Szolnok Megyei Néplap, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. január 6. Mindennapok Az ő jelenük a múlt. A csodás, az örök emberi, az évtizedek őriz­te pillanat, amely az idők során pi- hepárnaként duz­zad, míg felhővé nem változik. Fia­tal. sudár lány­nak, keményléptű legénynek álmod­ják vissza magu­kat ... ilyenkor ki­tágul az otthon fala, pipafüstbe borul a jelen, vágtató paripává válik a tolókocsi. És boldogok, mert újból élik azokat a küzdelmes-erős éveket... A gond, a bánat hamar elillan. Egy régi csipketerítő, egy megsárgult fénykép még fel­szakít sebet, de jön a hír: a szo­batárs bot nélkül ment a folyosó vé­géig, ma ünnepi menü lesz, és egy autó kanyarodott be az udvarba. Valaki megdicsér­te M.néni ezüstfe­hér haját, és so­ron kívül jött a borbély... így telik az al­kony előtti, min­dennapi nyuga­lom, a békés öreg­ség. Mezőtúron, Szolnokon, Deb­recenben, Jászbe­rényben ... vagyis a magyarországi öregek otthonai­ban. — t. sz. e. — alkonya IGAZSÁG TÖBB TÉTELBEN Halló, halló, rázom a szú­ette kaput, öreg, korcs puli ül a sárban, .tessék-dássék vakkangat. A .tanya a. .porta másik végében olyan, mintha tejüvegen keresztül nézném. Markolni lehet a ködöt. A kutya feltápászkodik, bent végre mozdul valami, vagy valaki. — Balgó Kovács Istváné- kát keresem! Rebben a' berliner kendő, mint a varjú szárnya. Az asszony összerántja mellén a karjait. — Azokat mi nem ismer­jük. — De néném, azt mond­ták, ez a dűlejük. Hogy ez az a tanya, vagy a másik. — Mondtam egyszer, de mondhatom még: nem is­merjük. Riadt a hangja, süvít, mint a menekülő récéé. A félvak puli acsarkodik. — Eridjen az úr a dolgá­ra, ne molesztálja ezt a sze­gény, beteg jószágot. A kutya a kerítés sarkáig kísér. Balra az akácosban fá­cánok menekülnek, rekedt hang kóvályog a fák között. — Marisom, héka! Mari­som ... Balgó Kovács István beve­zet a tanyába. Az asszonya is előkerül', gombát nézett az erdő alatt. — Alig találtam ide. A szomszédtól kérdezősködtem, de azt mondta, nem ismeri magukat. — Mi se ismerjük őket! — Régi harag? — Örökké tartó! Megcsú­folták a lányunkat! — Én pedig éppen a lá­nyukat keresem. A testes öregasszony be­nyit a szobába, aranyléces esküvői képet emel le a fal­ról. — Ezt! — Azt hiszem, őt. — Épített a faluban. Segí­tettük, hogy legyen sajátja, hogy ne érezze magát senki­nél kisebbnek. De inkább a gyárban találja meg, az an­nak a mindene, a munka. Az üzem valaha kiszolgált huszárlaktanya lehetett, vagy afféle, körülötte néhány ba­rakk, a salakos sárplatón Tra­bantok, Ladák, ponyvás „fa- karuszok”, motorkerékpárok, még több bicikli. — Dr. Baróesi Károlyné betanított munkást keresem. A fiatal mérnök készsége­sen nyúl a telefonhoz: — Rögtön jön égy rendész, lekíséri magát az üzembe. De szabad legyen megjegyez­nem, Barócsiné már nem be­tanított munkás, hanem ter­vező. Még valamit: igaz, a férje nevét viseli, de mi itt az üzemben inkább csak Ili­kének szólítjuk. A világoszöld automata gépek között szürke gumisza­lag surrog, színes ruhadara­bokat szállít. A térem végén a készárut nézegetik a minő­ségi ellenőrök. Barócsiné törékeny szőke asszony, harmincéves is le­het, negyven is, olyan, akire azt mondják, nem fogja az idő. — Szeretném megírni az élettörténetét. — Én meg nem szeret­ném ... Nincs titkom, de ... Délután mégis a lakásán kevergetem a kávét. — Szerelmi házasság volt, azt is mondhatnám, gyerek­házasság. Együtt nőttünk, közös titkaink voltak. Két ta­nya között oly kicsi a világ, nem sok minden fér el. Is­kolába is együtt jártunk. Ő kitűnő tanuló volt, én meg éppenhagy ... Engem mindig valami más érdekelt, sohsem a lecke. Karit meg a könyv, a könyv. Nem mondom, ol­vasni én is szerettem, de csak úgy össze-vissza. Ö meg he­tedikes korában már a bio­lógiai könyveket bújta! Sőt, talán még előbb mondta: én orvos leszek. Ha elhullott egy csibe, vagy más jószág, fog­ta: „meg akarom nézni a belső részét!”. Ezeken az ügyeken néha összevesztünk, de sohse volt harag. Nagyon szerettük egymást. Már ak­kor ... Ö egy évvel előbb vé­gezte el a nyolcadikat, gim­nazista lett, kapott a szülei­től egy biciklit, a tanyáról azzal járt be ide a városba. Én is bekerültem a gyárba. Együtt tapostuk a sarat, tör­tük a havat, sokszor bicikli­vel a nyakunkban. Hajnal­ban már csengetett a tanyánk előtt: „Ili, el ne késs!” Én hatra jártam, ő nyolcra, de jött velem. A legjobb a haj­nali levegő, mindig ezt mondta. — Házasság lett a vége. — Igen, de bármilyen fur­csán hangzik, azt mondom, amit akkor éreztem: keserű szájízzel mentem hozzá! Ugyanis csak akkor házasod­tunk össze, miután az egye­temi felvételét harmadszor is elutasították. Közben ő a szociális otthonban dolgo­zott, nehéz betegek között. Megszületett Eta, 'majd Ist- vánka ... S aztán ő elment... De ezt hagyjuk... Ha ő el­mondja a többit, tegye... Az ő dolga. Tessék a címe. Nem szabad lett volna belemen­nem. — Mibe? Hogy elmenjen? — Nem, nem abba! A be­szélgetésbe ... Ne haragud­jon, nem akartam megsérte­ni... De nem lehet az em­ber .. . — Mi? — Azt akartam monda­ni. .. Nem, semmit!... Remeg a kávéscsésze a ke­zében. Érzem, kimondja, amit akart. Feláll, körbejárja a szobát, kinéz a templomtér­re: — Én biztattam, hogy menjen! Dr. Baróesi Károly a kór­ház ügyeleti szobájában fo­gad. — Konyak, wisky? — Őszintén szólva jobban szeretném, ha a tárgyra tér­nénk, — Igen. Megtehetjük. Ili­ke már szólt, hogy volt nála. No, egy konyak, hogy köny- nyebben menjen. Mellesleg, nincs szégyellni valóm. Az én igazságérzetem szerint akár a valódi nevemet, ösz- szes titulusaimat leírhatná — ám talán mégse tegye. A be­tegeim miatt. Nehogy akár egy is, aki bízik bennem, csa­latkozzék: lám, a feleségét cserben hagyta ... Tudom, sokan így gondolnák! Nem állhatok oda a világ elé ma­gyarázkodni, csak egyet te­hetek: visszaadni valamit, amit Ilitől kaptam, ö ugya­nis semmit sem fogad el tő­lem, megállapodásunk van, hogy névnapra, születésnap­ra csak száz forintig ... — Tehát jó emberi kap­csolatban vannak? — Talán Ili beszélt arról — azért mondom, hogy talán, mert önmaga mezsgyéin nem igen lép túl — hogy neki kö­szönhetem a diplomát. Nem, ez így nem elég: azt köszön­hetem neki, hogy orvos lehe­tek. Nézze, már megvolt a két gyerek, amikor bejutot­tam az egyetemre. Én akkor már letettem erről. Ili bizta­tott, próbáljam meg, menjek neki... De hogy éltek meg? — mindig ez volt a kérdé­sem. Álmatlan éjszakáink voltak ... Ili meg csak mond­ta: „a gyerekek meglesznek anyáméknál, nem fizet rosz- szul a gyár, csirkét nevelek, libát tömök, fóliakertet csi­nálok ...” így is volt. Nem akartam tőle* elfogadni sem­mit, de mindig azt mondta: ennyit csak megtehetek ér­ted. Felavattak. De Ili akkor már nem volt ott. Megérzett valamit. Ami ellen én már évek óta küzdöttem. — Az a bizonyos „harma­dik?” — Igen. Két évvel később elváltunk. Ili adta be a váló­pert. Én nem akartam, de ő hajthatatlan volt. Ne fizes­sek én neki a boldogságom­mal. „Nem fogadok el hála­pénzt, doktor úr” — mondta nevetve. Belülről sírt. Én is. Kimondták a válást. — És? — A rossz regényben most úgy következne: a nagysze­rű asszony önfeláldozó nagy­lelkűsége révén a főhős el­nyerte boldogságát. Nem így történt. A „harmadik” szép, színes szappanbuborék volt. Ezek elpukkannak.-De ne fe­ledje : nekem hosszú utam volt a tanyától idáig. Ezt csak azok tudják, akik végig botorkálták, bukdácsolták! Voltak évek, amikor úgy éreztem, senkihez sem tarto­zom: a tanya már nem kpt, ez úgynevezett „intelligen­cia” meg idegen világ. — Nem nősült meg? — Nem. Maradt a két gye­rek, meg a betegeim. Ilike nemcsak a gyermekeim any­ja, — a barátom. Ez a leg­több. Újra visszamentem Baró- csinéhoz, hogy elmondjam, már értem, miért szakította meg a történet fonalát. Nem találtam otthon, kint van a tanyán a szüleinél, mondták a szomszédjai. A félvak korcs puli most is úgy őrizte a Baróesi ta­nyát, mint amikor először erre jártam. Az orvos anyja most kaput nyitott, talán jobb kedve volt a téli nap­sütésben. — A „fiatalok” nem ha­ragszanak egymásra, Baróesi néni! — Az az ő dolguk, de azok ott — mutatott a Balgó ta­nyára — azt mondták: kita­nították orvosnak a fiamat, aztán otthagyta a lányukat, amikor úr lett! — De a doktor úr mindig átmegy Balgó bácsiékhoz is, amikor hazajön. — Az más! A vén ember göthös, receptet ír neki. Az a dolga, azért orvos. Barócsiné Ilike az öregek szobáját takarítja. Az anyja rákezdi. — Addig kellett nekik a lányu ... — Anyám, tízmilliószor megmondtam már, hogy ez nem igaz, s az én életemről senki sem mondhat ítéletet, maga sem, aki a világra ho­zott. Nem tudjuk őket össze- békíteni — mondja felém fordulva. Együtt jövünk be a faluba. Amikor kikecmergünk a dű- lőút latyakjából, félve kér­dezem: — Mikor volt a legnehe­zebb? — A döntéskor, amikor ar­ra biztattam: menjen. Sok mindent ösztönösen megérez- tem: varrtam a gyárban az ingeket, a munkaköpenyeket, palántáztam a paprikát, a paradicsomot a fólia alá, ősz­szel tömtem a libát, fejtem a tehenet, trágyáztam a disz­nók alól, évekig újság se volt a kezemben... Sejtettem, hogy elveszítem... Ö min­dig feljebb ment, többet lá­tott és vágyott a világból, az én kezemet meg naponta ha­sogatta a cérna, csikarta a libák csőre, fújta cserepesre a szél... Ez másképp nem történhetett. Nekem akkor még egy szerény érettségim se volt. — De hiszen ő nem akart válni! — Én viszont nem tudtam „hálaházasságban” élni! A Trabant bezümmögött a faluba. Barócsiné megkér, nyissam ki a garázsajtót. Toporgok. — A gyerekek? — Óh, már nagyok. Sok baj van velük. Az a bolond apjuk — most nevet először, amióta ismerem — azt se tudja, hogy kényeztesse őket. Persze „felesben” nevel­jük ... Eta kitűnő tanuló, zeneművészeti szakiskolába jár, Istvánka most hetedikes. Ö sajnos nem jeleskedik ... — S mit szólnak a történ­tekhez? — Etát megkérdezheti, ne­ki már van véleménye. Baróesi Etelkával az édes­apja lakásán „randevúztam”. — Biztos hamar férjhez megyek, mint édesanya. Tu­dom, hogy én is mindent, de mindent megteszek majd azért a férfiért, akit szeretek. Ezt láttam édesanyától. Édesapa helyzetébe én nehe­zebben tudom magam bele­élni, mert én lány vágyóik. De az biztos, hogy mindket­tőjüket nagyon tisztelem, mert nem hazudoztak egy­másnak, nem alázták meg egymást. Édesanya, meg édesapa, szerintem a legiga­zibb emberek, akiket eddig ismertem, öcsi? ö még gye­rek, vadóc... ö még nem ért semmit, de néha úgy tesz, mintha haragudna apá­ra ... Tiszai Lajos T. Katona László képriportja

Next

/
Oldalképek
Tartalom