Szolnok Megyei Néplap, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-02 / 52. szám

1980. március 2.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Banos János:

Hazaérkeznek

Nem a géppisztolyok: a mankók nyerik a háborút Elindulnak a rájukaszott bőrrel

Kiskabátban mint madárijesztők a kertek s pályaudvarok tábornokai: hazaérkeznek immár a koldusok

S ha katonaköpenyben akár Barlach kápolnája a világháborús menekülttel?

Menetel már mindörökre

a széllel ázott katona lába elé az út terít csizmatalp-csöndet

hogy otthon legyen

Vaderna József:

Szarvasüldözö

Hétszer magasabban vándorol a piros, elindulok visszhangozni anyám szívét. Haza. Hazafelé. Dörrenve csukódik be mögöttem az erdő, időt ígérve időtlenig üldöz a nappal és éj. Hamis anyaméh a vidék, elnyeli koponyámat nem tud újraszülni,

őriz alkonyattal, bezár virradattal. Agancsnak már kicsinyek a völgyek, a tett hosszú furulyaszó - lyukas a gond, hullámzó célpont a futásom Magosba szökkenő vérem éneklő ige, keserű távlat, pentatonból csigalépcső...

Nagy Gáspár:

Hajnalig

Sötét bor simítja szívem akár alvadt vér a seben; rázkódik fölém egy

léjszaka,

hajnalig virrasszál

[velem!

Mert virradatkor

[elmegyek, elutazok, mint egy

[csomag,

bekóborlok ezer

[tengert — nem látod többé

[arcomat.

A hajnal lassan

[szememben izzik a méregzöld vizen; halak úsztatják meg

[hajam

míg fekszem

[vízszintesen.

És kifenve rám a

[tenger,

akárha hentesbárd

[hasítana, szememre széfen

[rácsukódik néma sirályok ívelő

[hada.

A nyugalom

[méregzöldjében nem kell 'többé

[virradat:

Majd megérted az éj

[izét;

szívedre is csak bor

[szakad.

Madonna

Elől az ember megy. Ráérősen. ahogyan férfiembernek mennie illik, ha ivott is már egy keveset. Mögötte, három lépésnyire azasz- szony. Cigány szépség a kicsi asszony, megtermett barna cigányember az ura. Úgy mennek a délelőttben, a tele járdán, mintha csak ők lennének ebben a világban. Az ember elől kitérnek, sötéten komor az ember, az asszonyt kívánás sem éri, annyira együvé tartoznak ők ketten.

Kiérve az üzletek portái elől ritkul körülöttük a tömeg. Mellékutcára fordulnak, és akkor az asszony megsértve a sokévszázados háromméteres távolságot, előre ugrik, és hatalmasan hátba veri az embert.

— Nesze!

Az ember meg se retten az ütésre, hihetnéd, várta már. Csak a fejét fordítja hátra:

— Nyughass!

Mennek tovább. Ép körülöttük az ősi protokoll, sértetlen a rend, de a követ- - kező utcasarkon újra fordulnak. És addig az asszonykában megint összegyűlik vagy a harag vagy a ravasz asszonyt makacsság, mert újra élőre ugrik, és hatalmasat üt, összezárt ököllel az embere nyakára. Fejre szánta az ütést, de az ember fejét nem érte el, vagy éppen megsajnálta azt a szegényt.

Az ember meg se rezzen az ütésre. Lépeget tovább,

csak a fejét fordítja hátra:

— Nyughass! Megmondtam, odaadom.

Mennek tovább. Az ember méltósággal, félreérthetetlen büszkén formás asz- szonyára, akin alig látni, de látni már, hogy egy barna cigányfiú, vagy formás lány születik nemsoká erre a napfényes világra.

Az asszonyka, az ütés után, úgy igazodik vissza a három méter távolságra, mint katona a vezényszóra, de most már nem hallgat. Móndja ám szaporán, Istent, ördögöt se kímélve a szóval, hogy miféle cigány az, aki a családjának nem ad enni, hogy ezért szedett köszmétét egész nap, csupa seb a szúrótól a lába. Az ember meg csak elmegy reggel, este jön a készre.

Szaporán pereg az asz- szony nyelve, ment nagy dolga van mostan a szavakban: gyűjtik a bátorságot meg a haragot a következő utcasarokig. Ott aztán az asszonyka megint előre ugrik, megint üt, most már az ember tarkójára. Az rezzenéstelen megy tovább, csak a fejét fordítja egy pillanatra vissza:

— Megmondtam! Nyughass!

Elébük kerülök. így nem látom az asszonyt, de meglátom az ember arcát. Nem akarom hinni, de igaz: az ember mosolyog, békés elégedetten, pedig közel a következő utcasarok, és mögötte csak pereg, pereg az asszony nyelve.

Sohase néztem még tömegből veszekedőket, de most megyek velük, ám nem érünk a sarokig. Egy házzal arrébb, gesztenyefa

borít árnyékot a járdára itt, az ember megáll és visszafordul. Nagy vásárlásra való üzlet nincs már erre, hanem kerékpársereg jelzi a kocsmát, a kocsmában a sört. Azonmód, ahogy adták, borítékkal adja oda azasz- szonynak a fizetést, még a szalag is kilóg belőle. Ügy teszi mindezt, mintha nem is verték volna érte fél városon át.

Az asszony néz a nyitott borítékba, ujjai vallatják a lila öt- és piros százasokat. Barna szeme óriás csillogás, figyelem jut belőle a borítékra, szerelem bizony az emberére.

Az meg csak áll, térképet csinál a fáról, az égről, mintha most látna fát és eget először.

A boríték ürül, az asz- szonyka elteszi zsebbe a pénzt, de még a zsebekben is elrendez külön minden nagyobbat, amire kell.

Az ember vár türelmesen, de aztán úgy gondolja, hogy elég a várás ennyi örömnek, mert megindul. Az asszony utána. A bicikliknél lassít az ember, hátrafordul. Barna ötvenes villan az asszony kezében, a férfi elveszi, de a karja nyújtva marad, és az ötvenesből százas lesz.

Bemennek a kocsmába. Az ember a pultig, az asz- szony tartva a távolságot a pult előtt megáll.

Habosán friss a sör. Bajuszt rajzol az ember bajuszára, mókás jelet hagy az aszonyka szája szélén. Aztán mennék. Elől az ember, mögötte a termő csend, az asszony, a csodálatos élet.

Bartha Gábor

Mózsi Ferenc:

Vakító

napsütésben

S

zabó István átment az út másak oldalára, hogy megnézze, mi a fenét csinál az a gyerek a porban, az árökparton. Tűzött a nap. A levegő mozdulatlan volt, valahol távol traktor dolgozott.

Szabó István megállt a gyerek háta mögött.

A gyerek egy repülőmo- dell mellett guggolt, és a szárnyát babrálta. Rövidnadrág volt rajta, rövid ujjú ing és szandál.

Szabó István letette a földre batyuját. Cigarettát húzott elő a farmer zsebéből, megzörgette a gyufát, és rágyújtott. Elfújta az első füstöt, és a repülőt figyelte.

— Eltörött? — kérdezte.

A gyerek felpillantott a

fiatalemberre.

— Igen — mondta.

— Az baj — mondta Szabó István, és megcsóválta a fejét.

— Meg tudod csinálni ? — kérdezte a gyerek.

Szabó István alaposan szemügyre vette a gépet, és biztos volt benne, hogy nem tudja megcsinálni.

— Megpróbáljuk —mondta, és leguggolt.

— Fennakadt egy bokron, és akkor tört el — mondta a gverek.

— Te kölyök! Ne hazudj

nekem — mondta Szabó István, és fölemelte az ujját.

— Nem hazudok. Ott, látod azt a bokrot?

Szabó István pillantása követte a gyerek kinyújtott kezét. Ott volt a bokor, ötven—hatvan méternyire a mezőben, kicsit jobbra.

— Látom, nem hazudsz.

Kezébe vette a repülőt.

és matatott rajta néhány percig. A gyerek figyelte.

— Hát ez nem megy — mondta Saábó István.

— Nem baj — mondta a gyerek.

— Dehogynem — felelte Szabó István, és lábát az árokba nyújtva hanyatt feküdt a poros füvön. Kezét összekulcsolta a tarkója alatt.

— Mit mosolyogsz? — kérdezte a gyerek, és fölébe hajolva figyelte az arcát.

— Kicsoda? Én? — kérdezte Szabó István.

— Igen — mondta agyerek. — állandóan mosolyogsz.

— Inkább vigyor ez — mondta Szabó István.

—Mit mondasz?— kérdezte a gyerek.

— Semmit hány óra lehet?

— Elmúlt már dél — felelte a gyerek.

Olyan meleg volt, hogy Szabó Istvánnak az volt az érzése, ha fölvagdalná a mozdulatlan levegőt, oszlopokat, kockákat. gúlákat

háromszögeket kapna, és

nyugodtan fölépíthetne velük egy házat. Rágyújtott, szippantott néhányat és a gyerekhez fordult.

— Rágyújtasz, mi? —

mondta, és felényújtotta a dobozt.

—- Tudsz karikát fújni ? — kérdezte a gyerek.

— Karikát? Persze! —

mondta Szabó István.

Hasra feküdt, nagyot szívott a cigarettából, és eregetni kezdte a karikákat. A gyerek figyelte egy darabig, majd azt mondta:

— Ez semmi! Figyelj ide...

— Te talán jobbat tudsz?

A gyerek nem válaszolt,

hanem teleszívta magát füsttel, és már engedte is ki a szebbnél szebb karikákat.

— Aha — mondta Szabó István — te az ujjaddal ütögeted az arcod. azért megy ilyen jól.

A gyerek bólintott, és tovább fújta a füstöt.

Szabó István állát megtámasztotta a tenyerén, és a gyereket figyelte.

— Hány éves vagy?

— Tizenkettő — mondta a gyerek, és újra kezébe vette a repülőgépet.

Szabó István egy pillanatra belenézett a napba. Rögtön becsukta a szemét, és figyelte amint a színes karikák föl-le vándorolnak a szemhéja alatt.

— És hogy hívnak? — kérdezte csukott szemmel.

— Istvánnak — felelte a gyerek.

— Jópofa vagy. — fél országot Istvánnak hívják.

— A fél országot? — csodálkozott a gyerek.

— Igen. Sőt valamivel több. mint a felét. Az ötvenegy százalékát.

— Mi az, hogy százalék? — kérdezte a gyerek.

— A franc vigye, tudtam, hogy nem hagyod ki ezt a ziccert, és megkérded.

— Ziccer? — húzta föl a szemöldökét a gyerek.

— Az! — mondta szigorúan Szabó István — ziccer és punktum.

Fölemelte a kezét.

— Egy szót se! Inkább azt mondd meg, hogy hívnak. Mi a vezetékneved?

— Szabó — mondta a gyerek.

..Nocsak” — gondolta Szabó István, és fölült.

— Ez érdekes — mondta a gvereknek.

A gyerek nevetett, Szabó István pedig nézte.

— Mondd csak, mi szeretnél lenni?

A gyerek arca megkomolyodott.

— Nos? Mi leszel. ha nagy leszel ?

— Nem tudom —mondta a gyerek.

Szabó István elmosolyodott. Megvákarta a térdét, és azt mondta.

— Látod, most hazudtál az idősebbnek.

Nevetett. Körülnézett a tájon; előtte az országút, körülötte a zöld fű meg a fáik, süt a nap ... Kitűnően érezte magát.

— Szervusz — mondta, és fölállt.

— Elmégy? — kérdezte a gyerek.

— Ördögöd van kispajtás, elmegyek — mondta Szabó István.

— Hagysz itt néhány cigit?

— Persze. Mennyit kérsz?'

— Amennyit akarsz, any- nyit hagyj itt.

Szabó István megcsóválta a fejét.

— Ej, ej. Szabó István — mondta — hány cigarettát kérsz?

— Néhányat —mondta a gyerek —, ha van még, — tette hozzá bizonytalanul.

— Mondd meg, hány cigarettát kérsz. Számot mondjál.

— öt szál cigarettát kérek — mondta a gyerek.

— Ez a beszéd — tárta szét a karját Szabó István.

— Tessék, itt van.

— Kösz szépen — mondta a gyerek.

— Nagyon .szívesen, kispajtás. De nincs gyufád.

A gyerek elmosolyodott. A zsebére ütött, ahol meg- zörrent a gyufásdoboz.

— Sok sikert az életben, kispajtás — nevetett Szabó István, és megveregette a gyerek karját.

Miág egy pillantást vetett a repülőre meg a gyerekre, aztán hátára dobta a batyuját, megfordult, és elindult az országú ton. Már elég messze járt. amikor a gyerek utánakiáltott.

— Hééé! Hová mégy?!

fiatalember megfordult, fölemelte a karját, és visszaintett.

Az irodalmi melléklet képanyagát ifj. Szabó Mihály fazekas népművész munkáiból állítottuk össze