Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-13 / 10. szám

1980. január 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 les csörgés verte föl a mély, álom tálán kábulatból. Oda aikart nyúlni, hogy megfojtsa a vekkert, de a mozdulat le- gyintésbe ment át, és kilépett az ágyból. Hatalmasat nyújtózott, még a lábujjai is ropogtak bele, de csak nem derült jobb kedvre. A fürdőszobában megengedte a tust, egy ujját alátartotta: ma reggel sincs melegvíz. Elzárta a csa­pot, odalépett a polchoz: a készülékben még a tegnapi penge van, úgy koszo­sán ... majd kiugrik napközben, s meg- borotválkozik a borbélynál. Visszament, ledobta a pizsamát, öltöz­ni kezdett. Mikor az óráját csatolta föl, csörgött a telefon. — Kezét csókolom, mama. — Jaj, kisfiam! — jött az ünnepélye­sen remegő hang. — Ügy izgultam, hogy nem lesztek már otthon !... Hányadik már? Számolod még? — Igen, mama. A tizedik évforduló. — Ügy jó — lágyult el a hang. — Csak számoljátok, kisfiam! Mi is negy­vennyolc évig számoltuk szegény édes­apáddal ... Balkezébe vette át a hallgatót, és nyúlt a zsebkendőért, megtörölni a hom­lokát. Édesanyja csak beszélt: — ... s most, hogy kint van a teme­tőben, még most is szómon tartom! — Igen, hogyne... — mondta, és a megszakítóbillentyűt nézte. — Jaj! — riadt meg az édesanyja. — Letelik a három perc! Karácsonyra úgyis jöttök! — Igen, persze! Nagyon kedves vol­tál, mama, nagyon köszön ... — a vonal már süket volt. A titkárnő 'kilenc után nyitott be. Hozta az aktákat, csípőinek mérsékelt riogatásával, szőke, ötcentis hajával, szőke almamelüeivel a szitaszövet alatt — minden szőke volt ezen a nőn, még száján a rúzs is. — Kösz — fejezte be a férfi az alá­írást. — Tízkor majd elmegyek; három­ra pedig kocsit kérek. — És ?... — mosolygott a nő vára­kozóan. A férfi kedvetlenül csúszott lejjebb a széken: — És mit csinálsz, ha hirtelen beüt a hosszú haj divatja, váMraomió hullá­mokkal. elöl fruíruval? — Parókát veszel, drágám! — mond­ta a nő, s ment ki, egy fokkal erőtelje­sebb csípőringással. Ahogy a borbélytól jött vissza ,^Macát látta közeledni. Ez a dundi nő mindig vibrált, pattant, serdült, ez volt benne a fő vonzerő. Most lassan, szinte tagol­tan lépkedett. — Mi van veled? — kérdezte, miikor kezet fogtak. Az asszony csak legyintett s beleka­rolt. A Körúton beültek egy presszóba. Maca az összes cukrot bedobálta a po­harába, s kezdte törögetni a kanállal: — Válik. — Sajnálod? — A fene! A férfit valamelyest megnyugtatta a másik zaklatottsága: — Szereted? A nő cigarettát vett elő: — ö a felperes! — Á! A presztízs! — Marha! — ugrott föl a nő, és elro­hant. Elégedetten nézett utána. Valahol megvan a telefonszáma.' — Túlóra kell? — kérdezte a sofőr. — Nem kell, István. Csak kivisz Esz­tergomba. Elli gyorsan nyitotta az ajtót: — Mondtam a múltkor, ne gyere idá-j ig a kocsival, s várd meg a sötétet! Le sem vette a nagykabátját, meg­ölelte a nőt. Bili egy kicsit magasabb tőle, s minden nyúlánk, minden finom- ívűén hosszú rajta. És fekete, minde­nütt ... Sarkáról enyhén megemJkedve nyúlt a szója után. A nő kiment kávét főzni, ő pedig ha­nyatt fordult, és cigaretta után kapará­Kunszabó Ferenc: Telefonos nap szott: Milyen jó meleg van itt. S a múlt­kor megjegyezte, hogy giccses az a ró­zsaszínű lámpaernyő: máris kicserél­te... Felcsörgött a telefon. Elli rohanvást jött; odakint pongyolát vett magáira, an­nak az övét igazgatta: — Halló !... Értsd meg, ma nem! — S a kagylót lecsapva, rohant ki: — Jaj, a kávé! A férfi a szőnyegre vágta a cigarettát, aztán felkelt mégis, és á hamutartóba fojtotta. Szeme ismét megakadt a lám­paernyőn: Fantasztikus! Ez szolid kék, de valami ugrabugráló figurák vannak rajta... Meghallotta, hogy jön be, és gyorsan nyúlt a ruhája után. Hétkor ért be a Nyugatiba. Az indu­lási oldalról felhívta a titkárnőjét. — Halló! — szólt egy férfihang. — Ki keresi?! Ha most előtte volna ennek a hang­nak a gazdája !... Gyalog ballagott, mígcsak szabad ta­xi nem jött. — Hová tetszik? — kérdezte.a sofőr. — Magának hová tetszene? A vezető idős volt, békés-nagy pocak­kal. Húsos füle szinte lebbent, ahogy hátrafordult: — Nekem, uram? Haza. Az asszony lekváros derelyét főz ma. Mákkal szórja meg. Ö oldalt fordította a fejét. — Hát akkor én is elmegyek haza. Nem volt kedve villanyt gyújtani. Ha az előszobában jobbra indul, s kezét a falon simítja, megtalálja a szöget... Nem találta. Bement g szobába, kinyitotta az abla­kot: két emelet. „Negyvennyolc mintájú maróik lőfegy­ver. Huszonöt méterre hatásos. Az ön­védelem fegyvere” — forgott le fejében a meghatározás, míg az éjjeliszekrény fiókját húzta ki. Leült a sezlonra, hátát nekivetette a falnak... így nem lesz jó. Lefeküdt. Emelte a fegyvert. Szépen ment, míg csak a cső pici, li­lába játszó száját meg nem pillantotta. Akkor vibrálni kezdett a pisztoly. Gyorsan leengedte: még elsül! Vinnyogva nevetett. Eldobta a fegy­vert. Felállt, meggyújtotta a villanyt, oda­ment a telefonhoz. — Tessék! — jött a jólismert hang. — Te vagy az ? ... Azt akarom mon­dani, hogy... Reggel édesanyám felhí­vott ... Tulajdonképpen nem emlék­szel, hol van az Andaxin? — Tessék?! szmoking bal zsebében van! — jutott eszébe ebben a pillanat­ban, és ez egészen megnyug­tatta : — Engedd meg, hogy házasságunk tizedik évforduló­ja alkalmából sok szerencsét kívánjak neked! — Mondd, nem lehetne ezt levélben? — Ne gúnyolódj, kérlek! Nézd, ez alatt az egy hónap alatt én nagyon ko­molyan ... A vonal valahol kattogott, majd el­mosódott hangok hallatszottak. — Halló! — Hallom. — Mit felelsz?! Az asszony egy szavát sem hitte a férjének; három gyermekűik volt. valóban csodálatosan játszott, a zongora megszűnt zongora lenni, átváltozott valami egész más szerszámmá, ame­lyet maga a természet adott a művésznek, hogy hangok­ban és akkordokban olvad­jon vele egységes, áramló, gyönyörűséges harmóniába. Ezen kívül a mester kissé más felfogásban tolmácsolta a témát, mint én szoktam. A második részben egy feltéte­les egyensúlyt vitt, mely ad­dig nem volt benne, de köl­tői egységbe kovácsolta a fi­nom álmodozást a féktelen szenvedéllyel. Ezzel együtt kiválóan megragadta azokat a részeket, mélyek a mű gon­dolati magvát -tartalmazták, s ezért a könnyekig hálás voltam neki. V alóságos szenvedés az ön darabjait játszani, - — emelte föl a tekin­tetét a billentyűkről. — Va­lóságos szenvedés. Idős em­ber vagyok és mindez a szép­ség meghaladja az erőmet. És eklawr a válaszomat meg sem várva lepüfölte két pre­lüdömet. (A „lepüfölte” ter­mészetesen csúnya szó, de valóban úgy látszott, mintha a mester új erőre kapott vol­na. Oly könnyedén, lendüle­tesen játszott, hogy szívemet büszkeség töltötte el, — lám milyen tehetséges vagyok.) — Igen, a zene jövője — folytatta a mester — a mo­numentalitás, csak az érzel­mek hatalmassága, azt gon­dolom, az az érték. Vegye az operát: aI szüzsé elavulhat, de a zene túlél mindent. S ez nem rejti magában a dekorativi- tás és a tiszta szubjektiviz­mus közötti ellentétet. A ze­nében tisztaságunk a legke­vésbé viszonylagos, éppen itt fejleszthető az abszolútig. A tömegek és az egyén belső energiái nagy erővel kisza­badulnak. Igen fiatalember, ön többet érdemel a mi tár­sadalmunkban, ön értéket al­kot ... t E s a mester kinyitotta a könyvszekrény fiókját, kivett egy üveg ribiz- keliikőrt (a -gyümölcs bizo­nyosan a saját kertjében ter­mett) teletöltött két nagyobb vodkás-poharat. Koccintot­tunk és kiittuk. Ez egyben a beszélgetés végét is jelentet­te. Szörnyen furcsa volt ez a találkozás, vagy minek ne­vezhetném, nem is tudom, és mire a mester az ajtóig kísért az ital mintha fejbevágott volna, s körülöttem minden más színt öltött. Boldog vol­tam. Futottam az utcán, és közben föl-fölugorva levele­ket tépkedtem a vadgeszte­nyefákról. így mentem, mindkét markom tele vad- gesztenyelevelekkél, fejem zúgott az italtól, — elisme­résre találtam, már nem va­gyok magányos, gondterhelt, hanem világhódító géniusz, aki előtt minden nyitva áll az igazság megismeréséhez Amelyeken ezentúl az egy­szerű halandókat is vezetni fogom, hogy ők -is eksztázisba jöhessenek lelkem hatalmá­tól, és megértsék, amihez ed­dig közel sem juthattak. E pillanatban még csak ketten vagyunk a mesterrel, de ha­marosan eljön az az idő, ami­kor az egész közönség föl­emelkedik muzsikánk meg­értéséhez. Kondor Béla illusztrációja Shakespeare Hamletiéhez Zelk Zoltán: Tizenegy gyilkosom Tizenegy bicskával szívemben tizenegy gyilkosom körében —: nyugtattam őket, ne riadjanak, nem sorolom ‘Isten fülébe tizenegy gyilkosom nevét, így aztán halálomban megnyugodva, mégegyszer koccintottak s odább tolva a poharat, elindultak a város tizenegy környékére. (Ahányon, annyifelé laktak.) Aztán három nap múlva tizenegy feketébe öltözött férfi vállára vette koporsómat, aztán a tujabokrok sorfala, aztán a fejtől a lábig jó gödör, aztán a szorgalmas lapátok, s ők megvárva az utolsó dübörgést, mint a tüntetők, sorban elvonultak. (Csak egy borzas kis szél futott utánuk, bokájukat keresve.) S végül, mint három nap előtt, ültek a kocsma hosszú asztalánál, kezükben homályos pohár, s homályos szemmel nézték, hogyan írom meg ezt a költeményt Körmendi Lajos: Adat tél volt meszesgödör-Európánkban tarkónlőtt városok [hevertek mikor megfogantunk Besze Imre: Ketten felhő vagy víz leszel torony vagy rom leszel én vagyok te leszel te vagyok én leszel I smét betértem a talpon­állóba, ahová a mes­ternél tett látogatás ] előtt is benéztem, bár akikor nem gondoltam rá, hogy ren­deljek valamit. Most bátran kértem háromszáz gramm vodkát a legjobból, éppen volt belőle, megittam, és rendeltem még és még. Aztán sírva fakadtam. Sajnáltam a mestert, akit senki nem is­mer el, aki kénytelen a ma­gamfajta szerencsétlenek mű­vei felé fordulni. Sajnáltam magamat, ha a múltamra gondoltam, a teljes lemon­dásra és csak a lemondásra és az örökké üres pénztár­cámra. És ezek a könnyek, csak ezek adtak megköny- nyebbülést. Legvégül odajöt­tek hozzám, és megkérdezték melyik vonattal utazom, -nem tudtam felélni, hiszen olyan sok vonat van, egyik ide megy, a másik oda, tegyenek föl, amelyikre akarnak. Ezt válaszoltam, higgyék el. ■Aludni akartam — nagyon fáradt voltam. Fordította: Pethő Eszter Összeállította: Rékasy Ildikó. Mogyorósi Erika: r Életrajz helyett Szavaid: talpam alatti foghíjas macskakövek. Most kérnek számon minden volt novembert. Felelnék, ha dadogva is, de vajon a nyomorék láb kitől követeljen magának húst, izomrostokat? Születik fiam, lányom. Zengés, szívrengés — földrengés. Érettem? Érettük? Ki épít nekik házat, hogy legalább magányuk teljes legyen? Ki ad kezükbe cigarettát, poharat, 'baltát? Elébük utat bármi népek mérnek, rájuk én új Bibliát hagyok e Romlás utcai télből. Okosabbak tegyenek, mint én a teremtésben és legyenek otthonosabbak az ölelésben. Derkovits Gyula: Önarckép

Next

/
Oldalképek
Tartalom