Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-10 / 34. szám
1980. február 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ét órát töltött ~ a Gellért fürdő 'termáljában. Ezt a régi passzióját évék óta nem űzte, de ezen a napon ismét megkívánta a fürdő kénes spleenjét, az ónixzölddel csempézett falak kénes és jódos páráját, a hedonikus lebegést a föld alatti forrásokból ömlő vízben. És döntenie kellett élete néhány kérdésében, ezért is vette a fürdőt, a gőzt: izzadni akart, néhány kilót fogyni, ki akarta izzadni magából a félelmet, az aggodalmat, a feltételek és a következmények egyesült feszültségét, ami sajnálatos módon a gondolkodás és az erkölcs velejárója, ki akarta sajtolni idegeiből, izmaiból a mérgeket. Tudta, hogy szürke tények állnak vele szemben. Izzadni, úszkálni lehet, de a tények is vele izzadnak, vele úszkálnak. Mégis döntött. Elválik harmadik feleségétől is. Kitagadja a lányát, mást nem tehet. Ez lett az eredménye; minek? Talán a liberális nézeteinek. És még egy szomorú kötelessége marad ezek után: harminc éve halott anyjának lejárt a sírhelybérlete, meg kell hosszabbítania újabb harminc évre. Válás, kitagadás, egyszerűen nem tehet mást. Ide vezetett az út; melyik? Aztán kimegy a köztemetőbe, befizeti a harminc évet. Anyja, aki régen por már, biztosan kinevetné ezért... ugyan minek is befizetni egy gödör földet... Fiatalon halt meg, cinikus, mindig mókás lénye azóta is kísérti, pedig anyja nem érte meg fia felnőttkorát, gyermekként hagyta itt. A fiú most már idősebb anyjánál, annál a nőnél, aki megszülte, és aztán nemsokára meghalt. Mindig félelemmel töltötte el a gondolat, felnőtt korában is, hogy anyja milyen ifjú volt még, amikor meghalt. Ö maga pedig maholnap öreg ember. Újabb harminc év, de annyi már neki magának sincs okvetlenül kilátásban. A medencében felismerte egyik régi iskofatár- sát, a valaha legkedvesebbet, aki rajongott érte, és akivel együtt határozták el, annak idején, nem sokkal az érettségi előtt, hogy további tanulmányaik befejezése után, már mint kereső, önálló emberek, egy meghatározott évben Egyiptomba fognak utazni, a piramisokhoz. Lassan egymás mellé úsztak, kezet fogtak egymással, valami tétova öleléssel egymás testéhez értek, és második szavuk Egyiptom volt, egy cinkos, felnőtt mosoly kíséretében. — Láttad a piramisokat? — kérdezte egykori diáktársa. — Nem. De te biztosan eljutottál ... hogy megfogadja. Végül is mosdaniuk, főzniük kell, nem nélkülözhetik a gázt, s ha másként nem juthatnak hozzá, szorult helyzetükben miért ne fordulnának a fuvaroshoz? De a felesége hallani sem akart arról, hogy ,.megtegyék ezt a lépést”. Majd el-' mennek a telepre két nap múlva, amikor M. „szabadszombatos” : addig az olajkályhán főznek, melegítik a vizet. És szombaton csakugyan sikerrel járták a telepen. Több mint egy hónapig nincs gondjuk a gázzal; gondolta M., boldogultak a fuvaros segítsége nélkül, de mi lesz akkor, ha a házigazda józan tanácsára hallgatva vásárolnak egy kétszáz literes olajoshordót? Ezt semmiképp sem tudják a töltőállomásra vinni, és főként a teli hordót hazaszállítani onnét. Akárhogy forgatják is, rá vannak utalva a fuvaros munkájára, illetve — mivel az versenytársa nélkül folytatja mesterségét — Nem. Én sem. Ezután családjukról, gyermekeikről, munkahelyükről beszélgettek, érezték és megnyugvással vették tudomásul, hogy életük nagyjából hasonlít, mintha még ma is a lánynevekkel televésétt iskolapadban ülnének, mondjuk Kubinyi tanár úr irodalomóráján, ahol rendszerint történelemről esett szó, és a sovány, szőke, kék szemű FÉRFI irodalomtanár, aki fekete csizmában állt előttük, elsápadt, amikor kiejtette Napóleon vagy Görgey nevét. De hol volt már az a két tábornok, mire felnőttek lettek? Elbúcsúzott osztálytársától. Amikor a gőzkamra után a mérlegre állt, a tű először átfutotta az egész skálát, aztán visszasüllyedt a realitásba, 102 kilogrammra. A mérleg rugója nyögött egyet, amikor leszállt róla. Különös — gondolta, közben intett a kabinosfiúnak —, ebben a hústömegben súlytalanul ott van az a tehetetlenség, az a melankólia is, amivel testének elnehezülé- sét mérve, az ember tudomásul veszi, hogy az ifjúsága elmúlt, hogy feleségétől el kell válnia, hogy a lányát ki kell tagadnia, mert nem tehet mást, és hogy anyja sírhelyét pénzzel kell kiváltania, különben beszántják a hantot. Elhagyta a fürdőt. A Gellért rakparton, a korláthoz sorakozva, mint valami lelátón, nagy tömeg állt. Fölsétált a hídra, amelynek forgalma teljesen leállt, hogy utat engedjenek a helyszínre robogó rendőrségi és mentőkocsinak, valamint a tűzoltóságnak. Hallotta, hogy mi történt. A benzinkutas nő hangosan magyarázta az esetet a később érkezetteknek. A hajóállomás pontonhídjáról valaki belevetette magát a Dunába, azt mentik, de úgy néz ki, hogy hiába. (1977. május 10., kedd délután, öt órakor.) Átsétált a hídon, a Matróz Csárdánál lement az alsó rakpartra, elnézegette a húsztonnás török, finn kamionokat, a hatalmas vonóerejű Büssing, Mack, Volvo, Mann, Deutz teherautókat; a sofőrök, a parkoló tehera községben — a többiekhez hasonlóan ki vannak szolgáltatva neki. Nyilvánvaló volt: neki, egyedül kell intéznie az ügyet, a felesége tudtával ugyan, dé~a helyeslése nélkül, félig-meddig a háta mögött, titokban alázkodva meg. Érthetetlen és nevetséges viselkedés! A felesége azt ajánlotta, hogy vásároljanak két húszliteres kannát — a házigazdától kapott kannákat vissza kell adni—, így lassan feltöltik a hordót és lesz tartalékuk. M. nemegyszer látta a fuvarost olajoshordókkal megrakott kocsija bakján; józan, értelmes arcú sváb paraszt, aki nyilván reggeltől estig keményen dolgozik, és a lehetőségekhez képest igyekszik pontosan szállítani a megrendelőnek. Ha késik — a maguk bőrén tapasztalhatták a gáztelepen —, ez sokszor mások hibájából történik, amiért képtelen és igazságtalan dolog őt hibáztatni. Ugyanakkor a „gázosasz- szonynak” is időben fel kell gépjárművek legénysége és a sétáló közönség is: a túlsó rakparton folyó mentést figyelte. Az a néhány horgász, aki közvetlenül a pontonház közelében horgászott az alsó lépcsőkön, egyre ugyanúgy tartotta a botot, eresztette utána a zsinórt, pedig hát éppen mellettük ment a Dunába az az egyén, akinek ha az életét már nem is lehet megmenteni, de kilétét és esetleg ebből tettének okát is, most fogják felfedni. Három kővel rakott uszály úszott lefelé a Dunán, völgymenetben. A budai egyetemi rakpart fasora és az aula homlokzatának oszlopai az Alma Mater mélabúját idézték fel benne, a régi éneket, a „Geadeamus ... kezdetűt, a szemeszterente más nemzedékek ajkán zengő „Vivat Academiá”-t, a búcsúéneket, emléket, szerelmet, anyát. A már délnek forduló uszályok után nézett. Azok az épületek is, amelyeket ezekből a nyers kövekből építenek majd, idővel romok lesznek. Nem lenne jobb nem építeni, nem lakni, nem ebédelni, nem emlékezni? És egy szép naptól kezdve, nem észrevenni önmagunkat? E kérdéseket mélyen magában, mintha teste tette volna fel a tudatának. Rendőrségi autó állt meg, közvetlenül mellette a rakparton. Két rendőr szállt ki a kocsiból, odaléptek hozzá. — Az igazolványait kérem! — szólította fel az egyik egyenruhás fiatalember. — Miért kéri? — kérdezte természetes magabiztosságával a férfi. — Ne szórakozzon, ember, maga meztelenül jött át a hídon, hol a ruhája? Hogy hívják? Honnan jön? Akkor végignézett magán. Fehér bőrén még vízcseppek tündököltek. Nem volt rajta semmi. — Elfelejtettem felöltözni, kérem ez ... nem értem, mi történt, a Gellértben voltam és ... nem tudom ... — Hagyjuk az óhéber ki- mit-tudot, nekünk nem témára van szükségünk, mint a szociológusoknak, hanem személyi igazolványra vagy útlevélre vagy legalább egy munkakönyvre... Hol dolgozik? Nős? Hány éves? Budapesti lakos? Külföldi? aha nem tapasztalt zavart érzett. Semmire sem tudott válaszolni. A kocsihoz kísérték. Beült. Miközben a Gellért fürdő felé hajtottak ruházatáért és igazolványaiért, a törzsőrmester megkezdte az első jegyzőkönyv fölvételét. Egyelőre csak annyit tudtak róla, amennyit meztelen teste valószínűsített, sőt bizonyított: hogy férfi. adni a pénzt a postán, mivel ezt a rendeletek előírják — vagy éppenséggel fontos dolga akadhat, amit nem intézhet el munkaidő után. Talán ő kizárólag halaszthatatlan gázpalackcsere elintézés miatt kéredzkedik el a munkahelyéről ? Másfelől a feleségét is meg kell értenie, aki megrendelőként annyit joggal elvárhatott, hogy a késedelmes vagy előre kifizetett, de elmaradt szállítás miatt a fuvaros néhány udvarias szóval elnézést kérjen, és kimentse magát; de nyilván nincs ideje az efféle magyarázkodásra, vagy eszébe sem jut, hogy mentegesse magát: felveszi a rendelést, és azon van, hogy teljesítse; ennyi az egész. De mégis: hogyan állítson be hozzá és mit mondjon? Hogyan kerülje el a tapintatlan célzást, amit a puszta jelenléte okozhat, hogy ne emlékeztesse a fuvarost a saját — bár nagyon is menthető — hibájára? Hogyan tt dolgozom, nem I messze, három megállóval feljebb. Nem valami nagy hely. Mit mondjak róla? Számomra a korai felkelést jelenti. Néhány korty kávé, egy szippantás a cigarettából és loholok a villamos után. Trolibuszra szállók át, dühöngök a Majakovszkij utcai jelzőlámpa előtt, végre zöld, mutatom a bérletem, álmos vagyok, Dohánybolt, Lövölde tér, Óra- és Ékszer, nyomom a jelzőgombot, megérkeztem. Blokkolás. öt óra negyvenhét perc. Vetkőzés, néhány új vicc a műhelyben, beugratások, délutáni sörözések. Maga az építmény lehangoló látvány kívülről. Sokemeletes csúnya állat, eldönthetetlen színű. Délelőttönként kikönyökölök valamelyik ablakán, fújom a füstöt — jól állhatok ennek a szerencsétlennek —, nézem az óvoda udvarán nyüzsgő prücsköket, délután négy felé meg kivágódunk innen, vadítunk, mint a hajósinasok, végigmarhás- kodjuk az utat egész a megállóig. Ma reggel elaludtam. Hat előtt öt perccel blokkoltam. Nagy szám lehetett, ahogy rohantam az emeletre, valósággal kiszakítottam az öltözőszekrény ajtaját, dobáltam magamra a ruhadarabokat. Elmúlt hat óra, mire beértem a műhelybe. Bekapcsoltam a gépemet, vártam. Nem dördült el semmi. A főművezető tenyerét dörzsölve vigyorgott: nyert tegnap délután a csapata, és életében először volt tízes találata a totón. Zúgni kezd a ventillátor, szokott lármájukkal harangoznak a gépek. Nehezen indul a hét, egy darabig szótlanok vagyunk. Aztán ebédidőig elmúlik minden. A zuhanyok ma is bedöglöttek a fürdőben, ahogy szokás. Közelharc a vízcsapoknál. Valódi csendélet! Az olajos, meztelen testek össze tömör ülnek, kismillió végtag fonódik egymásba, altassa el a gyanakvását, mit válaszoljon a kimondatlan kérdésekre, hogy „a történtek után mit akar tőlem?”, hogyan magyarázza meg: félreértés történt, sajnálatos és kölcsönös félreértés; hogy ezentúl minden mádképpen lesz, hogy valójában ők, M.-ék hibáztak — őszintén, tiszta szívből mondja! — a gyanakvásukkal, a kiszolgáltatottak gőgjével sebezve, de most kezet szeretnének nyújtani, hiszen szükségük van egymásra, azonosak az érdekeik. H a csakugyan őszinte, mindezt képes meggyőzően érzékeltetni a másikkal. „A legfontosabb, döntött M., hogy nem szabad halogatni a dolgot, minél előbb beszélnem kell vele.” Az olajkályhához lépett, a kávé már kifolyt; gépiesen az ébresztőórára nézett. Éppen annyi ideje van, hogy megigya és elszívjon egy cigarettát, mielőtt munkába indul. dong az ég, valaki kéztisztítóért imádkozik, a többiek felváltva káromkodnak a törülközőjük miatt, mert ismeretlen tettesek a földre lökték. Négy óra tíz perc. Zokogó rimánkodás az öltözőben fésűkért, cipőkanalakért, meg a többi, aztán blokkolás a kapunál, kezdjük a délutánt. Ne fordulj el. Beszélek még valamiről. Rólad. Látom, szeretnéd kihasználni, hogy eltakarnak idegen fejek, bujkálsz mögéjük, nem szívesen nézel rám. Pedig én bámulni akarlak. Ismerős vagy. Azt hiszem, a mozdulataid ismerősek. Ahogy kezeddel hát- raisimítod a homlokodba csapódó hajszálakat. Ahogy a napszemüvegedet igazgatod, babrálod, bosszankodsz vele. mert minden kiszámíthatatlan mozdulásnál az orrod hegyére csúszik. Haragszol ilyenkor, ideges lesz az arcod, a szemed sarkában vékony ráncok keletkeznek. Aztán kisimulnak, játéknak veszed az egészet, percenként visszatérő játékos bolondságnak. És ismerős a mozdulatod, ahogy kezedben a teniszütőt szorongatod, összefogva a sporttáska szíjával, miközben a két tárgy sűrűn kóborol jobbra-balra, egyik kezedből a másikba. Hirtelen az ötlik fel, hogy a teniszpályán láttalak, kikukkantva a troli ablakán, két megálló között, mindennap csak egy pillanatra, amíg elhúzunk melletted. De lehet, hogy máshol. Ne fordulj el. MELEG van és csúcsforgalom. Lihegve dulakodnak a lépcsőnél. Az ellenőr türelmetlen, éles hangon utasít bennünket a kocsi belsejébe. Kiabál, a fogait csikorgatja. Állunk. Körút, és Majakovszkij utca sarka. Nem igaz, hogy a hőség elviselhető. Egész testem lucskos, csatakos, az ingem a hátamra tapad. A nyitott ablakhoz próbálok furakod- ni, de nincs semmi esélyem. Az ellenőr indítani szeretne, „Igyekszünk belül összébb húzódni? Igyekszünk, kérem?” Csöngetés. Sárgára, majd zöldre vált az önműködő jelzőlámpa. A troli elindul. Szépek, ízlésesek a piros gyöngyök a nyakadban. Hány verset írjak erről? Ne csodálkozz, eredetileg alanyi költőnek készültem. Csapnivalóan sikerült az elrugaszkodás, az. az igazság. Nem is tudom, mi van velem. Azóta is állandóan írni akarok. Egyszerűen elkap a láz. Hasalok a díványon, vagy ülök a széken, a cigarettához nyúlok, várok valamit a soron következő szippantástól. Minden percben indulni szeretnék. Van egy halhatatlan töredékem: „Az a fő, hogy valakinek elmesélhesd!” Elég érzelgős? Gyorsan nyomulnak elő a gondolátok. Üres a papír. Aztán szép lassan tele lesz. Történetekkel, nagyjából eredeti ötletekkel, párbeszédrészekkel, bemondásokkal. Erről még senkinek nem beszéltem. A leírás fura pillanatában minden szó a helyén volt, de később a legtöbb idegenül hangzik. KANYAR a templomnál. Egymásra buknak az utasok, mérgelődnek. Az ellenőr tapintatosan derül. Prolongált jelenetek — gondolhatja —, változó szereplőkkel. Nézlek. Verset fogok írni rólad. Nem lesz nehéz. Az egymás mellé rakosgatott szavakból összeállnak a sorok, nem is tudom, hogyan. Hirtelen képek tűnnek elő. készül, alakul az egész. Ilyesmiért érdemes ébren lenni. Közhely? Verset írok az arcodról. Ahogy rámegy a napfény és érdekes árnyékokat alakít rajta. Ahogy a szél a hajadba tipor az ablakon keresztül. Az arcodról, ahogy körülveszi ez meg az. Nézz ide! Az első sort akarom elkapni. Egy tájat körözök. Pofonegyszerű legyen, amilyenek csak a dalokban vannak. Várj! Papír kellene és ceruza. Ne irigykedj. Engedd, hogy bámuljalak. Tetszik a játék körülötted. Futkározik arcodon a fény, és különös alakzatok keletkeznek rajta. Ne szállj le még! Most egyszerre kibillent minden. Én sem értem, de minden eddigi dolog benned van, most már valahogy benned kell utánanézni az ügyeimnek. Gyere velem! Látod a vizet? Pontok csillognak a felületén. Szemben a domboldal még soha nem volt ilyen. Nagy alakú vörös izzásban remeg. Egy kopasz fának dőlsz neki. Hátralódítod a fejed, és fölnézel. Gyenge, őszi napsütés csorog a szemedbe, vidáman könnyezel tőle, a zsebkendőddel törölgeted. Vonat robog el. Tele vannak a fülkék. A mozdony füstje eltakarja őket egy időre, aztán kibukkannak a fejek. A fűtött szobában is velem vagy és nevetsz. Kipirultál a hidegtől, fáztál, de már a sálad is levetetted. A sál mindig az utolsó. Jó veled lenni. Nincs ötleted? Elviszlek valahová, gyere! Bemutatlak a barátaimnak. Ritka példányok, olyanok, akikkel jól érzi magát az ember. Aztán megmásszuk a hegyeket. Vagy valami más volna jó? EGDÖCCEN a koM csi, kivágódnak az ajtók. A lány he-’ lyet cserél néhány előtte állóval, le- szállni készül. Az ellenőr változatlanul ideges. Egy- páran még lógnak a lépcsőn, de lassan rendeződik a tömeg. A lány leszállt, jegyét a szemetesládába szórta, s befordult a legközelebbi utcasarkon. Elindultunk. Aprókat zökken a kocsi, ahogy a hepehupákat eléri. Honvéd utca következik. GYÖRFI SÁNDOR SZOBRA T árnok Zoltán: Integetés közelről Dobai Péter:
