Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. március 23. Apáti Miklós: Vihar Akinek arcára fényt rajzol e vihar, talán beletisztul, s gyógyul, s rajonghat is úgy, ahogy senki se még, és soha senki. De élve utolsó pillanatát, éli-e azt, ami élet, ami éltet, ami végső, ami egy pillanat és mégis örökétig zengés? Hallod-e öt, és hallottál-e mást? Éltél igazán más étetet is. Élhetsz-e majd újra oly életet, ami tán nincs is? Sírni hallod-e őt? Húsa zeng, s hiába. Félsz? Sírsz? Ö vígasztal, ringat, és arcodba sír, ha vársz, ha remélsz, hihetsz, ha szeretsz. Gyűlölet álmodik rólam, de szavam nem bánt ha hozzá beszélek, — tiszta vagyok már e lucskos viharban. Hiszem és hihet. Csanády János: Látogatók Látogatókkal telnek meg az esték, kik társaságom megkeresték 25 év múltán, kiket soha nem kellett keresnem, mert mostoha sorsunkat összemosták a napok, munkásszállók és diákotthonok népe jön hozzám estebédre, és én bort nem, csak verset adhatok, egy-kézbe fogva kenyér, szalonna, s hagyma — falatoznak ügyesen bicskával vers-étekre hagyva, s mondom: íme, teste lön az igének, és száll fölöttünk bús szeráfi ének. Csíki László: Kit így szeretnek... Kit így szeretnek, annak nem szabad rossz bőrbe búni, sem bánatokba — • az egyenes legyen, s mintha csak táncolva szememből kiforogna. Nem lophat ki apránként a létből a semmibe is elcsorgó tejed, öröm, mit máshol kell betöltened, sem testedből szakított gyermekek. Mit szeretek itt, ha te is elfogysz, akár a málnacukor a számban? Elszerettem a testet tetőled, hogy így lebegsz most, lélekre váltan? Másnak nem jutott már énmiattam belőled: hát nekem hagyd meg magad — Rossz bőrbe búni — már én is rossz vagyok — kit így szeretnek, annak nem szabad. ire ifjú Kásahegyi Krisztián elvégezte a jogok tisztában volt vele, hogy a halálbüntetést nem ő fogja eltörölni. De ha már egyszer van egy diplomája, azt használni kell. Ebben főtt most az egész család feje. Apu rögtön az elején elmagyarázta, hogy maga mellé nem veheti. A Közélet Tisztaságát Őrző Szabványügyi Egyesülés helyettes vezetőjének beosztásával sajnos ez összeférhetetlen. Természetesen nem holmi kezdőknek való munkakörben akarja a fiát indítani. A mai világban minden tisztességes családapa olyan kezdősebességet ad a gyermekeinek, hogy állhassák a versenyt azokkal is, akiket netán tisztességtelen előnyökkel bocsátottak szárnyra. — Az élet zavaros víz fiam! — sóhajtott az atya, majd így fűzte tovább : —Tele van vérszopók- kal, ragadozókkal, majd meglátod! Hol van az megírva, hogy mindig a tisztességesnek kell a rövidebbet húznia?!... Újra sóhajtott, még mélyebbet az előbbinél, és felhívta Góthaytt. Góthay Ede volt az örök rivális. Az egykori osztálytárs, kishíján Krisztián apja, a zöld-pirosak elnöke, évek óta a Munkaerő Létszám Ésszerűségi Felügyelet egyik általános igazgatója. Íróasztala, gazdájára jellemző szerénységgel lapult meg a filodendronok árnyékában. Kásahegydnek sokáig kellett hunyorognia, mire észrevette emberét — a bőr, háziszőttes, bronz, agancs-keretes és faragott naptárak mögött. Az igazgató cuppantott még egyet a telefonkagylóba, és már pattant is fel, hogy vendége elé siessen. Kezet ráztak, örültek meg- ütögették egymás pocakját. Kásahegyié volt a nagyobb. — Én lovagolok — jegyezte meg Góthay. — Fene a dolgodat, te mindig úr voltál — nevetett a másik, aztán két konyak közt eldüny- nyögte, micsoda faramuci helyzeteket produkál az élet. Épp amikor a legnagyobb szükség lenne egy tehetséges, fiatal diplomásra, egy nagyon fontos munkakörbe, ippeg akkor végez a fia, mert mikor végezzen az is. apropó, .a te fiaddal mi van, dehát a saját fiát nem veheti maga mellé az ember hatezerért ... Hatezerért bizony, ez egy ilyen fontos munkakör, dehát én tehetem meg a legkevésbé, és ez így is van rendjén, gondoljunk csak bele...!. A nagy rivális belegondolt, és megértette a problémát, oda-vissza. Nemsokára felkacskaringózott szivarfüstje közt valami elgondolásféle. — Persze csak hangosan gondolkodom — düny- nyögte óvatoskodva —, de talán tudnék ajánlani neked egy tehetséges fiatalembert ... No, természetesen neked kell majd meggyőződnöd róla, de aZt hiszem, nem lesz kifogásod... A te fiadat meg talán éppen tudnám használni, hasonló munkakörben, mint amiről szóltál az imént... A régi barátok széles mosolyával váltak el, csak amikor magukra maradtak, tűnődtek el kissé. Szabad státusza természetesen egyiküknek sem volt. Az volt a szerencse, hogy egyiküket sem ejtették fejre kiskorában ... — Cső hercegem! — szólalt meg egy széles napszemüveg a verőfényben szikrázó teraszon épp abban a pillanatban, amikor a másik szemüveg a szájához emelte cinzanóját. — A tiédbe, őrgrófom! •— kiáltotta meglepett örömmel ifjú Kásahegyi Krisztián, amikor az első szemüveg alól kinyúlt egy kéz, és a szemüveg kissé feljebb pöccent az orron, mely a pompás keretet hordozta. Góthay Rudi tárult 'fel teljes életnagyságban, Krisztián gimnáziumi osztálytársa és többnyári haverja. A barátság időközben ugyan elsikkadt, mert Rudi a Közgázra, ment, és teljesen belemerült a lemezekbe, míg Krisztián maradt a vitorlázásnál, és képes volt egész nyáron egy kazettás magnóval rongálni a dobhártyáját — a férfikor küszöbén azonban örömmel álilítgaitjuk talpra a kamaszkor bőségében útszélre szórt nexusainkat. őszinte érdeklődéssel szemlélget- ték egymást. Illetőleg egymás oldalán a szőke meg a fekete lányt. A lányok olyan kacéran mosolyogtak keresztbe, a barátjuk barátjára, mintha az lenne a barátjuk. A barátok hamar helyretették magukban a lányokat, hogy minden figyelmüket egymásnak — és csak kisebb részben az italuknak — szentelhessék. — Hol melózol? — hangzott el már az első percben, bizonyságul, hogy a munka csakugyan valami olyan központi hogyismondják, ami még az olyan fiatalemberek tudatát is meghatározza, akik akár a legutolsó közös házibulijuk emlékein is órák hosszat kérődzhetné- nek. — Hát az tiszta kabaré! — túrt a sörényébe Rudi, majd hátravágta magát a fonottas széken, néhány tőmondatban vázolta munkakörét. — Én ugyanez vagyok zöldben — engedte el Krisztián a fekete lány térdét, és a saját ujjait kezdte ropogtatni. — Közben meg tudod, mi a legröheje- sebb? A Felügyelet profilja a munkaerőgazdálkodás ésszerűsítése!.., — Valami ilyesféle felügyeletnél van az én öregem is — derengett Rudinak. — El tudom képzelni, milyen link buli lehet... — Az öreged minálunk igazgató. Az egyik, mert vannak vagy öten... — legyintett Krisztián. — Akkor ti nem is felügyelet vagytok — röhögött fel a másik — hanem kutatóintézet! Kísérletezgetünk? Kísérletezgetünk? Könnyű ott ésszerűsíteni, ahol öt igazgató van! De próbálnátok meg kint, az „életben”,, vágy akár nálunk. ahol csak kettő van. legfeljebb három!... Velem például mit kezdenétek? Az én osztályomon egyedül vagyok osztályvezető! Sőt, az egész osztály egyedül belőlem áll!... Nem száTrencsényi Imre; Füstkarikák lanat alatt belátták, hogy még egymás tyúkját is nehezen tudnák elviselni a továbbiakban. Névjegyet cseréltek, fizettek, és ki-ki felugrott még a melóba, megnézni, nincs-e valami gáz ... * * * Teltek-múltak a napok. A két fiatalember egyre növekvő energiával vetette magát a munkába. Beszélgetésük óta Rudi is fúrt. Egy szép koraőszi délutánon Krisztián feldúlt lelkiállapotban k'áltott a telefonkagylóba: — Beszélnünk kell! Ma! Tegnap! Azonnal! Indulj !... — Arról van szó — majdnem megfulladt, olyan gyorsan öntötte magába a konyakot — az én osztályomra,' arpe- lyet „elvből nem fejlesztenek”, mert ugye a Létszámésszerűségi Osztálynak példát kell mutatnia, nagyon helyes, egyetértek vele... dgenám, csakhogy most ide akarnak nyomni szaktanács- adónak, másodállásba egy vén ökröt, aki főállásában is többet lóg, mint te Mohácsi Regős Ferenc illusztrációja mftva a lányokat... ő nem nálam van — húzta végig tenyerét, barátja tekintetét követve, a szőke baba combján. — Én tiszteletben tartom a házinyúl- elvet. Nem úgy, mint az öregek... — Én aztán nem fogok, haver, senkit és semmit ésszerűsíteni — sóhajtott Krisztián. — örüljek, azt mondják, hogy huszonhárom éves fejjel osztályvezető vagyok, potyán, mert osztályom, az ... akárcsak neked... Ne akarjam még ráadásul családos emberek kezéből kiütni a kenyeret... — Tessék így dolgozná! — sóhajtott Rudi is, és intett a pincérnek, hogy még egyszer ugyanazt... — Azért csak ne félts engem! — villant meg hirtelen Krisztián szeme. — Én, öregem, ilyen körülmények között is produkálok!... Igyatok és maradjatok csöndben — mordult a lányokra. — Mert öregemi te is tudod, hogy minden munkahelynek van bizonyos belső élete. Az emberek fúrják egymást. Ebből eredőleg időnként kipottyan valaki. Ilyenkor, amíg a haverok össze nem dugják a fejüket, egyszóval nincs meg a mandrónak az új pozíciója, a maridró elmegy idegösszeroppanásra, továbbképzésre, uszodába, állatkertbe, anyja kínjába. Itt jövök én! Kapcsol altban állok gyárakkal, bányákkal, téeszekkel. Ezeket a hajótörötteket azonnal munkához juttatom. Van arról fogalmad* mekkora haszon a népgazdaságnak, ha egy-egy jól képzett szakember — mert ezeket fúrják meg leginkább — legalább néhány hetet vagy hónapot a termelő munka közelében tölt?!... — Hát, hercegem — babrálta a poharát Rudi — te csakugyan tettél már valamit...! — Ne hidd — legyintett a másik. — Eddig még egyetlen meglékelt menőt sem tudtam rávenni, hogy a termelő munkáig süllyedjen ... Inkább az idegösszeroppanás!... De... De neked elárulom, hogy azért sem hagyom magam! Én azért is dolgozom!... Azazhogy fúrok. Mert az az elvem: ha pályafutásom alatt legalább két naplopót taccsra vágok, megvan az erkölcsi alapom. .. És, úgy éljek, egyet már majdnem sikerült!... Büszkén csillogott a szeme. Barátja tiszteletteljes irigységgel bámult maga elé. Hiába, ennek a Kásahegyinek mindig minden sikerül!... A lányok már egymás kezét markolászták. Elfogyott az italuk is. Ásítozni kezdtek. Félő volt, ha még valamit fogyasztanak, még álmosabbak lesznek. Vagy túlságosan is fölélénkülnek. így a barátok egy pilmeg én együttvéve! Épp az én osztá- lyomraj! Bele az erkölcsi alapomba! Kész vagyok!... — Farba kell rúgni a vén csavargót! ... — Nem olyan egyszerű — csuklott el Krisztián hangja. — Ez a korrupt vén ökör ugyanis az én tiszteletreméltó atyám!... Rudi ijedten kapott a homlokához: — Ezután már csak az következik, hogy az én nyakamba meg az én atyámat varja a te atyád!... — Csak idő kérdése — bólogatott keserűen Krisztián. Majd hosszú hallgatás után, mint akinek a hangja mutá- lásból tisztul, egyre' keményebben formálta a szavakat: — öregem, ez már az Élet! Itt már minden labda meccslabda! Te is állsz valahol, hála a vén ökörnek, én is ... Most... vagy végezzük tisztességgel a dolgunkat, vagy ma ebben engedünk, holnap abban, holnapután mindenben, és mire észbekapnánk, ugyanolyan pozícióhajhász, pénzéhes vén puhányok lészünk. mint az ősünk... már megbocsáss, ha a te nevedben is beszéltem ... — Egyetértek — bólintott ifjú Góthay, és kezet nyújtott. Keményen szorították egymás markát. Egyszercsak könyöküket önkéntelenül az asztal lapjára helyezték, szemük összevillant, a következő pillanatban remegő izmokkal egymásnak feszülve próbálgatták az erejüket... letveszélyesek ezek a kölykök — tört fel a sóhajtás Góthay papából. — Nem kellett volna még őket vezető állásba helyeznünk — bólogatott keserűen Kásahegyi papa. — De úgy kell nekünk... Mert mindent a szájukba adtunk... — Ez a hála .. — Hol voltunk mi az ő korukban?! — Dolgoztunk! — vágta rá keményen Kásahegyi, azután ismét magába roskadt. Kis idő múltán fájdalmas sóhajtás tört fel gyűrűző füstkarikáinak kútmélyéről: — Csak tudnám, hol rontottuk el őket!... A másik atya lassan megemelte a vállát. Ö is a bölcsesség füstölgő, mély üregébe merült, derengést hozó, irgalmas emlékfoszlányokért...
