Szolnok Megyei Néplap, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. február 24. fiatal riporter elkeseredetten ült- a falu egyetlen kocsmájában, és tisztelettudóan ízlelgette az utolsó pénzén vett féldeci cseresznyét. Ez az én formám — kesergett. Nem is volt még „igazi” riporter. Szabadúszó, aki a Rádiótól kölcsönkapott magnóval kül- sőzött — ha „hozták” az anyagát, volt pénz. ha nem, nem. Néha kapott egy tippet, vonatozott százötven kilométert, hogy énd.ekes figurákat gyűjtsön a Magyar Rádió „Az én világom” sorozata számára. Egyébként írónak készült, de novelláit általában különböző ürügyekkel visszautasították a szerkesztőségek. Ezekben az írásokban rendkívül bonyolult lelkű emberek rendkívül bonyolult szituációkban vergődtök, és nem találtak kiutat. — Tükröt tartok a pofájuk elé — szokta volt mondogatni —, persze, hogy nem kellek nekik. A fiatal riportert balszerencse is üldözte. Már három anyagát visszadobta az osztályvezető. így mondták neki a Rádióban. Azt is mondták hogy hagyja az extrákat, a való életet hozza. A világ kicsi csodáit kell elmlami, de azt így — mutatta ökölbe szorított kézzel a pártfogója. Ügy — bólogatott. Nagyon szegény volt már. és éppen volt egy tippje, hát elindult. hogy megkeresse az élnöknőt. aki egy téeszt a semmiből hozott fel minden élőképzettség nélkül, abban a faluban, ahol községi könyvtáros volt eredetileg. Könyvtáros csodatéeszel- nöknő — ennek be kell jönnie. És vonatra szállt. Télvíz idején, a dögnehéz magnóval, amiből mindig akkor fut ki a szalag, amikor a riportalany épp oldódni kezdene. Most pedig itt ül a kocsmában, négy órája van a vonatindulásig, és fuccs a világ kicsi csodájának. A spiné két hete meghalt, nem is volt téeszelnök. a könyvtár rég visszafejlődött járási letéti könyvtárrá, és különben is megette a fene az egészet. Ezt a pár órát kihasználhatná, hogy ötperces, hétköznap délelőtti kis színeseket gyűjtsön, amelyekben felvillanthatja a folyton változó falu töretlen fejlődését, de az nem az ő rovata, ezenkívül egészséges, önző tunyaság ül a településen, ebből semmit nem lehet kicsiholni. A kocsmában még hatan ültek, öten úgy, hogy lássák a riporterit, ö elővett egy Valóságot, és hanyag tartással olvasni kezdte. nehogy elárulja csüggedtségét. Látszólag olvasott, de az agya lázasan máson járt. Látta lelki szemeivel, hogy délcegen odamenetel a kocsma- töltelékekhez, és lenyűgöző magabiztossággal kiszedi belőlük életük legféltettebb titkait. — Ez az, ez azí — lelkendezik majd a pártfogó a Rádióban. és kirohan a folyosóra. — Ezt hallgassátok meg! — kurjongat. És egy héten belül elintézi, hogy ó megkapja az újságíró igazolványt. Aztán észrevette, hogy az érdeklődés lankad. Persze, ezeknek csak a működő riporter szenzáció. Az ivó riporter pont olyan köznapi iszákos, mint ők maguk. Hogy tisztelnének, ha mikrofonnal a kézben rohangálnék a főutcájukon! — gondolta. Ekkor egy hosszúhajú, szőke fiatalember lépett be. Ö is a riportert bámulta; amíg a pult felé menetelt. Aztán váltott néhány szólt a csapossal. Fogott két kupicát, körülnézett, és elindult a riporter asztala felé. Megengedi? — kérdezte divatjaBéres Attila elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1919. évi novellapályázatán n. díjat nyert. múlt udvariassággal. kissé még meg is hajolva. A riporter habozott, majd eléggé kelletlenül azt mondta: tessék. A srác leült, a két poharat egymáshoz közel maga elé helyezte, kigombolko- zott. Némán nézték egymást. — Tudom, hogy a Rádiótól jött — szólt végül a szőke. Úristen, kezdődik —gondolta a riporter. — Nem kapta meg a munkaegységét, elvették a háztájiját, elcsábították a menyasszonyát, lelőtték a kutyáját, esetleg verset ír. a legjobb esetben ő a helybéli riporterőrs vezetője. Mogorván nézett. Ellenszenvét még csak fokozta hogy a másik előtt két teli pohár állt. — Azt is tudom, kit keresett — folytatta a szőke elszántan. Két foga hiányzott elöl, ezért erősen sziszegve ejtette az s-eket. Ha ez mama a magyar Homérosz, akkor sem adhatom le a szövegét — gondolta a riporter. — Nem számít — mondta legyintve, mint aki csak véletlenül járt erre. — Dehogynem — mondta indulatosan a fogatlan —. csak későn jött. Ilonka meghalt. Tudja hány éves volt? — kérdezte. Hosszúéletű népek laknak errefelé. — Hatvan körül? — felelt a kérdésre kérdéssel. — Harminchat — mondta a szőke. — öngyilkos lett. Szünet. — Én tudom a történetét. A riporter sóhajtott. A másik betolta az asztal közepéig az egyik poharat, a másikat felemelte, és várt. Kivárta, míg a riporterben lezajlik az önérzet csatája, aztán sünikor látta, hogy a pohárért nyúl, bátortalan kezdeményezéssel azt mondta: — Szervusz, egészségünkre. Ittak. Férfiasán. egyhajtásra. — Engem Ilonka tanított meg olvasni. A szó szoros értelmében. Tizenhat éves koromban. Tíz éve. Akkor költöztünk be a faluba. Én mindent láttam ... Kár volt korrumpálódni egy cseresznyéért — sajnálkozott magában a riporter —i a világ leghosszabb és legunalmasabb története előtt állunk. — Bekapcsoljam? — kérdezte a magnóra mutatva. azzal a sunyi hátsó gondolattal, hogy a szalag véges, és a szalag végén minden történet véget ér. — Nem kell — legyintett a srác. Aztán folytatta. — Nem azért mesélem. De azt hiszem, hogy itt egyedül én gyászolom őt... Ezek ölték meg — intett bizonytalanul az utca felé —.megölték anélkül, hogy észrevették volna. — Tulajdonképpen miért lett öngyilkos? — kérdezte a riporter. — Más volt. Egyszerűen más volt, mint ők. Semmit se vétett. Nem bírják elviselni, Üvölteni kéne... Hamis pátosz volt. talán mert nem divat a pátosz, talán mert selypes volt a szőke, talán mert a riporter már olvasta valahol, hogy ilyen helyzetben valaki azt mondja: „üvölteni kéne”. Talán mert az ő hősei sosem mondanának ilyet. A srác anélkül, hogy hátrafordult volna, elkiáltotta magát, Józsi! és kezével intett a csaposnak. Józsi hozott két újabb cseresznyét. — Szép lány volt, amikor ide került bár én még nem ismertem. A riporter lopva az órájára nézett, de a szőke elcsípte a pillantást. — Nyugodj meg, nem hosszú a történet. De muszáj valakinek elmondani. Hátha egyszer eszedbe jut hátha egyszer jó lesz valamire ... Az nem lehet, hogy egy ember nyomtalanul tűnjön el — folytatta, és ivásra emelte a poharat. Most vette észre a riporter, hogy a szőke mór élőbb is ivott. Nem volt éppen részeg, de szemében megcsillant az a bizonytalanság, amit ő már jól ismert. Hallgatott. — Szóval, szép lány volt. Könyvtáros. Szabad, préda. Legalábbis azt hitték. Mindegyik ráhajtott. Mármint a helyi hatalmasságok. Tudod, hogy van ez... de ő egyikkel sem. Aztán azután, hogy az ablaka alatt összeverekedett a tanácselnök fia az iskolaigazgatóval, nem volt maradása. Még a gyerekeket is eltiltották a könyvtártól. A közművelődést meghatározó tényezők ilyenek nálunk — mondta, és keserűen felnevetett. A riporter, lévén eredendően képzelődő, játékos alkat, már hangjáték-rendező volt lélekben, és szólt a technikusnak: megállunk, ismételni. ismételni! Majd a szőke színésznek: vedd lejjebb, Lacikám, ez így nevetséges. kicsit visszafogottabban! A szőke ezt persze nem tudta, folytatta a saját, megíraitlan szövegét. — A könyvtárba senki nem tette be a lábát hónapokig. Ilonka minden nap kinyitotta, nem hitte, hogy valakit csak így, ok nélkül ... érted ... rendezvényeket szervezett, volt három kínos eset, fővárosi költők, írók jöttek, és tök üres volt a könyvtár. Kénytelen volt abbahagyni. Végül felülvizsgálták a könyvtár látogatottságát. és mivel semmi statisztikát nem tudott felmutatni, bezárták. neki meg felmondtak. Rávertek még vagy ezer forint leltárhiányt is. Rá egy évre létesült a letéti, a tisztelet- díjas könyvtáros az igazgatónő lett. Neki még a budi is statisztikával van kitapétázva, jövőre állítólag javasolják Szodkultra ... — És Ilonka? — kérdezte a riporter. — Ilonka? — révedt el a szőke. — Hát az fantasztikus. Tudod, valami ólban lakott, a téesztől bérelte. A két elnök nem nagyon egyezett. a tanácsi meg a téesz — mutatta kézzel is —. ezt használta ki. A házat a saját két kezével építette föl. hat év alatt. Bérelt a háza mögött kétszáz négyszögölt, megválthatta volna háztájinak. de nem volt pénze. És elkezdett fóliázni. Ilyen it' még nem volt. A téesz mindig nagy tagban napraforgóra ment, szóval iparra, a háztájiban meg csak a szerződéses hizlalás ment. Ezt a riporter már nem értette, lévén városi novellista. de nem szólt közbe. — Szóval Ilonka öt év alatt milliomos lett a fóliából. Legalább is, ezt rebesgették. Teljesen egyedül. Mert férfiak lettek volna, de csak „arra”, érted. Hozzá méltó szabad ember itt százkilométeres körzetben nincs. Illetve nem volt. — Végül is, mért lett öngyilkos, ha minden rendiben volt? — kérdezte a riporter, hogy kissé gyorsítsa az elbeszélés ütemét. — Hát ez az. Ö nem a pénzért foglalkozott zöldséggel. Megtalált benne valamit. önmagának. Tudod, a községek egyesítése már nagyon közelgett. a két elnök rájött.' hogy kívül van az ellenség, kiegyeztek. Ilonka megkapta az értesítést, hogy a bérletét nem újítják meg. Már rég megválthatta volna. pénze is volt, joga is volt, de nem adták. Csak úgy sportból nem. A határban egy darab agyagot akartak rásózni, nem fogadta el. — De miért lett öngyilkos? — Hát tudom én? Ki tudja? — kérdezte már-már sírva a szőke. — Találkoztam vele, mondom, költözzön el. Ilonka néni. költözzön el. hagyja ezeket... Azt felelte. kicsi nekem ez az ország, Ferike .. . Másnap beszántották. Két hétre bezárkózott, kitakarított. rendjbe- rakott mindent, és meghalt. Még azt sem tudják, honnan szerzett annyi gyógyszert. Na egség ... — mondta. és megitta a maradék pálinkát. — Csak azért mondtam el.... csak azt akartam megkérdezni, hogy te érted? — kérdezte utána. riporter a fejét ingatva jelezte, hogy nem érti. Ennek az egésznek így semmi értelme. Különben is, zavaros történet. Sok ellentmondással. És most. hogy meghalt, már az isten sem tudná kinyomozni az igazságot. Végül is. akármit csináltak vagy nem csináltak vele. fellebbezhetett, pereskedhetett volna. Pénze volt, el is költözhetett volna, jól kinéznénk, ha mindenki megölné magát... Meg ki tudja, ki ez a szóke... Reménytelen. Meggyes László grafikája Béres Attila: Az én világom Huh István: Elfütyülöm Szelídülök már szelídülök Villám-ütötten élek Világgá szálló kiáltásaim Jaj most kellenének Köhécselek szívem csendesebb Nem gyötör fájó éhség Szelídülök már szelídülök Készülök elmúlásra S utolsó dalom elfütyülöm Nem ‘maradhat a számba Benke László: Várakozás az idő szakadékában A már nem és a még nem szakadékéból kéken képzeletemmel hogyan Létem vasárnapjára hitetlenül hiába hittel is mindhiába Anyám is meggyötörve hull ‘kútmélynyi közönybe s főzi főzi a levest Mert csak a visszavétel gödre csontzenével a dörgő hörgő nóta Halálra nem hiába mindörökké bokázva előtte csak bokázva íme a béke csöndje Valahol könnyen födve felsóhajt egy szép halott Péntek Imre: Balatoni képeslap A szédült \nyár itt száguldozik a sztrádán bukósisakja villanó fehér — stopposok szemében alkonyati ábránd a messzeségbe húzó útszegély--. Nyög a szezon mint kólikás vénség, állott sörén vitorlás biceg; mosoly kattan és elkészült a fénykép örök emlékül Gertinek. . Bulldogot terel a tilalmas tópart, póráz feszült meg dülledő nyakán; siklik előle, menekül a megmart kószáló léptű, üdültetett magány. Fazekas Magdolna grafikája
