Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
1980. január 6. S/CMNO'í MEGYEI NÉPI«'’ 5 Csapatmunka - jó munka! Magánépítők - közérdekek Az esztendő utolsó napjaiban ilyen és olyan fórumokon megválasztják, eldöntik, mi volt az év legérdekesebb sztorija, kj az év legnépszerűbb embere, legjobb sportolója, legjobb csapata. A gazdasági életben óvatosabban bánnak a jelzőkkel, józan, jövőbe tekintő, sokféle szempontot latolgató számvetést készítenek az esztendő végén. Úgyhogy nyugodtan játszha- tom a gondolattal: ha rendeznénk a gazdasági életben is valami ártatlan „év csapata” szavazást — én a ti- szaroffi Aranykalász Tsz-re, pontosabban a téesz fiatalokból álló szakembergárdájára adnám voksomat. Jóllehet a gazdaság eredményei nem keltettek országos visszhangot, s nem találtak föl semmi különöset Tiszarof- fon. Egyszerűen: eredményesen, következetesen dolgoztak. Aszály, árvíz A tiszarofifi Aranykalász Tsz történetéből húsz esztendőt — minden túlzás nélkül — a következőképpen lehetne jellemezni: egykét kivételtől eltekintve mérleg- és alaphiánnyal zárta az éveket a közös gazdaság. Ami tulajdonképpen nem is különösebb csoda, hiszen a 4123 hektár összterület egynegyedét rendszeresen meglátogatta a Tisza, s a nagy vizek tőszomszédságában — micsoda tréfája a természetnek! — nem ritka vendég a pusztító aszály sem. Év múlt. év kezdődött — s végződött sem rosszabbul, sem jobban, mint az előző. Gál István, a szövetkezet fiatal párttitkára így emlékszik: „Bizony nem is olyan nagyon régen. ' volt öiyan időszak, hogy öt hónapig nem volt fizetés. Karácsonyra tudtunk párszáz forintot fizetni...” Régebben a roffi vendéglő törzsasztalainál a tagok között egyébről sem esett szó, mint arról, hogy az ár, a belvíz, az aszály ennyit meg ennyit vitt el. Mostanság a fröccsök. hosszúlépések, sörök társaságában üldögélő — egyébként hazafelé tartó — emberek másképp, másféle összetételben, s más hangsúllyal emlegetik a természeti csapásokat. Valahogy így: „Aszály is volt, árvíz is — mégis tói fizet a téesz.” A legidősebb is fiatal Farkas Ernő, a téesz elnöke. a vezetőség legidősebb tagja — „leszámítva” a főkönyvelőt — 38 éves. Falun született, falun szerezte tapasztalatait. Egészen fiatalon dolgozott már a szövetkezeti mozgalomban, majd esztendőkön keresztül — közmegelégedésre — Nagyiván tanácselnökeként végezte dolgát. Amikor három esztendővel ezelőtt megszűnt Nagyiván önálló tanácsú község lenni. Farkas Ernőnek több állást is felajánlottak — köztük kecsegtetőket is. Végül a 'válságos időket élő roffi szövetkezet elnöke lett. Nem tagadta meg önmagát: tanácselnök korában is olyan embernek ismerték, aki nem röstell a gerenda vastagabbik végéhez állni. — Körülnéztem alaposan magam körül — kezdi a visszaemlékezést az elnök. — Ismerkedtem az emberekkel és a területtel. Ezek a rettenetes vízjárta földek teljesen ismeretlenek voltak számomra. Szükségesnek látszott több poszton a szakemberek cseréje is. Ez bizony nem ment konfliktusok ríélkül, de kerestük a lelkes, fiatal szakembereket, s másfél év alatt összeállt a csapat. Szám szerint tizenegy magasan képzett agrárszakemberről van szó. Gyarlóság volna azt hinni, hogy egy radikális személycsere-sorozat a szakmai vezetésben önmagában elegendő az eredményességhez. Roffon — a nagy és szép feladatokon kívül — mást is kaptak a szakemberek. Csapat, baráti közösség Farkas Ernő szájából hangzott el a szó: csapat. Később — néhány fiatal agrármérnökkel folytatott beszélgetés során — bizonyosodott be: nem véletlenül. Egyikük a divatos „team” kifejezést használta, utalva arra, hogy egy feladatrendszer megoldására hivatott csoport a téesz vezetősége. Másikuk a baráti légkört, s - közösségi szellemet emelte ki. Farkas Béla — korábban az abádszalóki téeszben dolgozott — így jellemezte ezt a szellemet: — Kinek-kinek önálló munkaterülete van, amelyért teljes felelősséggel tartozik. Egyúttal szabadon, önállóan dolgozhat — biztos lehet benne, hogy a társak, a vezetőség részéről nincs, nem lesz zavarkeltés. Persze bárkitől, bármiben, bármikor segítséget kérhetek és kapok is. Serfőző László közgazdász- agrármérnök: — Egyfajta közgazdasági szemléletet igyekeztünk érvényesíteni. Józanul végiggondoltuk, kiszámoltuk, mit lehet a leghatékonyabban termelni. Egyszóval reális gazdálkodási programot alakítottunk ki. Minderről Farkas Ernő így fogalmazott a közelmúltban, egy szakmai értekezleten elhangzott hozzászólásában: „Termelőszövetkezetünk 4123 hektár területen gazdálkodik, amelynek 3000 hektáros szántóterületéből minden évben 1000 hektárt totális ár- és belvíz 'károsít. Ezen a területen a gazdálkodás igen nehéz. Az árvízzel nem veszélyeztetett területen csak kiemelkedően magas színvonalú gazdálkodást lehet folytatni!!...” És jöttek az eredmények I Anélkül, hogy túlzottan elmerülnénk a — különben érdekes — részletekben, csak példaképp e reális gazdálkodási programból: speciális vetésszerkezetet alkalmaztak, amelynek elemeit egyebek között az export értékesítésé héj nélküli tökmag, a dinnye, a búzaszalma (!) képezik. A gépesítés fejlesztését az első pillanattól kezdve létfontosságúnak tekintették — jól kihasználható, biztonságosan működő gépparkjuk ez idő tájt a legjobbak közé tartozik a járásban. A jó közösség, a bizalom rendszerint felszínre hozzák az ember legjobb képességeit, megsokszorozzák alkotókedvét. Szinte mindenki számára váratlan gyorsasággal — és mértékben — „jönni kezdtek” az eredmények. Nem is akármilyenek! 1977-ben 32 millió forintbevétellel búcsúztatták az óévet, erre a következő esztendőben nem kevesebb, mint húszmilliót sikerült „rátenni”, ebből hárommillió volt a nyereség. (Emlékezetül: mindez egy „hagyományosan” veszteséges közös gazdaságban.) 1979-ben a bevétel meghaladta a 85 millió forintot, a nyereség pedig megközelítette a 6,5 milliót. Búzatermesztésben a megye második legjobb eredményét érték el. — Óriási lehetőségek vannak az állattenyésztésben! — állapította meg a vezetőség annak idején. Tejtermelésben a megye szövetkezeteinek rangsorában néhány éve az ötvenkettedik helyen állt a roffi Aranykalász, most az ötödik, de magyartarka állománya a legjobb tejelő a megyében. Az 1700- as anyajuhállományt két év alatt 44Ó0-ra növelték — ha úgy tetszik — huszáros módon. Mindössze 150 hektár olyan legelőterülete van a téesznek. amit a víz nem önt el. Gondoltak egy merészet és béreltek — Rofftól 93 kilométerre Tiszacsegén — 1200 hektár jó legelőt. Megérte: a várható báránysza- porulat 160 százalékos, az egy anyára jutó gyapjú mennyisége 5,81 kilogramm. Az eredmények — természetesen a tagságot is magukkal ragadták. Hogyan, miképp jutnak térhez a legjobb képességek? Szombati István, a szövetkezet főállattenyósztője esetében mindez különlegesen, ellentmondásoktól sem mentesen alakult. A „régi gárdából” egyedül ő maradt a téeszben. Korábban egyszer — egy elkeseredett pillanatában — hátat akart fordítani a gazdálkodásnak (pedig nem hirtelen természetű ember) és kérte, helyezzék át magtárosmak. Eredeti képzettsége: öntözési szakmérnök. Csakhogy az állat- tenyésztés élére egy nagy helyismerettel és áttekintő képességgel rendelkező emberre volt szükség. Szombati István — ő mondta — világéletében utálta az állattenyésztést. Mégis elvállalta. — Miért? — Feladat volt, kellett, vállaltam. Gondolkodtunk Bővebb válaszokat később sem sikerült kicsikarni a főállattenyésztőből, apránként azért megbizonyosodhattunk, nem kényszeredetten. nem félszívvel csinálja, amit vállalt. Gál István, a párttitkár emlékezik a kezdetre — Serfőző László kiegészíti —, amikor Szombati István nem kevesebb, mint tizenhét állattenyésztésben dolgozó tagnak adott fegyelmit, „lazaság”, fegyelmezetlenségek. szakmai tévedések miatt, nyakába véve a büntetéssorozat minden szakmai és emberi következményét. Eredmény: azóta többen belátták igazát, a „sértődöttek” közt akadt, aki bocsánatot kért. A tehenészetben, juhászaiban ma már nincs anarchia. „Olyan ez eddig, mint valami diadalmenet” — gondolom, miközben a téeszelnök irodájában (a hajdani gépállomás épületében) a roffi agrárszakembereket hallga/ tóm. Pedig nem volt az. — Szövevényesek, s egyre inkább azok a feladatok — fogalmaz óvatosan Farkas Ernő. — Termelésben lassan túllépjük a százmilliót, kétszeresen végig kell gondolni minden lépést. Ugyanakkor várakozni sincs időnk. Az idén például az aszály és az árvíz elvitt 15 milliót érő értéket. Azonnal dönteni kellett. Pótoljuk vagy kérünk? Utóbbi megoldás nem egyszerűen presztízs- veszteség lett volna, hanem hosszadalmas és nehézkes is. Egy szó, mint száz: nem várakozhattunk addig, amíg a bürokrácia elintéz valamit. Gondolkodtunk — és az alaptevékenységen kívüli ágazatunk révén sikerült pótolni a kiesést. Más lapra tartozik, hogy amíg kiötlöt- tük a megoldást, addig sokszor végkimerülésig éjszakáztunk. Szombati István — mintegy továbbgondolva az elnök szavait — rábólint: — Tulajdonképpen az is nagyon érdekes volna, ha a feleségeinket, gyermekeinket végigkérdezné, mi a véleményük a férjük, apjuk munkájáról, életmódjáról. Mert csúcsidőben — s itt majdnem mindig az van — jóformán csak aludni járunk haza. Vagy álmatlanul forgolódni, gondolkodni. .. Serfőző László: — Milyen volt ez a két év? Szép volt, nagyon szép. Azért nem tudom, még egyszer. így egy szuszra, vé- gigcsinálnám-e... * * * Egyszóval: nem volt diadalmenet. Se a vezetőknek, se a tagoknak, akiknek egy más, minőségileg magasabb rendűén szervezett termeléshez kellett alkamazkod- niuk. Egy bizonyos: megérte. Nemcsak azért, mert immár jól fizet a téesz, mert biztonságos — aszály, árvíz dacára — a termelés, s így több jut árucikkekre, kultúrára, mindenre. De több jut a jövőnek is ... Szabó János az én váram. — Ki ne ismerné ezt a mondást? Amikor 1960-ban kezdetét vette az első 15 éves lakásépítési program, az volt a cél, hogy a megépülő 1 millió lakásnak egyhanmada készüljön csak magánerőből. __ a többi az állam dolga. Nos, 1975-re az arány megfordult. A magánerő ugyanis nem azonos a házilagos kivitelezéssel. Magánerősnek számít a statisztikában minden olyan építkezés, amelyet nem teljes egészében finanszíroznak állami forrásból. így az OTP, vagy a munkahely beruházásában szervezésében épített lakások ugyanúgy magánerősek, mint az OTP-kölcsönnel, vagy anélkül épített családi házak. Az állami — célcsoportos — lakásokat értelemszerűen az állami építőipar készíti, míg a magánerőből épülőknek csak egy töredéke jut az állami kivitelezőkre. A nagyobb hányadon a szövetkezeti építők, a kisiparosok és a házilagos kivitelezők (kontárok, fusizók, rokonok, barátok,) osztoznak. A magánépítők körét szűkítsük most azokra, akik családi házra — vagy elvétve az ennél gazdaságosabb sor — illetve láncházra — vágynak, és nézzük meg, hogy az ő érdemeik mikor, mennyire esnek egybe a köz érdekeivel. Ha valaki magára vállalja a lakásigényének megoldását, ezzel már önmagában csökkentette az államtól lakást várók számát. Viszonzásul az állam — az OTP közbeiktatásával — hitellel siet az építtető (a valóságnak jobban megfelelő, közhasznú szóhasználattal: az építő) segítségére. A hitel összege aszerint változik, hogy az állam mennyire ítéli korszerűnek az építeni kívánt lakástípust. Legkisebb hitel — az építési költségek legfeljebb 50 százaléka — a családi házra jár. Ennél magasabb hitel nyújtható a kisebb telekigényű sor-, lánc- és átrium-házakra. Ezeknél az építési költségek 70 százalékát előlegezi az állam és a visszafizetési határidő, valamint a kamat is itt a legkedvezőbb. A helyi tanács természeti adottságaitól és anyagi lehetőségeitől függően közműves telekkel segítheti az építőket. Az induláshoz tartozik még a tervek készítése és az anyagok beszerzése. Az Építésügyi Tájékoztatási Központ az egyedi tervek egytizedéért — átlagban 800 forintért — kínál típusterveket. Ezzel csak annyi az építő dolga, hogy a telkére adaptálja. Az anyagi előny mellett — a több tucatnyi variáns miatt — változatosak is ezek a házak, ésszerűen fedik a különböző életvitelű és nagyságú családok igényét, az is lényeges szempont. hogy a kereskedelemben kapható anyagokból állnak össze. Ennek ellenére évente a kereken félszáz- ezemyi családi házból mindössze 5—6 ezer készül az ÉTK fővárosi, pécsi kaposvári, debreceni, győri szegedi, miskolci irodáiban vásárolható típustervek alapján. Sajnos még nem áldozott le a sátortetők korszaka, bár az 1973-as III. Lakásépítési Konferencia után — itt az építészek ugyancsak elítélték a rossz térszervezésű. szemet bántó családi házakat — olyan natározat született, hogy az egyedi terveket engedélyezés előtt be kell mutatni az építészekből álló zsűrinek. Ez a megoldás azonban felemásra sikerült, mivel ha előbb nem, akkor a fellebbezés után engedélyt kap az építő, ha a terv nem ütközik bele egyetlen egy építési szabályba se. Pedig a környezet és az épület harmonikus kapcsolata nemcsak elvont „városképi szempont”, hanem a lakók közérzetét is befolyásolja. Lépjünk még egyet, következzen az anyagbeszerzés. Itt újra csak előnyösebb helyzetben vannak azok, akik mondjuk sorház, vagy kisebb társasház építésébe fogtak, hiszen az utánjárás megoszlik az építőtársak között és a jobb kihasználás miatt olcsóbb lesz a fuvar is. Tehát ismét találkozik a köz- és a magánérdek. Az utánjárás megosztása sajnos nem utolsó szempont. A t mennyiségi hiány mellett az anyagok idő és térbeli egyenetlen elosztása is bosszantó. Ha kapható cement, akkor a Tiizép-telepeken jószerivel nem tudják hol tárolni, ha pedig nincs, akkor a harmadik határba kell érte menni. Ezt kiküszöbölendő, köt a Tüzép az építőkkel anyagbiztosítási szerződést. Ebben vállalja, hogy a beépítés sorrendjében szállítja a szükséges anyagokat. Az építők tapasztalatai mégis azt mutatják, hogy erre csak nagyon labilis program építhető és jobb előre megvásárolni mindent. Ha a családi ház építési költségeiből levonunk 10 százalékot a tervezésre, közműbekötésre, az anyagok megszerzésének olajo- zottabbá tételére, akkor a maradék, három — többé- kevésbé egyenlő —• részre osztható. Az első harmad az anyag ára, a második a fuvardíj, míg a harmadik a munkabér. Ebből kiderül az is, hogy a szűkös kivitelezői kínálat mellett a költségek is a házilagos kivitelezést szorgalmazzák. így azután csak a feltétlenül szakértelmet igénylő munkákhoz fogad az építő szakembert. a többit igyekszik ügyeskezű barátokkal, ismerősökkel, rokonokkal együtt elvégezni. Ezt megkönnyíti a kölcsönző vállalat, amely méltányos díj ellenében rendelkezésre bo- csájtja a szükséges munkaeszközöket. A bérelhető eszközök kőire mára ugyancsak kibővült: többek között zsaluzóanyag, betonkeverő, tapétázógép,- festékszóró szerepel a listán. A tapétázógép napi használata 100 forintba, míg egy heti igény- bevétele 500 forintba kerül. Egy 230 literes betonkeverő- gépnek pedig 230 forint az egynapi bérleti díja. a beköltözés követi, de a komfortfokozat növelésére — például központifűtés beszerelésére — vagy később a felújításra újabb anyagi segítséget kaphat a tulajdonos. Ugyanis a lakások értékének növelése a közösségnek is érdeke. — németh — flz én házam, flz építést Vadszamár a telep kincs A markolók medveálrna; Volán-tél á 7-esnéí- ZIL-ek glédóban, medveálomban Verőfényes, ám de metsző, igazi télidő. Az udvaron átsiető munkások zsebredugott kézzel szaporázzák lépteiket, mozdulataik gyorsak, kiszámítottak. A halaszthatatlan kinti teendők után jó a műhely melege. Prózai hétköznap — idillikus látvánnyal. A glédá- ban álló kilenc billenős ZIL — új szerzemények — behavazott orra, a szomszédos markolók pihenő kanala medveálmot idéz, a fel-fel- búgó monorok jó ízű hortyo- gását. Ekkor valaki rikkant: — Vadszamár! Te telep kincse, gyere már! — mire egy fura jármű komótosan elindul. Vadszamár valójában egy volt, Vörös Csillag forgó-rakodó gép, amelyből házi ötletek alapján egy melegvizes töltőtartályt alakítottak ki a Volán 7. számú Vállalat telepén. Valóban kincs, hiszen a nem fagyállós járművek az ő segítségével hipp-hopp, indulásra készek. A hűtőrendszer „megszopja” magát a melegvízzel, és máris duruzsol a faros Iikaruszok hada, Az olajfoltos világ hétköznapi pillanatai. — t. sz. e. — Fotó: NZS.
