Szolnok Megyei Néplap, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-15 / 293. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1979. december 15. a környezetbiológia A professzor, a tudós sokak tudatában hajlott korú, fehér hajú, az élet mindennapi gondjain felülemelkedő, kissé „bogaras” ember. Mindez természetesen távolról sem jellemző a tudósok többségére. Különösen érzi az ember a sokak által elképzelt tudós képe és a valóság közötti különbséget akkor, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem ökológiai tanszékének professzorával, Jakucs Pállal beszélget. Fiatal, jó kedélyű, sokat mosolyog, sőt tréfálkozik, kellemesen cseveg. Szakmai kérdésekben nem valamely szűk területről, egy elvont tudományos kérdésről ad számot. Ami érdekli és amivel elsősorban foglalkozik, voltaképpen valamennyiünk ügye: a környezetbiológia, amely alapot ad az okszerű és hatékonyabb környezetvédelem számára. Szakmai munkájában hosszú utat tett meg Jakucs Pál. amíg eljutott jelenlegi tudományos témájához, konkrét célkitűzéséhez, a florisztikai-növénycönoló- giai kutatásoktól a bioszférakutatásig. — Mielőtt elmélyednénk a szakmai kérdésekben, hallhatnánk néhány szót a kezdetről. a pályaválasztás motivációjáról? — 1928-ban születtem Sarkadon, de mivel hatéves korom óta Debrecenben éltünk, ez a város nyújtotta számomra a mélyebb benyomásokat. A természet szere- tetével valószínűleg vele születtem, és ezt a hajlamot mélyítette bennem édesapám, aki kirándulni vitt, megismertetett növényekkel, állatokkal, sőt. eltűrte, hogy lakásunkban sündisznót, ürgét, kígyót nevelhettünk, hazavihettünk ,,tücsköt-boga- rat”, amit a kirándulások során sikerült gyűjteni. A gimnáziumban szerencsém volt: tanáraim, felismerve a természet iránti vonzalmamat, feladatokat bíztak rám, amelyekkel fokozták ambícióimat. Szertárfelelős lettem, sőt olykor-olykor még az órákon is helyettesíthettem őket. Természetes volt, hogy érettségi után a debreceni tudományegyetem természetrajz-földrajz szakára jelentkeztem. Akkoriban Soó Rezső akadémikus volt a botanika professzora, aki már első éves karomban „felfigyelt rám”, és bevont az intézet munkájába — így lettem botanikus és még egyetemi éveim alatt demonstrátor. 1951-ben Budapestre kerültem a Természettudományi Múzeum növénytárába, ahol Zólyomi Bálint akadémikus mellett florisztikai- növényrendsizertani kérdésekkel, majd négy éven keresztül a Bükk-hegység vegetáció-térképezésével és az aggteleki karszt kutatásával foglalkoztam. Ebben az időszakban fordult figyelmem a fitocönológia és a „klasszikus” ökológia felé, tehát a növényzetnek a környezetével együtt való tanulmányozására. Megírtam az Akadémiai Kiadónál német nyelven megjelent a délkelet-kö- zépeurópai m ol y hős- töl gy es bokorerdőről, valamint az erdők és gyepek dinamikus kapcsolatáról szóló könyveimet. Ezenkívül elindítottam Magyarország 1:200 000-es méretarányú potenciális ve- getác i ó-térl. „pezésének szerkesztését. A növénytárból 1966-ban átkerültem az Akadémia Földrajztudományi Kutató intézetébe. Már itt kezdett kialakulni bennem, hogy a mai biológia egvik döntő feladata az élettelen és az élő környezettel, azok anyagaival állandó kölcsönhatásban levő biológiai rendszerek strukturális és funkcionális vizsgálata. Ehhez komplex földrajzi szemléletre is szükség van (regionális szemlélet nélkül a bioszférakutatás nem képzelhető el), amelynek megszerzésében hasznomra voltak az itt eltöltött évek. Időközben megszereztem a - kandidátusi, majd a tudományok doktora fokozatokat is. — És jöttek újra a debreceni évek: 1971-ben kinevezték a Kossuth Lajos Tudományegyetem növénytani tanszékére professzornak, 1972-ben tanszékvezetői megbízást kapott. Az új professzornak el kellett határoznia, meg kellett fogalmaznia azt az irányt, amelyet a jövőben — tanszékével együtt — követni kíván. Hogyan döntött? — A döntés csíráit. már említettem: ekkorra már elköteleztem magam a bioszféra kutatásával. Szerencsém volt, hogy ekkor már javában folyt az egész világon a világ szervesanyag-készleté- nek felmérését célzó Nemzetközi Biológiai Program (IBP), ugyanakkor indulóban volt a pusztuló emberi környezet védelmére meghirdetett Az ember és bioszféra (MAB) világprogram is. Ezekhez kapcsolódva megszerveztük a „Síkfőkút” Project” néven ismert környezetbiológiai kutatásunkat egy Eger környéki mintaterületen, egy olyan tölgyes erdőben, amely még hasonlított a régebbi, háborítatlan állapotokhoz — Bár a síkfőkúti munkákról már számos leírást olvashattunk, hogyan lehetne összefoglalni röviden ezek lényegét? — A síkfőkúti erdő ember által viszonylag kevéssé háborított. Ebben olyan feltételeket teremtettünk (áram- kivezetés, műszertartó torony, kutatóházak stb.). amelyek lehetővé teszik a terepműszerek folyamatos működését, a tudományos adatok éveken keresztüli folyamatos nyerését. Az ország számos kutatóhelyéről különböző alapképzettségű szakemberek (botanikusok, zoológusok, fi- ziológusok, talajtanosok, mikrobiológusok, meteorológusok, geográfusok stb.) team-ekké szerveződtek ősz- sze, hogy saját módszereikkel az erdő strukturális és funkcionális törvényszerűségeit megismerjék. Ötvennégy — egymással összekapcsolható — résztémában folyik jelenleg is a kutatás az erdőben és az erdő környezetében. a hasonló erdők helyén létesített agrárkultúrákban (szőlők, szántók, kul- túrerdők stb.). A közös főcél az, hogy a természetes és mesterséges ökológiai rendszerek (ökoszisztémák) produkciós (bioenergia-haszno- sulás) és szabályozási (anyagcirkulációs, energia- áramlási, stabilitási, degra- dálódási, stb.) folyamatait megismerjük s ezek ismeretében véleményt tudjunk mondani az ökoszisztémák terhelhetőségének kérdéseiben is (emberi beavatkozás, műtrágyázás, művelési technikák optimális módjai stb.). Eredményeink szakcikkekben és könyvaiakban is megie- lennek. — A síkfőkúti erdő egy kis körülkerített terület, ahol a. körülmények aligha hasonlítanak az ország egyéb területeihez, tehát tulajdonképpen egy kísérleti modell. Az itt szerzett adatokat, eredményeket hogyan lehet általánosítani? —• Először is ki lehet mondani, hogy éppen arm'att került kiválasztásra a síkfőkúti erdő, mert az itteni körülmények az ország jelentős részeinek adottságaihoz (főleg dombvidékeinken) közel állnak, az eredményeket tehát jó hatásfokkal lehet máshol is alkalmazni. Másodszor hangsúlyozni kell, hogy ezekkel a kutatásokkal a természetben létező egyedfeletti rendszerekben működő folyamatok lényegének megismerésére törekszünk. A modellből leszűrhető komplex ismereteket már fel lehet használni a konkrét környezet- és természetvédelem, táj fejlesztési tervezéseknél is. Valóban úgy tűnik, hogy hazai tájaink bárminemű emberi alakítása előtt csak nagyon sok elővizsgálat után szabad prognosztizáló ökológiai szakvéleményt nyilvánítani. — Mint környezetbiológus, véleménye szerint Magyar- országon melyek azok a problémák, amelyek megoldása a legégetőbb. illetve amelyek elhanyaagolása a legtöbb gondot fogja a jövőben okozni? — Vannak azonnali megoldást kívánó nagy feladatok. így a Balaton-kérdés, az épülő Duna-nagymarosi és tiszai vízlépcsőrendszerek, a paksi atomerőmű környezetrendezésének ökológiai problémáit már legalább 10 évvel ezelőtt — a tervezések megkezdése előtt — tisztán kellett volna látni. A mezőgazdaság produkciónövelési feladataihoz, a környezetszennyezés számtalan kérdéséhez is ökológiai megalapozottságú véleményt kellett volna már korábban is nyújtani. De — mint az előzőekből is kitűnik — az alapkutatások hazánkban még igencsak gyermekcipőben járnak, a külföldi eredmények átvétele pedig nem mindenben lehetséges. Hazánk ugyanis olyan sajátos környezeti adottságokkal bír. amelyeknek problémáit csak magyarországi kutatásokkal, magyar kutatóknak lehet elvégezni. — Elégedett-e azzal a szellemi és anyagi kapacitással, amely ma hazánkban rendelkezésre áll a környezetvédelem elméleti és gyakorlati tennivalói számára? — Sajnos nem. A környezetvédelem jó része ugyan társadalmi ügy, mindennapi közös dolga, a környezetvédelem elméleti megalapozottságának kutatása azonban jól felkészült, széles látókörű, együtt dolgozó kutatógárdát kíván, akik képesek résztémájukban modem kutatómunkát végezni, ugyanakkor a szintetizálás és a gyakorlati alkalmazás területén is gondolkodni tucmak. Miután hazánkban e kérdések ali g néhány éve kerültek a központba, a világszínvonaltól való elmaradásunk nagyon nagy. — Áttérve oktatási tevékenységére, hogyan látja ma hazánkban a biológus és biológia szakos tanárok képzésének a problémáját — minőségi és mennyiségi szempontból? — A XX. század második felét a biológia robbanásszerű fejlődésével lehet jellemezni. E szükségszerűen bekövetkező robbanást oktatáspolitikánk nagyon elmaradva tudja csak követni. Vannak a biológiának olyan részei. ahol á helyzet kedvezőbb. de egyes területeken a szakember is kevés, pedagógusaink főrésze pedig állandó készüléssel tudja csak a fejlődést követni. Optimizmusom azonban azt sugallja, hogy a felnövekvő fiatalság egyre jobban érzi a tennivalókat A? meg fog próbálkozni a felzárkózással! Hazai szikes tavaink és mocsaras, lápos, belvizes területeink környékén fészkelő dankasirályokról úgy tudjuk, hogy költözőmadarak, ősz jöttével többségük átrepül Jugoszlávián, s a dalmát, valamint az olasz tengerparton vonul dél felé. Más részük a Duna mentén a Fekete-tengerre. majd tovább, Görögország felé tart. A tél végét Spanyolországtól Tuniszig, Olaszországtól a görög szigetekig szétszórva várják ki. Ám a tél idején a Duna- parton is láthatunk kavargó sirálycsapatokat, kivált egy-egy csatorna beömlésé- nél. De a rikácsoló sirálysereg nemcsak a Dunának, hanem a többi, ritkán befagyó folyónknak és nagyobb tavainknak — a Balatonnak, a Velencei-, a Fertő-tónak — II nehézipar és a csapadék La Porte helység (Egyesült Államok, Indiana állam) azzal vált nevezetessé a meteorológiában, h ogy itt megnyilvánult a nagyipari központoknak a csapadékviszonyok alakulására kifejtett jelentékeny hatása. Ez a helység a Chicago Gairy-i nehézipari körzet keleti oldalán fekszik. Az uralkodó nyugati szél hatalmas vas- és acélművek felett halad el, amíg La Porte fölé érkezik. Ha megtekintjük La Porte csapadék észleléseinek 1910 óta vezetett sorozatát, azt találjuk, hogy a csapadékmennyiség (néhány közbeeső visszaeséstől eltekintve, amely az időjárás szeszélyeinek tulajdonítható) lényegesen megnövekedett. Még érdekesebb, hogy a növekedés majdnem párhuzamosan halad, a vas- és acéltermelés alakulásával. La Porte csapadékosabbá válása 1925 körül indult meg. Az 1951—65 közötti időszakban La Porte átlagos csapadékmennyisége 30 százalékkal nagyobb volt, mint a környező állomásokon, ezen kívül La Porte-ban 40 százalékkal több volt a zivatar, és nem kevesebb, mint 246 százalékkal volt több jégeső. Évszakonként tekintve a téli csapadék is megnövéke- dett, de különös módon csak a téli esőknek a csapadéka; a havazások csapadékhozama változatlan maradt. Egyes kutatók kétségbe vonták a La Porte-ban végzett észlelésék helyességét. Ezért szükségessé vált a csapadéktöbblet realitásának más úton való ellenőrzése. Erire alkalmat adott a Kankakee nevű folyó vízjárásának a megvizsgálása. Kimutatták, hogy a csapad,éktöbblet a folyó vízjárásának alakulásában is tükröződik, és így realitása iránt nem lehet kétség. a téli hangulatához szintén hozzátartozik. Ezek a sirályok vendégként érkeznek hozzánk télire. Az Odera és a Visztula folyását követve a Baliti-tenger partjairól, sőt néhányan a Jeges-tengerről húzódnak délre, mások a Duna mentén jutnak el hazánk területére táplálékkereső kalandozásaik közben a Fekete- és a Földközi-tengerről. Északról elsősorban az éhínséges időszak kényszeríti őket délre, de ebben az évszakban a tőlünk délebbre élők is könnyebben jutnak táplálékhoz, ha mennél nagyobb területen szóródnak szét. A Duna vonulási útjuk, és amíg be nem fagy, télen is táplálékot adó terület számukra, tavainkkal együtt. A leggyakoribb téli sirály vendégünk a nálunk is költő A világszerte fogott évente átlagosan 65—70 millió tonna halnak a nagy többségét az ember a tengerekből, az óceánokból fogja ki. A tengeri halászat az elmúlt évszázadokban, amikor még csak töredékét fogta a mostani halzsákmánynak, nem sokban különbözött az édesvízi halászok munkájától: a fogás a halászok nemzedékekre visszanyúló tapasztalataitól és sokban a szerencsétől függött. A tengeri halnyomozás egyik évezredes múltra visz- szatekintő hagyománya, hogy a halászok azokra a helyekre kormányozzák a bárkájukat, ahol tömegesen találhatók sirályok, kormorá- nok, pelikánok, fregattmadarak. Ezek a halfogyasztó vízimadarak ott csoportosulnak, ahol a tenger terített asztalt kínál nekik. A régi tapasztalatot ma is gyakran felhasználják a tengeri halászok, de napjaink óriás tömegű zsákmányának a megtalálására önmagában kevés volna. A fejlett technikával felszerelt halászba jók számára a szakemberek különféle módszereket dolgoztak ki, amelyekkel már nemcsak a felszín közelében úszó, hanem a tenger mélyén lapuló, dankasirály. Ez a tőlünk a Földközi-tenger vidékére vonulók helyébe érkezik a Balti-tenger melletti országokból, a Szovjetunió nyugati és középső tájairól, Finnországból, Lengyelországból. Ott — a mieinkhez hasonlóan — szintén mocsaras, vizenyős tájakon, sekély tavak környékén rendszerint telepekben fészkel. Többnyire ezek a sirályok keringenek körülöttünk, amikor a partról vagy valamelyik Duna-hídról kenyérdarabkákat dobálunk a vízbe madárvendégeinknek. Az élelemért cserébe bemutatják repülőművészetüket: ügyesen keringve s forogva még a levegőben elkapkodják a falatot. Képünkön: telelő sirálycsapat a Fekete- tenger partján. vagy csapatban vonuló halak is felfedezhetők. A radart például a második világháború után a halászatba is „bevetették”: 1948-ban két amerikai halbiológus adta hírül, hogy a kaliforniai partok előtt jelentős szardínia- csoportokra bukkantak a radar segítségével. Napjainkban inkább az ec- holot, vagyis a hangvisszaverődést regisztráló készüléket használják erre a célra. Az érzékeny műszert rendszerint a hajó oldalán helyezik el. A kapott adatokból pontosan kiszámítható, hogy hol, milyen mélységben tartózkodnak a halak, de még a tömegük nagyságára is lehet következtetni, sőt az érzékenyebb készülékek még a halak nagyságát is jelzik. Jelenleg újabb módszerek kidolgozásán fáradoznak a kutatók. Radiométer segítségével bemérik az egyes tengerszakaszok felszíni vízhőmérsékletét. Ahol hideg és meleg tengeráramlatok találkoznak. biztosra vehető a hal- táplálék szervezetek és így a halak csoportosulása. A jövő lehetősége a Föld körül keringő műholdak bekapcsolása a halak felderítésébe, és ezek Földre sugárzott jelei képezik a halászok iránytűjét Kísérleti berendezéssel keresik a halrajok helyét szovjet szakemberek Tengeri halnyomozás Bemutatjuk Jakucs Pál akadémikust Érdeklődési és kutatási területe
