi, akj arra jár, hogy környéke, a Tisza-part festői szépségű. S milyen volt 1805-ben. a „Székesfehérvári Honvát István barátomhoz” című episztola megírása idején? A vers lírai erővel, ihletetten idézi föl a tájat: „ ... A nyírfák aranyos színt játszanak! a rét Sárgálló zöldségbe borúi; a vízbe merülve Látszik az ég, néhány tollas zenig a sziget ormán. Ily gyönyörű reggelt Pesten láthatsz-e Barátom?” Az episztolát elejétől végéig átszövik a természet érzékletesen megjelenítő képek, s e környezetben a költő — mintegy lébegye a valóság fölött — meditál létről, népről1, örömről, bánatról, elmúlásról, szerelemről. A vers teljes, harmonikusan komponált — esztétikai élmény forrása a mai olvasó számára is. A tiszaroffi episztola — majd tíz évvel megírása után — jelenik meg nyomtatásban, a Berzsenyi Dániel — ugyancsak irodalomtörténeti értékű — verses levélben üdvözli a mű szerzőjét. Hogy került Vitkovics az akkor Heves megyéhez tartozó Roffra? Szentimentális, s egyes részleteiben a mai olvasó számára élvezhetetlen. önéletrajzi regényben (A költő regénye) aprólékosan megírja. Miután nagy szerelmét, az egri polgárlányt, Bernáth Lidit elszakítják tőle (az episztolában is megtalálható ez a motívum) — Vitkovics anyja nénjéhez utazott Roffra, felejteni, meggyógyítani a szerelem ütötte sebeket. A regény e lapjain szívesen és érdekesen jelenik meg a korabeli Tiszaroff, a táj s a benne élő emberek. * * * A közelmúltban Tiszarof- fon járva érdeklődtünk, van-e valahol, valamilyen nyoma a faluban annak, hogy itt járt, itt írta egyik kiemelkedő művét a több, mint kétszáz évvel ezelőtt született Vitkovics Mihály. „Nem. nincs, nem hallottunk róla” — mondták az utcán, a könyvtárban,, a tanácsnál, s nincs róla szó a község tekintélyes terjedelmű történetében sem. Pedig kétségkívül megérdemelne valami szerény, de mégis maradandó emlékeztetőt a költő, aki a roffi parton járva fedezte fej és örökítette meg becses módon a Tiszát, a tájat, a falut. Megérdemelné. hogy árnyéka „legalább lengjen” Szabó János JEGYZETEK __ SV ÁBY LAJOS FESTÉSZETÉRŐL „...Ó, kín-harmónia, mely [téged könnyez itt:!' Sír, tombol, ki magáért [küszködik! Dicsértessék itehát, mit [egybezár...”' (Johannes R. Becher) Egyre hasznosabbnak és izgalmasabbnak tűnik Szolnok vállalkozása: szemléleti és stilisztikai előítélet nélkül fogadja az egyébként igazán impozáns bemutatkozási lehetőséget adó Galériában a kortárs magyar képzőművészet reprezentánsait. A tudatos válogatás, s az azzal párosuló nyitottság szakmai és közművelődési tett: a decentralizálásról kavargó kósza hírek ugyanis sok helyen felnagyították, tolakodóvá tették a partikuláris „kis-érdekeket”. Szerencsére Szolnokon tudják, hogy a, képzőművészeti bemutatóknak a színvonal adhat rangot. S azt is tudják, hogy nívó vonzásából született siker tartósabb lehet, mint a külsődleges jegyek szerinti látszatigazodás. Az első szó dicsérje tehát a kiállítás rendezőit — a március 16-án megnyitott, Sváby Lajos festményeit felsorakoztató tárlat ugyanis igazolhatja a nyitottság hasznosságát. Az érték — bármilyen karakterű és jellegű — nem adja könnyen magát. Vagy megküzdünk vagy fizetünk azért, ami emberségünkben gazdagabbá tehet. A műalkotások esetiében az első mozzanat a „birtokbavétel” fundamentuma. Nos, aki Sváby Lajos fiestészetének értékeivel akar kontaktust teremteni, annak „ész- és érzelemcsatát” kell vállalnia. Az első pillanatban_att- raktív ragyogásokkal szemet bilincselő művek, a rátekin- tés után nem tűrik tovább a felületes szemlélődést, a felszínt csodáló „vak ámulatot”. Közölni akarnak, indulatosan igazat mondani rólunk, emberekről; szinte tükröt tartanak, s ebben a tükörben felragyog a sokszínű világ sejtett gondja, kínja — öröme, szépsége. A forma- és színvilágot dinamikussá feszítő indulat, s az összetetten hatni akaró gondolati igényesség vagy megragad, vagy taszít, de Sváby festményeivel szemben a néző, illetve a látni akaró ernte közömbös nem maradhat. Ez a megragadó képesség, képi fantázia, s alkotói következetesség alapozza Sváby életművének értékeit. Bátran állíthatjuk, hogy Sváby a kortárs magyar festészet markánsan önálló alkotója. Művészete — tartalomban és formában egyaránt — annyira csak hozzáköthető jellemzőket visel, hogy nem túlzás mondanunk: egyénisége és művészete ,.egybeesik”. Alkotói érdeklődésének középpontjában az EMBER áll. Az ember, a maga kicsinyességet és nagyságot ötvöző teljességével; s az alkotó mint példa a maga igazságkereső emberségével. Művészetében nyomonkövethető az, a több ezer éves hagyományra épülő művészetikai tartást jelző alkotói kibontakozás, amelyben a művész saját szubjektumát, mint kegyelem nélkül boncolt, hibáival és erényeivel együtt feltárt „példatárat” emeli az ember egyetemesen érvényes megnyilatkozásainak szimbólumává. Ebből következik, hogy Sváby nem az extrém esetek bemutatója; nem a rendkívüli események, érzések vagy inkább emberek festője. Sokkal inkább a nagyon is mindennapi történések, s az azokban hol alakítóan, hol szenvedőén résztvevők természetes életének, közvetlen megnyilatkozásaiknak szenvedélyes felmagasztalója. Tudja, hogy a harmónia csak az ellentétek ütközéséből, a nyugodtan kimondott igazság, a szenvedély hevületéből születhet. Az ember hétköznapjainak rációt és érzelmet motiváló szenzációit keresi Sváby, s így vállalja a he- roizmus és félelem; a szenvedés és öröm; a vágy és az apátia; a meditálás és a cselekvés azonos hőfokú, ha kell egy képen történő" bemutatását. Számára csak az a fontos, hogy ezek az olykor végleteket is jelző ellentétek az embert jellemzik; a jó értelemben vett „két-arcúság” az ember sajátja; a botladozó-alkotás; az „elesett-teremtés” az emberi élet szituációja. Meg is jelenik minden képen az ember — s a néző tulajdonképpen szembesül a hérosz erejű, de gyöngédséget is sugalló figurákkal. Belekerül egy-egy mű áramába, s mint a festői élményt elfogadó, de a közvetített közlés tartalmát boncolgató szubjektum egy- szercsak önmagát kezdi mérlegelni. Hasonlítja magát — s vagy talál, vagy elutasít élményt, közlést, de nem marad a mű bűvkörén kívül. Követheti a vizuális élményt adó áradó festőisé- get; vallathatja a fogalmazásmód szimbólumát; keresheti a dicsérni vagy elmarasztalni akaráshoz az érveket — s egyszer csak rádöbben, hogy már saját magát vallatja. A nézőnek ez a megragadása csak jelentős alkotóknak sikerülhet. Természetesen mindennek alapja a mesterségbeli fel- készültség. Sváby kolorista, a színek varázslója, s ez ma erény! Művészetében a szín valóban képépítő eszköz, s tud is mindent ami színt és a színt hordó anyagot hajlékony eszközzé teszi. A képeken a dinamizmus, az indulat már-már durva kicsapódása, s a szinte akadozó kiáltani vágyás töredezettsége, a felület térben mozgalmas plasztikája adja az első" benyomást. Úgy tűnhet, mintha kontroll nélkül születnének a művek, s az indulat hevességéből fakadóan, a véletlen esetlegességével alakulna a színek egymásmellettisége, körvonalazódna a kompozíció. De aki vállalja a hökkeneten túli kontaktus-keresést, az felfedezheti, hogy a nagy részletek áradó dinamikájában mennyi apró, csöndesí- tő ragyogású színmegoldás teszi festőivé a képet. Azt is megláthatja,, hogy az igazságkereső indulat nem kont- rollnélküli, egy ponton kereteket szab a tudatosság. S az is látható, hogy a kompozíció úgy épül fel. hogy a szűkített tér feszültsége óriásivá növeli az érzéseivel, gondolataival, a világgal emberségért viaskodó figurát; s hogy a felület mozgalmasságát adó faktúra is a közlendőt szolgálja. Vitathatatlan, hogy Sváby festészetének vannak előképei, de legalább festői hagyományok folytatója, s a sokat hivatkozott expresz- szionizmus csak alapozója művészetének. Mert Sváby a kulturális és művészeti örökség vállalása ellenére sem vádolható „előkép-másolással” — legfeljebb a „fiókok szerinti” kritikai kategorizálás gyömöszölhetné skatulyába. De nemigen sikerült, mert Sváby festészetének őszintesége, nyers indulata, s ugyanakkor épp olyan jellemző emelkedett lírája nem tűri el a külsődleges szempontok szerinti osztályozást. Sváby egyéniség, s kitűnő festő, akinek már ma van iskolateremtő hatása — bár igaz, hogy a példáját figyelők még nemigen értették meg programjának összetettségét. De az biztos, hogy festői-szakmai és etikai holdudvarához vonzódnak, akik épülésüket remélik Sváby művészetének feldolgozásában. Mindez a festők dolga. Nekünk nézőknek a látványélmény és tartalom egységét kell keresnünk, s e kutatásban egészen biztos, hogy a művek közvetítette értékkel gazdagodni fogunk. Bereczki Lóránd Önarckép festőkabátban Fotó: Kovács Ferenc
